9.fejezet

Sziasztok.
Hát itt lennék, jó olvasást kívánok, valamint köszönöm a hozzászólásokat az előző részhez...lehet hogy nem lett a legjobb, de holnap két dogát is írok, így hát ma csak ennyi telt tőlem :/







Egyre jobban görcsbe rándult a gyomrom, amint ott ültem az étteremben, azt figyelve amint a pincérnő egy áfonyás palacsintát tesz le az egyik vendég elé. Az édes illat azonnal megcsapta az orromat, aminek hatására egyre inkább éhesebb lettem, de ezen nem is csodálkazom, hisz majdnem 24 órája egy falatot sem ettem.
- Hamarosan készen van. -nézett rám kedvesen a szőke hajú pincérnő kedvesen, majd eltünt a konyhában.
Azt hiszem a reggeleg elég zsúfoltag ebben az aranyos étteremben, de úgy döntöttem, hogy a palacsintám és a francia pirítósom megéri a várakozást.
Nagyon hangulatos kis hely volt igazán, olyan igazi családias hangulatú volt az egész, eldugva London hatalmas épületei között, inkább 60-as éveikben járó vendégekkel.
De amikor üzenetet küldtem Liam-nek, hogy találkozzunk és reggelizzünk együtt, azonnal tudta, hogy hol van ez a hely...és abban a pillanatban megpillantottam őt, amint belép az ajtón, mire ajkaim akaratlanul is mosolyra húzódtak. Mosolyogtam magamban, amint végig szlalomozott a szük kis helyen az asztalok között, mire odaért hozzám a leghátsó asztalhoz. Leült velem szemben, és hát mondanom sem kell, hogy megintcsak remekül festett.
- Jó reggelt Laura. -köszönt. -Ember, rég jártam ezen a helyen. -mondta, majd a régi fényképekre nézett, amelyek a falon lógtak. - Anya régebben minden vasárnap reggel eljött velem ide.
- Igen? Nekem is azonnal megtetszett, amint kívülről megláttam. -válaszoltam.
- Na és milyen a harmadik napod London-ban? -kérdezte kiváncsian.
- Nem is tudom, olyan mintha már régebb óta itt lennék. -válaszoltam, de komolyan így is gondoltam. Valahogy a napok hihetetlenül hosszúnak tüntek. -De napról-napra egyre jobb. -mondtam. majd a telefonomat letettem az asztalra automatikusan a kijelzőre nézzve, hisz biztos voltam benne, hogy a "követőm" nem fog sokat váratni magára.
De egyelőre még nem j˜ött semmi. Remélem ez jó jel.
A pincérnő megérkezett az asztalunkhoz, két istenien illatozó tányérral.
- Oh, sajnálom. Ugyanazt rendeltem neked, amit magamnak is. -mondtam, amint Liam maga felé fordította a tányérját. -Mármint, ki ne szeretné a francia pirítóst. -nevettem idegesen, remélve, hogy Liam szereti az említett ételt.
- Ez furcsa. -rázta meg a fejét játékosan, majd felhúzta egyik szemöldökét. -Pontosan ezt szokta én is mindig rendelni. -válaszolta rám mosolyogva, majd nekilátott az evésnek.
- Tényleg. Ennek örülök, mert csak reméltem, hogy nem nyúlok nagyon mellé.
- Komolyan mondom. Minden vasárnap reggel ezt ettem 6 éves korom óta. -válaszolta.
Bármennyire is szerettem volna még most tovább beszélgetni, egyszerüen muszály voltam enni.  Még arra sem voltam hajlandó, hogy alaposan megrágjam, narancsalével nyakönöntve könnyedén le tudtam nyelni.
- Látom éhes vagy. -nevetett Liam. De valahogy nem érdekelt, hogy most, hogyan is nézzhetek ki előtte, egyszerüen ez volt a legjobb francia pirítós, amit valaha is ettem, de azért erre az éhség is rátett egy lapáttal.

A mobilom ebben a pillanatban meg is rezzent, elszálva minden reményemmel együtt.
"Utálom a francia pirítóst" olvastam.
Na tessék, a harmadik nap ezennel kezdetét is vette. Azonnal feszült lettem, mire kezemmel akaratlanul is hajamba túrtam, egy sóhaly kiséretében.
- Minden rendben? -kérdezte Liam, amint észrevette a reakciómat. Valószínüleg még mindig aggasztotta a tegnapi viselkedésem.
- Igen, minden rendben. -válaszoltam egy halvány mosoly kiséretében.
- Hát oké.
A beszélgetéssel ezzel abba is maradt néhány percre, az egyedüli zaj, amit hallani lehetett, az az evőeszközök koccanása a tányérral volt.
- Igazából nem. -törtem meg a csendben, feszülten nézzve Liam szemeibe. -Nincs minden rendben.
- Mi? Mi a baj akkor? -kérdezte.
- Hát...látod, ilyen SMS-ket kezdtem el kapni, egy ismeretlen számról. -kezdtem lasam, óvatosan miközben Liam arcát figyeltem, hogy hogyan is reagál a hallottakra.
- Ismeretlen szám? kérdezte.
- Igen, ami furcsa, mert rajtad kívül senkinek sincs meg a számom itt London-ban. Viszont ez a személy folyton üzeneteket küldözget.
- Milyen üzeneteket? -kérdezte, kezével hajába túrva. -"Olyanokat"?
- Nem, nem semmi olyat. -vettem, hogy mire gondol, egy picit bele is pirultam. -Először azt hittem, hogy valami tréfa- kezdtem magyarázni idegesen, hisz lehet, hogy az a személy itt ül valahol közel az asztalunkhoz.
- Aztán? -kérdezte.
- Hát, és...kezdett egyre inkább furább lenni.
- Hogyan furább? -kérdezte gyorsan, előrébb hajolva a széken, könyökét az asztalra támasztva.
- Azt hiszem, hogy....követ engem. -böktem ki halkan, kezeimre nézve, melyek az ölemben pihentek.
- Követ téged? -kérdezett vissza, ezúttal egy kicsit megemelve a hangját, amiben idegességet és egy kis haragot véltem felfedezni. -Az a személy zaklat téged? Rendben, majd én elrendezem. Add ide a telefonod, és...-de nem tudta befejezni, mert közbevágtam.
- Nem, Liam, nem. -vágtam közbe, kezeimmel megfogva övéit, még mielőtt ostobaságot csinálna.
- Miért nem? Ha zaklat téged, akkor én...
- Nem, Liam, komolyan. -vágtam ismét k˜özbe, halványan rámosolyogva. -Már én próbáltam.
A szemöldöke zavarodottan magasabbra szökött, egyik kezével a tarkóját dörzsölgetve.
- Liam. -kezdtem újra, szemeibe nézzve. -Kezd megrémítetni engem. Zsarol engem, és fenyeget. Azt hiszem tudd valamit a családomról, valamit az apámról. -mondtam, idegesen megrázva a fejem.
-Ki az? Szerinted ki lehet az? -kérdezte, ajkait összeszorítva.
- Hát ez az egymillió dolláros kérdés. -hajoltam előre a székemen, államat kézfejemre helyezve.
Egy ideig ott ültünk csendben, azon gondolkodva mindketten, hogy mégis kinek álna érdekében ezt tenni.
- Az apád London-ban élt? kérdezte.
- Igen. -válaszoltam.
- Tudod a nevét?
- Daniel Harper. -mondtam.
- Utána kéne keresnünk, a városi könyvtárban. Talán többet is megtudhatnánk róla. -mondta.
Ez tényleg jó kezdés lehetne, de nincs olyan, hogy "mi". Olyan nincs, hogy Liam is belekeveredjen ebbe.
- Nem Liam, nem segíthetsz nekem. -utasítottam vissza félénken.
- Mi? Laura, ne már. Mégis ki más segitene akkor neked?
Csak bámultam rá, tudtam, hogy igaza volt, de akkor sem. Senki másom nem volt. Teljesen egyedül voltam.
- De Liam. Te nem érted. -folytattam.
- Pontosan, szóval hadd segítsek, hogy megérthessem. Minden rendben lesz, majd együtt megoldjuk. -válaszolta. Jaaajj, ha a dolgok ilyen egyszerüek lennének.
- Nem lehet. -ráztam meg a fejem, a hangom elcsuklott. -Mert, mert téged is megfenyegetett. -mondtam ki nehezen.
- Engem? kérdezte meglepődve.
- Igen...és a fiúkat is. -bólintottam.
A tudad, hogy az egész banda veszélyben lehet, még jobban nyugatalanított.
Hirtelen felállt, a szék lábai hangosan csikorogtak a köves padlón. Belenyúlt a zsebébe, pénzt véve ki onnan, majd letette az asztalra fizetésképpen, meg sem számolva.
Meg akartam állítani, de amint ránézztem jobbnak láttam, ha mégsem teszem. Amikor belenézztem a szemeibe, valami ismeretlen hidegséget véltem bennük felfedezni, ami arra kényszerített, hogy jobb ha most inkább befogom.

- Gyerünk, állj fel. -mondta.
- De én, uhm... -próbáltam valamit kinyögni, miközben lassan felálltam. Tudtam, hogy Liam-nek igaza van, de féltem ettől az egésztől, féltem nem-et mondani.
- Menjünk. -fogta meg a csuklóm, majd maga előtt tolva elindult velem kifelé. -Most.
- Liam, sajnálom. -mondtam, semmi mást nem érezve csak büntudatot, hogy egy ilyen kedves srácot belerángattam egy ilyen dologba. -Nem akartam...
Hirtelen megállt és előttem termett. Belenézzve szemeimbe. Idegesnek tünt először azóta, hogy megismertem.
De a pillantása hirtelen megenyhült, és egy apró mosolyt küldöt felém, miközben egy kósza tincset eltolt az arcomból.
- Te tényleg be vagy csavarodva, ha azt hiszed, hogy bárkinek is megengedem, hogy akár egy újjal is hozzádérjen. -mondta.
- Nem Liam, ezt nem teheted. Engem senki sem ismer. Téged millióan ísmernek és szeretnek. Nem engedhetem, hogy bajod essen. -válaszoltam. A szívem hatalmasat dobbant az érintésétől. -Ez az én dolgom. -mondtam.
Nem felelt semmit, csak nevetett, mintha valami viccet mondtam volna.
- Azt hiszed, hogy az a valaki felettem áll, vagy hogy van esély ellenem. Most pedig gyere. -kezdett el tovább tolni, esélyt sem adva a tiltakozásra. Láttam rajta, hogy már nem annyira feszült, a vállai is ellazultak egy kicsit. Gondolatban hálát adtam Istennek. Liam-et biztosan ő küldte hozzám.
Nem tudtam, hogy ez csupán szimpla szerencse, vagy véletlen-e. De a romantikus énem odabentről azt súgta, hogy a sors akarta, hogy mindez így történjen, azt, hogy Liam Payne van itt mellettem, azért, hogy feltétel nélkül segítsen.
- Hová megyünk? -kérdeztem.
- Haza. El kell mennem a tagsági kártyámért, ha beakarok jutni a könyvtárba. -nézett rám pimaszul, ezzel is tudatva, hogy ő nyert.
Pont válaszolni akartam volna, megpróbálni tiltakozni, de a mobilom rezgése megzavart ebben.
"Hogy ez milyen aranyos. Próbálsz ellenem szegülni. Sok szerencsét, oh, és egyébként Liam-nek semmi esélye egy olyan pasival szemben mint én vagyok, ezt jobb ha észben tartod aranyom"