24.fejezet

Sziasztok!
Köszön˜öm a hozzászólásokat az előző részhez.
Ma még csak kedd ven, de 2 nap alatt már 6 dolgozatot írtam...nem semmi :D
Azt szeretném kérdezni, hogy nem tudja-e véletlenül valamelyikőtök, hogy hogyan tudnék olyan személyre szabott (egyedi) sablont, fejlécet készíteni.
Vagy hogy milyen programmal? ...köszönöm! :) :*





"Laura, hol vagy? Ez komolyan ne vicces!"
" LAURAAA! Liam itt bömböl! Na jó, ez nem igaz, de gyere vissza!"
"Hová tüntél?"
"Elmondanád, hogy hol a francba vagy? Aggódunk miattad"
"Ha elmentél ennivalóért, akkor kérlek hozz nekem egy kis popcorn-t"
Olvastam el az üzneteket, amelyeket a One Direction tagjaitól kaptam. Nagy levegőt vettem, és mindet kitöröltem. El kell taszítanom őket magamtól, ha az kell ahhoz, hogy biztonságban legyenek.
Samuel Harper még mindig megriadva és megilletődve nézett rám, miközben a taxiban utaztunk hazafelé.
- Hééé. -tettem tenyerem a vállára. -Minden rendben. Nem akarlak bántani. -próbáltam megnyugtatni.
- Remélem. -válaszolta, majd újra kinézett a londoni éjszakába. -Csak ez olyan zavaros. Te vagy a nővérem? Furcsa. -mondta.
- Tudom, de bízznod kell bennem. Egyikünknek sincs más választása, nemde? -nézztem rá.
Fáradt szemeit rám emelte, amiből csakis félelmet tudtam kiolvasni a mostani helyzet miatt.
- Oké. -kezdtem, kedvesen rámolyogva. -Ugy tünik, hogy legalább 12 évet be kell pótolnunk. Ugye 12 éves vagy, nem? -kérdeztem.
- 11. -javított ki.
- Rendben, bocsánat. Akkor kezdjük. Az én nevem Laura Harper. 18 éves vagyok, és egész eddigi életemben Floridában éltem. -kezdtem az ismerkedést.
Samuel nem válaszolt egy szót sem, csak egy unalmasan ásitott egyet.
- Hééé. -szóltam rá. -Chhh..én itt próbálkozom. Tudom, hogy ez nem túl meggyőző a számodra, de a nővéred vagyok, tetszik vagy sem. Jelenleg én vagyok az egyetlen, aki van neked.
Rövid időre a csend lett úrrá a kocsiban, majd láttam, hogy Samuel szeme könnyekkel telik meg.
- Ne, ne sírj. Sajnálom. Nem gondoltam komolyan....hosszú volt a mai este, nem akartam.... -próbáltam megvigasztalni, egy kiakadt 11 éves kis srácot, de gőzöm sem volt róla, hogy hogyan tegyem.
Nem ismertem őt ahhoz eléggé, hogy megöleljem. Csak ültem ott, és hagytam, hogy  szegény fiú sírjon.
- Hiányzik az apukám. -motyogta.
A szívem már nem bírta tovább. Szinte kettéhasadt, akárcsak a Titanic, hisz Samuel apja az én apám is volt.
- Nézzd, minden rendben. -mondtam, majd megsimogattam a fejét. -Mi történt?
Lassan felemelte a fejét, és piros szemeivel belenézett az enyémekbe. Megtörölte a szemeit, majd vett egy nagy levegőt, és neki kezdett.
-Hát a papám...egyszerüen csak nem jött haza pár hónappal ezelőtt. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Nem tudtam, hogy kit hívjak fel, vagy hogy hová menjek. Ugyhogy, csak otthon maradtam. De egy idő múlva öltönyös emberek jelentek meg a bankból. El akarták venni a házunkat. Megijedtem, és elfutottam. -fejezte be a mondandóját.
- Nézzd, most már biztonságban vagy. Most már itt vagyok neked. Igérem. Tudom, hogy nem ismersz engem egyáltalán, de egy csapat vagyunk, oké? -próbáltam egy picit bíztatni.
Dörzsölgetni kezdtem a hátát, apró köröket rajzolgatva, Liam is mindig így próbált megnyugtatni.
Ráharaptam alsó ajkamra. Liam.
Sürgősen kezdenem kellesz valamit magammal, hogy a lyukat a szívemen minnél hamarabb befoltozzam. De el kell szakadnom a fiúktól a biztonságuk érdekében...és a kezembe csimpaszkodó apró fiúra kell koncentrálnom.
- Laura? -kérdezte. Légzése, már sokkal nyugodtabb volt.
- Igen?
- Van neked otthon süti? Nagyon szeretnék egy kis sütit. -mondta szégyenlősen.
Csak sütire volt szüksége, mindazok után, amiken keresztül ment. Ki tudja, mikor evett utoljára sütit, vagy rendes ennivalót.
- Persze. Majd később beszélünk még. Amint hazaértünk, majd készítek valamilyet, oké?
Samuel csak bólintott, és leírhatatlan boldogság fogott el, amikor végre mosolyogni láthattam.

-Ez a te házad? -kérdezte, majd azonnal berohant a nappaliba.
- Igen, nem annyira szép, de...
- Oh, hidd el. Ez egy igazi kastély, ahhoz képest, ahol eddig aludtam. -nevetett. De én valahogy nem találtam viccesnek, hogy egy 11 éves gyereknek az utcán, vagy ki tudja hol kelljen aludnia.
Amint beléptem, azonnal a konyha felé vettem az irányt.
- Kicsit késő van. Biztos még mindig, kérsz sütit? Nem vagy fáradt? -kérdeztem.
- Biztos. -vágta rá azonnal, majd megállt mellettem, és figyelmesen nézzte a dolgokat. -A süti mindenek előtt áll az életben, és ezt, biztosra veheted. -nevetett.
Mosolyognom kellett csillogó szemein, amikor meglátta, hogy csokoládét is teszek bele.
- Nem akarsz segíteni? -kérdeztem, remélve, hogy tovább beszélgethetünk, és akkor sikerül jobban megismernem.
Nagyon érdekelt minden, mert egyre inkább kezdtem összezavarodni, de minden tőlem telhetőt megtettem, azért, hogy Samuel jól érezze magát.
Nem akartam mindenféle érzelmes és fájdalmas kérdésekkel bombázni az apánkról, még nem.
Hisz ő még csak egy kisfiú, és már annyi szörnyüséget át kellett élnie. Néha, csak egy jó forró fürdőre és egy kis sütire van szükségük ahhoz, hogy megnyíljanak előtted.
- Persze. -válaszolta izgatottan. -Mit csináljak?
Odaadtam neki a tálat és a fakanalat. -Kevergesd ezt addig, amíg teljesen össze nem áll. -mondtam el neki, majd előmelegítettem a sütőt, és kivettem egy tepsit.
- Héé, nagyon megy ez nekem. -mosolygott, és erősen koncentrált a tálra.
- Igen, igazi kis szakács vagy. -nevettem, megborzolva fürtjeit.
- Oké, na és mikor lehetlesz már megkóstolni? -kérdezte, és izgatottan letette a tálat az asztalra.
- Amint elkészültél, és átöltöztél. -válaszoltam, mikor észrevettem, hogy még mindig ugyanabban a zakóban és ingben és nyakkendőben van, amiben a partin dolgozott.
Odaadtam neki Liam egyik pólóját és rövidnadrágját. Még akkor hagyta itt, amikor legutoljára járt nálam.
Gondolkodás nélkül az orromhoz emeltem a fehér pólót. Még mindig olyan illata volt, mint Liam-nek.
- Hát egy kicsit nagy, de köszi. -húzta meg a vállát, szemügyre véve új szerelését.
Samuel azt javasolta, hogy üljünk le a konyha padlójára a sütő elé, és nézzük, amíg a sütik lassan elkészülnek.
- Mindig ezt csinálom. -mondta, miközben szemeit le sem vette a sütőről. -Szerettem azt nézzni, ahogyan lassan megsülnek.
Néhány percig néma csendben ültünk. A mobilom néhányszor jelzett, hogy új SMS-m érkezett, de nem érdekelt. Akár Liam-től, akár attól a szeméttől jöttek, nem voltam rájuk kiváncsi.
Nagyon elegem volt a mai napból, és most egy kicsit élvezni szerettem volna a végét.
- Laura? -kérdezte halkan, még mindig a sütőt nézzve.
- Hm?
- Hát, tudod, azért örülök, hogy úgy alakult, hogy lett egy nővérem. Ennyi. -mondta.
- Igen, én is örülök, Sammy. -mosolyogtam.

-Kényelmes úgy neked? -kérdeztem, majd egy extra takarót terítettem rá. -Már hallottam, hogy a kanapé, nem valami kényelmes.
- Nem, tényleg. Tökéletes. -válaszolta, nyakig betakarózva.
- Egy kicsit csokis az arcod. -nevettem, majd az asztalról elvettem egy szalvétát, és letöröltem. -Megittad már a tejet?
- Igen, már végeztem. Köszönöm. -mosolygott, átnyújtva nekem az üres poharat.
- Oké, már késő van. Menjünk aludni. Tudom, hogy fáradt vagy. Majd holnap mindent megbeszélünk. -mondtam.
- Oké, megegyeztünk. -mosolygott.
- Jó éjszakát. -mondtam, majd leoltottam a villanyt, és a hálószobám felé vettem az irányt.
- Laura, várj. -szólt utánam, mielőtt még bezártam volna az ajtót.
- Igen? Tessék? -kérdeztem.
- Tudom, hogy ez kisgyerekes, meg minden. Mesélnél nekem valamit? Bocsi, de apa mindig mesélt nekem. -mondta.
Amint kimondta, újra úrrá tört rajtam a hiány, amit apám miatt éreztem.
- Persze. De azt nem ígérhetem, hogy nagyon jó lesz. -mondtam.
- Az nem baj.
- Oké, szóval volt egyszer egy fiú. Ugy hívták, hogy....hogy Harry, és Harry egy nap rájött, hogy ő varázsló. Elment egy varázsiskolába és....
- Hééé! Harry Potter! Ez csalás. Nem mesélhetsz olyan mesét, ami már meg van írva egyszer. -nevetett.
- Bocsi, oké. Megpróbálom újra. Egyszer nagyon régen, létezett egy szekrény. Aminek a belseje tele volt boszorkányokkal, oroszlánokkal, meg....
- Laura! Ez a Narnia Krónikái. Találd ki a saját történetedet. -nevetett még jobban, mozgolódva a kanapén.
- Rendben van. Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy fiú. Egy nap, teljesen egyedül ébredt fel, és ez a fiú nagyon megijedt. De hamar rájött, hogy szuperereje van, és hogy....
- Oh, Superman volt az? -kérdezte. Ugy tünt, hogy egy kicsit bele élte magát a mesébe.
- Shh! Hadd fejezzem be! Oké, szóval szuperereje volt...és ezzel az erővel, mindent képes volt azzá változtatni, amivé csak szerette volna. Csak ránézett valamire, erősen koncentrál, és bármit pudinggá, sütivé vagy fagyivá tudott változtatni. Remek, nem? Bármikor, amikor egy csinos lány bajba került, csak erősen rákoncentrált a támadójára, és BUMMM...a pasi máris sütivé változott.
Mint kimondtam, Samuel azonnal nevetni kezdett. -Laura, vicces vagy.
- Igazán örülök. Majd még holnapra tökéletesítek rajtuk. Oké? -kérdeztem.
- Oké...és Laura?
- Igen? -fordultam vissza a hálószobám ajtajából.
- Köszönöm. Jó újra családban lenni, azt hiszem. -mosolygott.
- Igen, szerintem is. Jó éjszakát Sammy.
- Jó éjszakát.
Amint beléptem a szobámba elővettem a mobilomat, és megnéztem az SMS-t, amit eddig figyelmbe sem vettem.
Az első ismeretlen számról érkezett.
"Oh, milyen aranyos. Egy kis Harper családi összeborulás. De azt hiszem, még mindig jobb, minthogy az a Liam gyerek lógjon ott egyfolytában!" -olvastam.
Idegesen fújtattam egy, és olvasni kezdtem a másik SMS-t, ami Liam-től érkezett.
"Laura Harper, te komolyan nem vagy normális. Miért rohantál el úgy, ott hagyva engem egy szó nélkül? Halálra aggódom magam. Ennyi volt, most azonnal indulok hozzád, úgyhogy jobban teszed ha a lakásodon vagy! -állt az üzenetben.
Jajjj, ne!
Liam épp most készült megszegni az első szabályt, ami a biztonságát illeti....és persze, minden az én hibám.

Tudom, hogy ez most nagyon rosszul sikerült, nekem sem tetszik.
De sajnos csak ennyire telt az erőmből...tényleg sajnálom :/