19.fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a legújabb részt, tudom, hogy nem sikerül minden nap feltenni, ahogy szeretném, de így is jobb, mintha heteket kellene várnotok, nem? :D
Igazából tegnap szerettem volna hozzni a részt, de aztán színházba mentem és csak este 11 körül kerültem gépközelbe, és akkor már nem volt erőm begépelni. Elkezdtem délután, de aztán elmentem hockey-t nézzni, ismét megérte. Szlovákia 3:1 arányban megverte Csehországot...és holnap döntő az aranyért az oroszokkal!!!
Na deee, befejeztem, itt a rész, remélem tetszeni fog.
Még nem tudom, hogy holnap tudok-e majd részt hozzni, mivel egész nap nem leszek itthon, aztán hétfőn sem. ://





Azt hiszem Liam egy kicsit összezavarodott, amikor belépett az ajtón és meglátott a földön ülve, kezemben Samuel Harper fényképét szorongatva.
- Laura? Minden rendben? -kérdezte meg, szinte azonnal.
- Igen. -motyogtam monoton hangon, akárcsak egy robot. Teljesen kiégtem. Túl fáradt voltam még több fájdalom és érzelem elviseléséhez. Csak annyit tudtam, hogy a kisöcsém odakint kószál valamerre, egyedül, éhesen és fázva...én pedig csak annyit teszek, hogy itt ülök és bámulok magam elé.
Arra lettem figyelmes, hogy Liam leült mellém a földre.
- Meg fogjuk találni. -suttogta bíztatóan, miközben a hátamat simogatta. -Holnap végig járjuk az egész várost, meg fogjuk találni. -mondta.
Csak bólintottam és imádkoztam, hogy Liam-nek igaza legyen.
- Gyere, állj fel. -szólalt meg, majd megfogta a kezem, és felhúzott a padlóról.
- Milyen volt a dedikálás? -váltottam témát. Letettem a fényképet a nappaliban lévő kis asztalra, és próbáltam kitisztítani a fejemet.
- Jó. -válaszolta. -Kicsit hangos volt. Rengeteg rajongó volt. Nem vagy éhes? Hozztam pár szendvicset.
- Oh, remek. Mindjárt éhen halok. -simogattam hasamat. -Na, és milyen őrült dolog történt már veletek, mióta ismertek vagytok? Mármint, mi volt a legfurább dolog, amit egy rajongó tett? -kérdeztem, majd egy hatalmasat haraptam az egyik szendvicsbe.
Mosolygott magában a kérdésemen, biztos eszébe jutott pár kellemes és egyben fura emlék.
- Nos, hát egszer egy csaj odajött hozzánk, visítozott és sírt egyszerre...és csak odajött hozzánk, majd mind az ötünk kezébe belenyomott egy óvszert, a saját nevünkkel ellátva. -válaszolta.
Majdnem kiköptem azt, ami éppen a számban volt, annyira nevettem az egészen.
- Most viccelsz? Egy óvszert? Hát ez remek. A lányok tényleg megtesznek ilyeneket? -bevallom, egy kicsit meglepődtem. Jó persze, nekem is voltak és vannak kedvenceim, akiket tényleg "szeretek", de ilyet akkor sem csinálnék. Ez sokkal inkább kínos, mintsem kedves gesztus.
Liam csak velem nevetett, pedig szerintem már jó pár embernek elmesélte ezt az incidenst.
- Oké, na és mi volt a legőrültebb dolog, ami eddigi életed során megtettél? -kérdezte.
- Az eddigi életem során? -kérdeztem vissza. -Hmm, oh! Amikor 10 éves voltam, az egész kémiai laboratóriumot felgyújottam a suliban. -válaszoltam.
- Mi? Az meg mégis, hogy sikerült? -nevetett.
- Maradjunk annyiba, hogy a tanárral ezután az eset után, nem volt valami rózsás a kapcsolatom. -válaszoltan. Ugy éreztem, hogy a szíverm a mellkasomban egyre csak nehezedik,  ahogyan Liam-el beszéltem.
- Te teljesen más vagy Laura Harper. -mondta, közben a fejét rázta.
Minden teljesen rendben volt, élveztük egymás társaságát a vacsora közben. Minden témáról ami felvetődött teljesen jól el tudtunk beszélgetni.
- Oké, mi a legnagyobb félelmed? -kérdeztem.
- Hááát, nem tudom, hogy elmondjam-e, de oké....szóval, a kanalak. -válaszolta, majd összeszorította szememit.
- Kanalak? -kezdtem el nevetni. -Ez most valami vicc?
- Hé, ez nem vicces. Mindig is féltem tőlük. A jégkrémet is mindig pálvikával ettem. -mondta.
- Oh, te szegény kisfiú. -nevettem, majd még egyet beleharaptam az isteni szendvicsbe.
- Oké, ebből elég is. Na és te, mitől félsz a legjobban? -kérdezte.
Amint megkérdezte a nevetésem azonnal abbamaradt. Szomorúan belenézztem Liam barna szemeibe és ráharaptam alsó ajkamra.
- Félek a....félek, hogy...hogy. -dadogtam, nem tudtam, egy értelmes mondatot kimondani.
- Ne, felejtsd el. Nem mondtam semmit. Sajnálom. -mondta halka. -Tudod mit? Menjünk táncolni. -pattant fel hirtelen a székről.
- Táncolni? -kérdeztem meglepetten, miközben ő előkereste az iPod-át a táskájából.
- Igen, táncolni. -válaszolta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Mielőtt még tiltakozni tudtam volna, Liam őrült ötlete ellen, hangos techno zene ütötte meg a fülemet.
- Naaa? Gyere, állj fel. -próbálta túlkiabálni a hangos zenét, miközben azt próbálta elmutogatni, hogy csatlakozzam hozzá a nappali közepére.
- Te megőrültél?-kiabáltam vissza, és odamentem hozzá...érezztem, amint a mosoly széetterül az arcomon, miközben Liam-et nézztem, aki éppen  valami nagyon furcsa és egybe ijesztő táncmozdulatokat csinált.
- Oké...ez a mozdulat Louis védjegye. -mondta, majd megmutatta lassabban a mozdulatot.
- Most totál hülyén nézhetünk ki. -nevettem, miközben Liam mozdulatát próbáltam utánozni.
- De jól érzed magad? -kérdezte.
Csak bólintottam, és teljesen elengedtem magam. Ugy éreztem, hogy a sok stressz eltünik belőlem, miközben ott ugráltunk össze-vissza.
- Oké, bevallom, hogy ez tényleg jó volt. -válaszoltam, mikor vége lett a dalnak.
- Mondtam. -kacsintott, majd kezével beletúrt kissé kócos hajába.
Egy új, sokkal lassabb dal vette kezdetét, a zongora lágy hangjai elárasztották a szobát.

- Imádom ezt a dalt. -szólalt meg Liam, majd behunyta szemeit és lassan elkezdett dülöngélni a ritmusra.
Nem tehettem ellene, egyszerüen mosolyognom kellett azon, hogy hogy lehet valaki ennyire cuki.
- Elton John? -kérdeztem, felismerve a Something About The Way You Look Tonight-t szavait.
- Igen. -válaszolta. -Gyere, táncolj velem.
Csak megráztam a fejemet. -Nem, erre mégis, hogy tudsz táncolni?
Liam csak sunyin elmosolyodott. -Hát igy. -válaszolta, majd közelebb lépett hozzám, megragadta a csuklómat és a nappali közepére húzott.
- Oké, na most. Tedd az egyik kezed a vállamra így, és most a másik kezed tedd a tenyerembe. Remek. Most, én az egyik kezemet a hátadra helyezem...és látod? Táncolunk. -nevetett.
Túlságosan is feszült voltam ahhoz, hogy Liam szemébe nézzek, ezért inkább a padlót kémleltem. Annyira közel volt hozzám, éreztem a füleimnél ahogyan veszi a levegőt, miközben lassan mozogtunk a ritmusra.
Imádkoztam, hogy Liam ne vegye észre azt, hogy mennyire elpirultam, és hogy a szívem milyen eszeveszett sebességben dobog a mellkasomban. A hátamon éreztem Liam kellemes érintését, miközben a szobában táncoltunk. Liam lassan és halkan énekelni kezdte a szöveget.
Erős, gyönyörü hangja szinte már angyali volt.
- Miért énekelsz így nekem? -kérdeztem.
Nem válaszolt azonnal, csak meghúzta a vállát. -Talán nem énekelhetek neked? -kérdezte.
- De, igen, csak hát, olyan....
- Fura. -fejezte be a mondatomat, amin én csak kacagtam. Majd felnézztem, azokba a gyönyörü, csokoládo barna szemekbe.
"And I can´t explain, but there´s something about the way you look tonight, takes my breath away" folytatta az éneklést. Erőteljes hangja, szinte a lelkemig hatolt.
Túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy abban a pillanatban a szemeibe nézzek. Arca túl közel volt az enyémhez, ezért egy kicsit elfordítottam a fejemet.
"Takes my breath away" folytatta az éneklést, közben apró köröket rajzolt a hátamon. "It´s that feeling I get about you, deep inside..."
Kezét elvette a hátamról, majd állam alá helyezte azt, amivel elérte, hogy szemébe nézzek.
A kezét lassan végighúzta az arcomon, kezdett az idegeimmel játszani.  Ennyi elég is volt nekem ahhoz, hogy teljesen beléessek.
Elég közel álltam Liam-hez ahhoz, hogy érezzem, amint a mobilja a zsebében megrezdült, tönkretéve a pillanat varázsát.
"Ez nem egy középiskolai bál. Hátrébb Mr. Payne." -olvastuk.
Engen hirtelen elfogott a félelem, mire Liam nevetni kezdett.
- Liam? Ez miért vicces ennyire? -kérdeztem, majd eltávolodtam tőle, és kikapcsoltam a zenét.
Megnézztem, hogy az ajtók és ablakok be vannak-e zárva, majd a függönyt is behúzztam. Persze minden rendben volt, ezért nem is értettem, hogy az a szemét, mégis hogyan képes látni minket.
- Laura, ugyan már. Vicces, mert azt hiszi hagyom, hogy a közeledbe merészkedjen.
- Jajj, Liam. -azt kívántam, hogy bárcsak óvatosabb lenne, amikor ilyeneket mond.
- Oh, Laura, el is felejtettem, van valamim a számodra. -mondta, majd a holmija felé sétált, és elővette azt a táskát, amit még apám házában vett.
- De hiszen ezt anyukádnak vetted. -mondtam, egy apró kacaj kíséretében, majd nézztem, amint lassan belenyúl a táskába.
- Nem, megláttam ezt...és szerintem, ez nagyon jól mutatna rajtad. -válaszolta.
A kezében egy gyönyörü antik nyaklánc volt, igazán lenyügöző volt, nem volt hivalkodó, pont tökéletes.
- Liam, nem kellett volna...ezt a kiárusításon találtad? -el sem tudom képzelni, hogy mennyibe kerülhetett. -Te jó ég, ezek igazi gyöngyök? -kérdeztem, alaposan szemügyre véve a darabot, amit a kezemben tartottam.
Hirtelen mögöttem termedt, hosszú barna hajamat hátra tette, majd óvatosan a nyakamba helyezte a nyakláncot.
- Ez gyönyörül. Köszönöm, hogy gondoltál rám. -mondtam, csillogó szemekkel.
- Nincsmit, én mindig gondolok rád. -nevetett. -Valamint a nyaklánc nagyon jól mutat rajtad. Mit is mondhatnék? Van ízlésem a divathoz. -kacsinott.
Pont válaszolni akartam, amikor meghallottam a mobilomat.
" Ez a nyaklánc anyukádon még ennél is jobban mutatott. Teljesen kiemelte a gyönyörü kék szemeit" -olvastam.
Nem tudtam mire gondoljok, úgy éreztem, hogy szinte minden oxigén elpárolgott belőlem hirtelen.