18.fejezet

Hali :)
Itt is lennék. Tudom, hogy mostanában ritkában hozom a részeket, nagyon sajnálom.
Jelenleg még a tanulásra sem foghatom, csak egyszerüen lusta vagyok, tényleg nagyon szégyenlem magam emiett...meg ott van az egyre rosszabb gyomorgörcseim...de mindegy :/

Képzelkétek mi csináltam ma! ...igazi hockey-t néztem a TV-ben...bizony, bizony.
Szlovákia vs. Kanada...suliban egész gimi azt nézte, de jó volt, mert legalább elmaradt a matek :D
Valamint megérte, hisz Szlovákia megnyerte...még két meccs és bajnokok is lehetnek :D
Hát úgy legyen! :)
Na de nem pofázok tovább itt a rész!!! :)





- Laura, biztos vagy benne, hogy nem akarsz jönni? Ez csak egy dedikálás. A srácok nem bánnák...Harry külön megkért, hogy hozzalak el téged is. -próbáld győzködni Liam.
- Nem. Azt hiszem semmi sem történhetett velem az alatt az egy óra alatt, amíg egyedül leszek a lakásomban. Szóvál kérlek, csak tegyél ki ott. -válaszoltam fáradtan, teljesen kimerültem a gondolkodástól.
- Oké. Tuti? -kérdezte meg újra, ezúttal egy kicsit félénkebben, szerintem attól tartott, hogy kiakadok vagy valami.
- Igen, az. -mondtam, majd újra a fényképre nézztem, amit az ölemben szorongattam.
- Jól vagy? -tett fel egy újabb kérdést. Igazán nem akarok goromba lenni, de csak egy nyavajás percre nem tudna csendben lenne, én megértem, hogy aggódik meg minden, de nem kell túlzásba vinni, de igazán hálás vagyok neki mindenért.
- Igen, csak most sok minden van a fejemben. -válaszoltam.
- Azt el tudom képzelni. Szóval a számom az megvan, hívj fel, ha szükséged van bármire is. Olyan gyorsan visszajövök, amennyire csak tudok. -mondta, egy apró mosoly kíséretében, majd megállt a lakás előtt.
- Sajnálom Liam, nem akartam durva lenni, de....
- Nem Laura, nem kell bocsánatot kérned, minden rendben. Menj és pihenj le, én is mindjárt visszajövök. -intett nekem az autóból, majd lassan elhajtott. A magány érzése beköltözött a szívembe, amint a kocsijával eltünt a látóteremből.
- Jó estét Miss Harper. Milyen napja volt? -kérdezte meg a revepciós hölgy, amikor beértem a hallba.
- Nagyon jó Mrs Joyce, és a magáé? -kérdeztem egy mosoly kíséretében, majd bekaptam egy darabot a mentolos cukorkából, ami az asztalán volt elhelyezve az üvegtálban a lakók, vagy épp arra járó személyek számára.
- Szintúgy, köszönöm. Remélem nem haragszol, hogy megkérdezem, de ki az a nagyon hejes fiú veled mostanában? -kérdezte kiváncsian.
Nem válaszoltam azonnal, csak mosolyogtam, majd egy apró kacaj is elhagyta a számat. -Csak egy jó barátom. A neve Liam.
- Liam? Milyen kedves név. Itt ismerted meg, vagy már azelőtt is barátok voltatok mielőtt ide jöttél volna? -tett fel egy újabb kérdést.
- Itt ismertem meg. -válaszoltam. -De olyan, mintha már évek óta ismerném, még ha bután is hangzik mindez.
- Aw, ez annyira aranyos. -nevetett, kezeit összecsapva. -Remélem minden jól alakul majd.
- Köszönöm. -nevettem én is, egy picit elpirulva, majd elindultam a szobámba.
Mikor beértem a házba, azonnal bezártam az ajtót kulcsra, és meggyújtatottam a villanyt, majd levágtam magam a kanapéra.
A fénykép szetett letettem az asztalra magam elé Daniel Harper naplója mellé.
A percek csak teltek, én pedig csak ültem ott, és bámultam magam elé...öt nap telt el.
5 nap telt el azóta, mióta Londonba érkeztem, és 15 a fénykép készítése óta. Az egész eddigi életemet úgy éltem le, hogy semmit sem tudtam a szüleim múltjáról, de most mégis elég volt öt nap ahhoz, hogy egy egész hír lavina zuhanjon rám. A felismerés a múltamról egyszerüen csak rámszakadt, én pedig fáradt voltam.
Az agyam fáradt volt a folytonos gondolkodástól, az aggódástól a stressztől. Fáradt voltam a magánytól.

Eddig a pillanatig üresnek éreztem magam, most pedig dühös és ideges lettem hirtelen egyszerre.
Miért hagyott az anyám ebben a sötétségben? Miért nem mondott el mindent az apámról? Miért nem mondta el, hogy van egy öcsém? Miért nem mondott semmit?
Miért nem jött az apám megkeresni? Miért hagyta el anyát és engem? Miért nem küzdött értünk? Samule-ért és értem?
Több mindent kell megtudnom Samuel Harper-ről, a kisöcsémről. Az apám naplója után nyúltam, majd lapozgaztni kezdtem a meggyötört lapokat, válaszok után kutakodva, bármi után, ami valamiféle információt ad a testvéremről.
Az egész könyv szinte tele volt apám gondolataival. A legkorábbi bejegyzés 1991-es, és a legkésőbbi 2001-es.
Szinte veszett ügynek éreztem összerakni tíz év történéseit az így is zavaros fejemben. Elolvastam pár sort, amin megakadt a szemem.


"1992. október. 15
Naplóm. Michelle ma elmondta nekem, hogy terhes. Annyira boldog vagyok, hiszen apa leszek, és szeretem őt. Igen, kimondtam. Fülig beleszerettem Michelle Wakefield-be. 
De bajban is vagyok egyszerre, hisz el kellene jegyeznem Mary-t, és Michelle már el van jegyezve...
De már nem érdekel többé, hogy mit gondolnak a szüleim, mert Michelle most az én gyermekemet várja, én pedig megteszek mindent érte és a babáért. 
Szeretem őt, tényleg szeretem."

De valami itt akkor sem stimmel. Ha az apám szerette anyát, amennyire írta, miért nem harcolt értünk?
Azt már tudtam, hogy az apám felelősségteljes volt és bátor. Mi állt az útjába?
A szemeim nem bírták abbahagyni az olvasást. Idegesen lapozgattam hátrafelé a lapokat.

"2000. június. 3
Naplóm, tudom, hogy rossz ötlet lenne meglátogatni Michelle-t ennyi idő után, de látnom kell. Elmondta, hogy rákja van, ez megöl engem. Az arca sápadt volt, a szemei fáradtak, de még így is gyönyörü volt. Elmondta, hogy maximum néhány éva van hátra. Nem tudom, hogy mi lesz velem azután. Nem enged Laura közelébe, nem számít, hogy könyör˜ögtem érte. Már majdnem hét éves, el tudod ezt hinni? Meghalok azért, hogy láthassam a kislányomat, de nem szabad. Adod nekem egy képet róla. Pontosan úgy nézz ki mint az anyja, kivéve, hogy az én szemeimet örökölte. Felakasztom valahová, így mindig láthatom. 
Még mindig szeretem Michelle Wakefield-et, ennyi idő után is, ugyanúgy.
Oh, és azt még elfelejtettem, hogy újra terhes."

A könnyek megállíthatatlanul potyogtak a szememből mialatt olvastam.  Szinte hallottam a fülembe anya hangját, amint azt suttogja"Az apád nagyon szeret téged Laura".
Ettől a perctől kezdve-e rövidke mondat, minden szavát, betüjét elhittem.
Letöröltem a könnyeimet, majd vettem egy nagy levegőt, és néhány lapot áthajtottam a naplóban.


"2002. április.28
Michelle igent mondott. Megengedte, hogy Samuel velem éljen London-ban. Most már nagyon beteg, fel sem tud kellni a kórházi ágyból. Azt hiszem csakis ezért mondott igent.
A szívem megszakad. Az egyetlen dolog, ami még tartja bennem a lelket az a kisfiunk mosolygó arca, és a lányom. Laura már majdnem kilenc éves, és még csak azt sem tudja, hogy létezem. Csak át akarom ölelni, es elmondani neki, hogy mennyire szeretem, de nem lehet....Michelle azt hiszi, hogy ez túl nehéz lenne a számára. Laura nem tud a kis Sammy-ről sem, mert ez "túl nehéz" lenne a számára. Azt hiszem Michelle tudja a legjobban, hogy mi a legjobb neki.
Attól félek, hogy Laura egyedül fog maradni. Mégis ki lesz neki?"

Gondolatban válaszoltam apám költői kérdésére. SENKI. Ez maradt nekem.Ezzel a bejegyzéssel véget is ért apám bejegyzésmenete. Mégis mi történt az apámmal 2002 áprilisától? Rengeteg új információval gazdagottam, de ugyanakkor, ugyannyi fekete ür is volt bennem. A szemem a szőke hajú fürtös kisfiúra tévedt a fényképen. Egy apró reménysugarat ő hozott a szívembe. Samuel Harper a kisöcsém, a családom. Meg kell őt találnom, bármi áron.
Már sötét volt odakint, mikor kiléptem a lakásom épületéből, és gyorsan elindultam arra a sarokra, ahol először találkoztam Samuel-el. Azért imádkoztam, hogy ott legyen.
Eszembe jutott, hogy milyen rosszul nézett ki akkor, mint aki már jó pár napja nem zuhanyzott. Eszembe jutott csilingelő hangja, mikor énekelt, és remek gitártudása. Eszembe jutott, hogy hogy állt előtte a gitártok, abban reménykedve, hogy abból a kis adományból vacsorát vehet magának estére.
Remélem, hogy egyetlen újabb ártatlan embernek sem esett bántódása, remélem, hogy az a szemét kihagyja ebb­ől a kisöcsémet...
A szívem eszeveszett tempóban dobogott, mikor befordultam a kanyarba, ahol először beszéltem a fiúval.
Tudta azokat a válaszokat, amelyekre nekem most szükségem volt....de nem volt ott.