17.fejezet

Sziasztok! :)
Köszönöm az előző részhez a hozzászólásokat! :)





- Ez meg mi? -kérdezte Liam mellőlem összezavarodottan, amint megérkeztünk.
- Mond meg te. -válaszoltam, fejemet rázva a meglepődöttségtől.
A hatalmas ajtók tárva nyitva voltak, és minden szét volt pakolva a lakásban...mindenhol dobozok és egyébb cuccok hevertek.
Néhány középkorú nő és egy férfi nézelődött a lakásban, úgy tünt, mintha az egész épületből egy antik kereskedést alakitottak volna.
Ez az apám háza? Duke Daniel Harper? -szólaltam meg meglepetten. -Ez nem lehet igaz...
Lassan az egyik hölgyhöz sétáltam, aki egy nagy asztal mögött áll, úgy tünt, hogy ő irányítja ezt az egész mindent.
- Elnézést. -mondtam, a szívem a torkomban dobogott. -Ki háza ez? -a nő ajka mosolyra húzódott, mielőtt válaszolt volna. -Nem tudom kedveském. Azt hiszem, egy férfijé volt, valamilyen Daniel Hartford. -ráncolta össze szem˜öldökét, mint aki nagyon gondolkodik.
- Ugy érti Harper? Daniel Harper? -kérdeztem vissza, mintkét kezemet az asztalra helyezve türelmetlenségemben.
- Igen, igen Harper. Azt hiszem így hívták. -bólintott egy mosoly kíséretében.
Vettem egy mély lélegzetet, majd újabb kérdést tettem fel. - Mi történt vele, nem tudja véletlenül? Elköltözött? Vagy talán, ő...ő meghalt? -kérdeztem, remegtem még annak a gondolatától is, hogy tényleg meghalt az apám.
Mindig úgy gondoltam, hogy a papám egy időre csak csatlkazott anyához a mennyországban, de a pletyka sosem volt megerősítve. A gyermeki énem sosem engedte el a reményt, hogy talán valahol, valahogy az apám még mindig életben van, és ahogy anya folyton mondogatta, nagyon szeret engem.
- Oh, azt sajnos nem tudom. -a mosolya lehervadt az arcáról. -Engem csak megkértek arra, hogy segítsek eladni ezt a pár régi dolgot.
- Ezt mind? -kérdeztem körülnézve a hatalmas helyiségben. -Ezek mind az ő dolgai? -kérdeztem.
- Ugy tudom. Sajnálom, de többet nem tudok segíteni. -mondta.
- Köszönöm.
Megfordultam, mire szembe találtam magam Liam-el.
- Hééé, Laura? Ez egy jó kezdés lehet. -lelkesedett be, mindkét kezét a vállamra téve. -Képzeld el, hogy miket találhatunk itt, hisz ezek mind az ő dolgai, igaz?
- Hát azt hiszem. -nem tudom, de valahogy egyáltalán nem éreztem magam lelkesnek, nem volt semmi reményem.
- Akkor menjünk vásárolni. -kezdtem el nevetni Liam elváltoztatott hangján. Nyilvánvaló, hogy azért csinálja ezt az egészet, hogy jobb kedvre derítsen.
- De hát órákba telhet, amíg alaposan körülnézünk itt. -ellenkeztem.
- Van időnk. Csak hétre vissza kell érnem, mert a fiúkkal autógramm osztásra kell mennem. -mondta.
- Oh. -bólintottam.
Hát persze, autógram osztás. Mert ők híresek. Mert ők a One Direction.
Az utóbbi öt napban, amit velük töltöttem, teljesen elfelejtettem, hogy mik ők, olyan "normálisak" voltak. Teljesen átlagosan bántak velem, és egyáltalán nincsenek ellszálva, ami miatt teljesen elfelejtett, hogy Anglia leghíresebb bandájával vagyok.
- Ne aggódj. Max. másfél óra az egész. Nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen, még mindig kisajátítottam a kanapét. -kacsintott, amivel elérte, hogy elpiruljak.
Megegyeztünk, hogy jobb lesz ha szét válunk, és külön nézelődünk.
Olyan furcsa volt az egész, az hogy sosem találkoztam az apámmal, most mégis a dolgait érinthetem.
Minden olyan átlagos volt, olyan dolgok, amelyek szükségesek a mindennapi élethez.
De számomra sokkal nagyobb jelent­őségük volt. Mert minden az övé volt. Az apámhoz tartoztak.
Mosoly húzódott a számra, mint minden kis dolgon végig húztam az újjam. Azon gondolkodtam, hogy hogyan is élhetett ő,  például hogyan olvasott újságot, vagy kocsit mosott.
Leemeltem egy nagy dobozt az egyik polcról, mindenféle könyvek voltak benne.
- Tiszta apja. -hallottam meg Liam hangját mögülem.
- Hééé, mi szeretünk olvasni. -válaszoltam gúnyosan, de Liam nevetése még mindig a fülemben csengett.
- Találtál valamit? -kérdeztem, miközben jobban belemélyedtem a doboz tanulmányozásába.
 Nem, még nem. De megnézem ott is. -válaszolta, majd az egyik asztalra mutatott, ami szintén tele volt pakolva mindenféle dologgal.
Ujabb 10 percem ment el azzal, hogy alaposan megnézegettem a könyveket, de egyáltalán nem bántam meg.
Kihúztam egy kemény kötétes könyvet, majd alaposan szemügyre vettem."Duke Daniel Harper" olvastam, azt, ami az elejére volt írva.  Belelapoztam, és az első dolog ami feltünt, az a csúnya kézírása volt.
Oké, meg kell próbálnom, csak eltudom eólvasni.

Szeptember 17. 1991.
A nevem Daniel Harper, és fogalmam sincs, hogy hogyan kéne írnom ezekbe  a dolgokba. Azt hiszem, csak elmondom a napomat. Uhm, megismertem Mary Whitten-t egy jótékonysági rendezvényen, és anya máris össze akar vele boronálni. Ez kínos. Aranyos meg minden, de nekem túlságosan is unalmas. Nekem valami viccesre és izgalmasra van szükségem. Nem valami unalmas dologra, senki sem vágyik ilyenekre. De tudom, hogy az a valaki odakint van valahol. Megtalálom a megfelelő nőt egy nap. Oké, azt hiszem, csak ennyit akartam mondani. 

Az apám majdnem 20 évvel ezelőtt írta ezt, egy évvel azelőtt mielőtt megismerte volna anyát.
Hirtelen izgatott lettem, hogy apám naplóját tartom a kezemben.
Az agyamban apró puzzle darabkák jelentek meg Daniel Harper-ről, azt hiszem ez közelebb visz a sötét múltamhoz, vagyis a szüleim sötét múltjához.
Mert abban biztos vagyok, hogy a szüleimnek hatalmas szerepe volt abban, hogy az a pasi most az én nyomomban van.
Egy kicsit ideges és izgatott voltam egyszerre, amikor arra gondoltam, hogy mi is történhetett.
Felálltam, mert a lábaim már elzsibattak és sétálni kezdtem a naplóval a kezemben.
- Köszönöm szépen. -hallottam meg Liam hangját, majd láttam, hogy valamit kifizette a hölgynek, hisz egy táska volt a kezében.
- Hé Liam, mit vettél? Oh, és sosem találod ki, hogy mi ez. -emeltem fel a könyvet. -Az apám naplója. Húsz évvel ezelőtt kezdte el írni.
- Tényleg? Ez remek. -mondta izgatottan. -Na és mit ír? -kérdezte.
- Hát még csak az első részt olvastam el, ebben Mary Whitten-ről ir. -válaszoltam.
- Oké. Ez egy remek kezdés. Majd este elolvassuk végig. -mondta
- Na és mit vettél? -kérdezte mosolyogva.
- Oh, semmit. Csak egy kis teáskanná. Az anyám gyüjti, biztos örülni fog neki. -válaszolta.
- Ez igazán kedves tőled. Hiányzik a mamád? -kérdeztem, mik˜özben kifizettem a naplót.
- Igen, mindig. Olyan sokat vagyunk távol, és mindig nagyon elfoglaltak vagyunk. Az utóbbi pár nap laza volt, nem volt olyan sok dolgunk. -válaszolta.
Bólintottam, és at arcát figyeltem, láttam, hogy egy kissé elszomorodik.
- Igen, nagyon hiányzik. -mondta.
- Nekem is. -válaszoltam, majd megjelent előttem a mamám gyönyörü arca.
- Nos, hát, mehetünk? -kérdezte.
- Igen, egy perc. Még nem nézztem meg, azt az asztalt ott. -mutattam rá, és el is indultam.
Liam követett, majd megálltunk az asztal előtt.
Szinte csak fényképek voltak rajta. Lassan átjárattam rajtuk a szememet, semmi érdekeset nem találva.
- Oké, semmi, menjünk. -mondtam, megütögetve Liam vállát.
- Várj Laura, nézzd. -egy összetett fényképkeretre bámult, amibe három különálló kép volt.-Nézzd, ez a kislány itt a középsőn, nagyon hasonlít rád. -mondta.
A levegőt zihálva kezdtem el venni, mikor kezembe vettem a keretet, hogy jobban megnézzem.
Jobb oldalon a mamám állt mosolyogva, összekulcsolt kezekkel egy piszkos szőke hajú hejes férfival gyönyörü zöld szemekkel.
Az apám szemét figyeltem, olyan boldogok voltak. A fotó 1992.okt. 6-án készült.
A középső fotón egy kb. három éves kislány volt. Göndör barnás haja, össze-vissza állt, szemei uyganúgy csillogtak, mint annak a férfinak az előző képen. A három éves önmagammal nézztem éppen farkasszemet.
- De hiszen, nem ez...ez nem lehetek én? -suttogtam. A szemeim megteltek a boldogság könnyeivel.
- Laura, biztos vagyok benne, hogy te van az. -mondta Liam. -Nézzd, még azok a kis gödröcskék is ott vannak a szeme alatt, amikor mosolyog. Nézd a dátumot, 1996 július. Három éves voltál akkor. Te vagy az.
Nem akartam elhinni, hogy én vagyok az. Nem tudtam elhinni, hogy az apámnak fényképe volt rólam a házában. Nem akartam elhinni, hogy tudod a létezésemről és mégsem vette a fáradságot, hogy meglátogasson. Egyszer sem hívott fel a szülinapomon 18 év alatt.
Egész idő alatt, azt hittem, hogy az apámnak fogalma sem volt rólam, hát nagyot tévedtem, hatalmasat, ami miatt egyre csak nőtt bennem a harag és a düh.
A szemem lassan az utolsó képre vándorolt.
Ujabb képnek tünt. 2003.március 28. -állt rajta.
Ugyanolyan kép volt, mint amelyiken én voltam, csak ezen egy kisfiú volt.
Két vagy három éves lehetett, szintén gyönyörü zöld szemei voltak, göndör szőke haja és elragadó arca.
- Ki ez a gyerek? -kérdezte meglepetten, nem vártam Liam-től semmilyen választ. -és, és...miért tünik nekem ennyire ismerősnek. -kérdeztem.
Liam nem válaszolt, csak meghúzta a vállát. Csak álltam ott, és bámultam ki a fejemből, mikor hirtelen megrezdült a mobilom.
"Azért mert ő az öcséd, Samuel, és már találkoztál vele. Aw, a papád nem mesélt róla? Hát ez csúny dolog"