11.fejezet

Na hát, itt is lennék.
Annyit szeretnék kérni, hogy majd előző részhez is írjátok le a véleményeteket! ...köszi :)




Oké...az amerikai könyvtárak nem éppen olyan gyönyörüen csinálják meg, mint az európaiakat.
Csak álltam és bámultam, a falak a formák egyszerüen tökéletesen voltak kivitelezve.
-Na és még én vagyok a fura. -szólalt meg mögülem Liam, amikor észrevette, hogy megtorpantam, valamint az arcom ábrázatát.
- Hé, én lány vagyok, nekünk az ilyen dolgok meg vannak engedve. -válaszoltam, egy grimasz kíséretében, valamint már azon járt az eszem, hogy odabent mennyi mesés könyv lehet.
Bementünk az épületbe, és leültünk a legtávolabb eső asztalhoz, hogy még véletlenül sem zavarják meg most Liam-et a rajongó lányok.
- Na és merre kezdjünk neki? -kérdeztem, amin helyet foglaltunk és a dolgainkat leraktuk az asztal tetejére.
Nem válaszolt semmit, csak leült az egyik számítógép elé. -Még nem tudom, először is, meg kéne nézznünk a születési dátumokat. Az apád neve Daniel Harper, igaz? -kérdezte. Kérdésére egy bólintással válaszoltam.
Nézztem Liam-et, amint kezeivel a megfelelő billentyüket nyomja le, majd szemeivel erősen a monitorra koncentrál.
- Woh. -szólalt meg hirtelen. -608 londoni Daniel Harper-t adott ki első találatra a gép.
- Oké. -válaszoltam egy mély levegő kíséretében. -Ezt az eredményt szerintem le tudjuk csökkenteni. Valószínüleg 1960 és 1980 köz˜ött született. -mondtam. Nem válaszolt, csak azt tette amit mondtam az imént.
- Nos, ez így jobb, de még így is 185 találat van. -mondta.
- Mégis a Daniel Harper név, miért ilyen népszerü? -tettem fel egy költői kérdést, majd tenyeremmel megtámasztottam homlokat. A feszültésg egyre inkább nőtt bennem.
- Gyerünk Laura. Meg tudjuk csinálni. -fordult felém Liam bíztatóan, mire én is leültem az egyik gép elé, ami közvetlenül vele szemben volt, az az másik oldalán, így biztosan többre megyünk.
Különböző régi újságok, magazinok, és történelmi adatok között kutakodtam.
De sajnos London-ban, ezekből rengeteg volt. Az idő pedig egyre csak telt. A helyiségben néma csend uralkodott, az egyedüli hangforrás az az egér kattingatása volt.
Azt vettem észre, hogy minden egyes percben Liam-re pillantok. Nem is tudtam kontrolárni, a szemeimet egyszerüen vonzotta a jelenléte, amint ott ült velem szemben.
Párszor ő is rám nézett, ilyenkor tekintetünk találkozott. Azok a mélybarna, kedves szemek, mindig felélesztették a szívemben a reményt, amikor az épp kihunyni készült.

A egész szituáció reménytelen tünt, de Liam tovább bíztatott, nem hagyta, hogy feladjam.
Fogalmam sem volt arról, hogy egyszerüen mi után kutakodjak. Minden amit tudtam, az a neve volt, valamint az is lehetséges, hogy anya az igazi nevét mondta meg nekem.
Ujjaimmal halántékomat kezdtem dörzsölni, a szemeim égtek, a monitor hosszas bámulása után.
- Liam, haggyuk ezt, felejtsd el. Már eleget kerestük. Nem hiszem, hogy a szerencse a mi oldalunkon áll, inkább menjünk haza. -szólaltam meg halkan.
De ő csak tovább nézzte a képernyőt, arcvonásai meg sem rezdültek, mintha egy szót sem szóltam volna.
- Laura. -nézett fel rám hirtelen. -Hogy hívták a mamádat? -kérdezte.
- Michelle Wakefield. -válaszoltam. -De figyelj, ennek most mi...
- Shh. -szakított félbe, mutató újját feltartva. Nézztem pár percig, amint szorgalmasan keresni próbál valamit, valamint egy apró remény gyúlt bennem, hogy talán Liam-nek sikerül valamit találnia.
- Héé, ezt nézzd. -nézett fel rám, maga mellé hívva. Majd egy régi újságcikket mutatott.
- Duke Daniel Harper felbontotta az eljegyzését Mary Whitten-el. -olvastam meglepetten.
- A cikk 1992. október 17-én jelent meg. Azt hiszem megtaláltuk, ezt nézd, a harmadik bekezdést. Az egész egy amerikai turista Michelle Wakefield miatt történt. -olvasta Liam.
- Istenem. -suttogtam. Szemeimet egy pillanatra sem véve el a monitorról.
Az anyám Michelle Wakefield, meghalt, amikor 10 éves voltam. Az apán Daniel Harper sosem volt része az életemnek.
Az agymban különböző tündérmeséket képzeltem el róluk. Mintha ők lettek volna a modern Rómeó és Júlia.
Felnőve, bármikor amikor magányos voltam, azt kívántam, hogy bárcsak a szüleim velem lennének.
Dühös voltam rájuk, amiért magamra hagytak. De mindig arra emlékeztettem magam, hogy a szerelmük nagyon erős volt, csak nem tudtak eléggé küzdeni érte.
Ezekkel a gondolatokkal könyebben átvészeltem a magányt és a fájdalmat.
De most tények után kutatok, magyarázatok és valós adatok után. Jelenleg épp a kirakós egyik darabkáját nézem a múltamból, aminek segítségével megérthetem a szüleim történetét.
A történetet, amit a "követőm" bizonyára már rég tudott, vagy mindig is tudta. Erősen megtámasztottam magamat az asztal sarkánál, majd nagy levegőt véve olvasni kezdtem.

Duke Daniel Harper felbontotta az eljegyzését Mary Whitten-el.

1992.október 17.
A pletykák amelyek e két pár szakításáról szóltak, tegnap hivatalosan is meg lettek erősítve.Harper-t egy gyönyörü turistával ölelkezés közben kapták lencsevégre, amint a London Eye-ról tarottak lefelé. 

A Whitten család a történtek után a mai napig semmilyen információval nem szolgált.
 Daniel Harper tegnap óta nem mutatkozott nyilvánosan, jelenlegi tartózkodáshelye is ismeretlen.
Az apja William Harper, ezt nyilatkozta:"Nagyon szégyelljük magunkat a fiam viselkedése miatt...elnézést kérünk a bájos Whitten kisasszonytól is. A fiam remek nevelést kapott, arra volt tanítva, hogy felelősséget vállaljon a tettei iránt."
A eljegyzés felbontása bejárta az egész angol sajtót. Ennek a tettnek egyetlen személy lehet az oka, aki nem más, mint egy amerikai túrista. Egy fiatal nő Michelle Wakefield. Húszas évei elején járó szépség. Névtelen ismerősök nyilatkozata szerint, a hölgy korábban már volt meynyasszonya egy angliai mérnöknek, Mason DeFarge-nak, aki nem már, mint Mary Whitten közeli barátja.

Meglepődtem, nem is kicsit az olvasottak alapján.
Nem tudtam, hogy hirtelen mire is gondoljak, lassan távoabb léptem az asztaltól. 18 év bizonytalanság után ezt kell megtudnom. A szüleim kapcsolata nem hagyott mást maga után, csupán szenvedést, két ember számára is, valamint engem.
A szüleim boldog eljegyzésben éltek, készen álltak, hogy összekössék az életüket két másik személlyel. De aztán rátaláltak egymásra, és a józan gondolkodás értelmét vesztette, egyszerüen elfutottak a felelősség elől.
Sajnálatot éreztem Mary Whitten és Mason DeFarge iránt. Vajon valaha is túltették magukat azon a fájdalman amit a szüleim okoztak nekik.
De titkon csodáltam anya és apa bátorságát. Feláldoztak szinte mindent, hogy együtt lehessenek, sajnos sikertelenül. De vajon ez önzőség és butaság volt a részükről?
- Hé. -szólalt meg Liam, lassan a hátamat simogatva megnyugtatóan.
Nem válaszoltam semmit, így szorosan magához ölelt. A mobilom abban a pillanatban megrezzent. De most először, nem érdekelt. Semmi sem ronthatja el ezt a pillanatot Liam-el, ott állva a könyvtár leghátsó eldugott kis zugában. Kirázott a hideg, pedig semmit sem tett, csak egyszerüen ott volt velem.
A szemébe nézzte, mire éreztem, hogy szemeimet ellepik a könnyek. Azt hiszem, hogy most tudatosultak bennem az olvasottak igazán.
- Neked van a legszebb szemed. Tudsz róla? Elképesztően, gyönyörü zöld szemek. -mondta, gyengéden megsimogatva a hajamat.
- Köszönöm Liam. -suttogtam, majd egy könnycsepp gördült le az arcomon.
Liam let˜örölte azt, majd egy puszit nyomott a hejére. Az arcom tüzelni kezdett Liam ajkaitól, a szívem olyan sebességgel vert, hogy azt hittem menten átszakítja a bordámaimat.
- Minden rendben lesz. Megoldjuk. Együtt? -próbált vigasztalni.
- Együtt. -válaszoltam. Egyszerüen szükségem van valakire, egyedül nem fogom tudni végigcsinálni. De önzö sem lehetek, amint túl veszélyessé kezd válni a dolog, Liam-nek ki kell maradnia ebből.
- Menjünk haza. Ma este nálunk alszol, és ne is próbálj ellenkezni. -mondta.
Megtöröltem a szemeimet, majd a szomorú ábrázatom helyett, egy mosolyt varázsoltam az arcomra, a dolgaim után nyúlva az asztalon.
A mobilomat felvettem az asztalról, pár pillanatig csak bámultam rá, majd olvasni kezdtem az SMS-t.
"Gratulálok. Tudod használni a számítógépet. Az első lépés meg is lenne Sherlock" -olvastam.
- Uh, Laura. -jött mellém Liam, idegességet láttam az arcán, de nem nézett rám, a saját iPhon-ját bámulta.
- Azt hiszem a "barátod" egy másik fronton is tüzelni kezdett. -mondta.
Remegni kezdtem, majd lassan a képernyőre pillantottam, amint Liam felém tartotta a telefonját.
Persze, egy üzenet volt az, ismereten számról.
" A te helyedben jobban ügyelnék arra, hogy hová teszem a kezeime Superstar. Kétszer is gondolt át, mielőtt hozzá mersz érni. Ne hidd, hogy nem tudok dolgokat a te múltadról is Liam Payne"