14.fejezet

Sziasztok! :)
Nagyon szépen köszönöm ez előző részhez a hozzászólásokat, valamint a díjat is :)



Liam fel-alá járkált a szobában, idegesen jártatva a kezét, az immáron kócos hajában.
- Ez rossz. -hajtogatta, miközben a fejét rázta. -Valaki meghalt, ez már nem játék többé. Egy valódi gyilkos járkál odakint. -mondta.
- Tudom. -válaszoltam, majd az egyik párnát a mellkasomhoz szorítottam. -Valószínüleg én leszek a következő. El kell mennem innen, el kell mennem tőled. -folytattam.
Tudom, hogy ez nagyon drámaian hangzik, de ez az igazság, valamint a gondolat, hogy meghalhatok vagy akár a fiúk, egyszerüen nem akart eltünni a fejemből.
Liam megállt, felém fordult, majd odajött hozzám.
- Laura Harper, most azonnal nézz rám. -szólt rám, akárcsak egy szülő tenné a gyermekére, amikor azon kapja, hogy vacsora előtt sütit majszolgat.
Amikor rávettem magam hogy ránézzek, óvatosan megemelte az fejemem az államnál fogva.
- Mégis mikor fogod végre elhinni azt, hogy nem hagyom, hogy bárki is hozzád érjen? -tette fel a költői kérdést.
Nem tudtam semmit sem válaszolni, csak megráztam a fejem, távolabb húzódva tőle.
- Nem. -suttogtam. -Liam, ez nem mehet így tovább. Te magad mondtad, hogy ez rossz, már nem játék. Már csak azzal is kockáztatod az életedet, hogy most itt beszélgetsz velem, felfogtad ezt? Hiszen alig ismerjük egymást négy napja. Ez az egész ostobaság, nem hagyom. -válaszoltam.
Felálltam, ott hagyva az ágyon összezavarodva. -Most azonnal elmegyek. -jelentettem ki.
- A francba Laura, hogy lehetsz ennyire makacs. -állt fel az ágyról, a hangjában újra éreztem a dühöt.
Makacsság vagy sem, nem érdekel. Liam élete biztonságosabb és jobb lesz nélkülem.
Végső búcsút mondtam a magamban az elbüvölő hírességnek, úgy érezve, hogy ha hangosan is kimondom a búcsú szavait, azt csak a szívem sínylené meg.
Próbált meggyőzni, amig elértem az ajtóig. Vastag hangja víszhangzott a szobában, a benne hallható düh miatt.
- Ha most kisétált azon az ajtón, és valami történik veled, szerinted ki fog megvédeni? Superman? -kérdezte maró gúnnyal a hangjában.
Nem tudtam semmit sem válaszolni, mert mint mindig, Liam-nek most is igaza volt. Hallottam, ahogyan lassan mögém sétál.
- A fejedben valószínüleg most azt mondod, hogy senki. Ugyhogy ne meny el. Mert most mondom neked, hogy ezt nem tudod egyedül végigcsinálni. -mondta.
Hátulról átkarolta a derekamat, fejét pedig a vállamra helyezte. -Menjünk aludni. -suttogta a fülembe, majd lassan elkezdett húzzni az ideiglenes ágyam felé.
Túl fáradt voltam most ahhoz, hogy ellenkezzem, és valahogy Liam karjai azt éreztették velem, hogy biztonságban vagyok.

Kora reggel felkeltem, még csak öt óra volt. Az ég még sötét volt, a nap sugarai alig látszóttak még a horizonton.
Nem azért voltam fenn, mert rosszat álmodtam, vagy mert féltem, egyszerüen csak nem tudtam aludni.
Felültem az ágyban, ásitás és egy alapos nyújtózkodás kíséretében. A ház csendes volt, nehézz elhinni, hogy ezek a srácok egyáltalán alszanak néha, hisz mindig fel vannak pörögve.
Felkeltem az ágyból, majd besétáltam a szobából nyíló fürdőbe. Hideg vízzel alaposan megmostam az arcom, ami akkor nagyon jól esett, úgy nézztem ki.
Amikor belenézztem a tükörbe, a tükörképemtől kis híján frászt kaptam, szinte anya nézett vissza rám. A hosszú barna hullámos haja tökéletesen omlott a vállára. Legalább egy percbe telt rájönnöm, hogy az bizony nem anya, hanem én.
Vettem egy gyors, frissítő zuhanyt, élvezve a langyos víz simogatását, amikor a bőrömhöz ért.
Fél hat volt mire végeztem félig meddig. Van még pár órám, amíg valamelyik fiú fel nem ébred. Liam a szobában hagyta néhány cuccát. Egy egyszerü fehér pólót, valamint egy kockás rövidnadrágot, amíg el nem megyünk a lakásomba pár ruhámért, ez lesz az ideiglenes öltözéke, igy hát gyorsan magamra is kaptam őket.
Az egész cucc viccesen nézett ki rajtam, de nem érdekelt, mert Liam-é volt.
Ugy nézztem ki, mint egy szerelmes idióta, aki körülfonja magán saját karjait, közben nagyokat szippantva a ruhából.
De egyedül voltam a szobában, így nem volt kínos.
Kicsit megdörzsöltem vizes hajamat a törölközővel, titokban azt kívánva, hogy bárcsak itt lenne most a hajvasalóm és a hajlakkom.
Vizes hajamat szétengedve hagytam, úgy nézztem ki, mint egy kutya, aki túl sokat játszott az esőben.
Nem úgy terveztem, hogy a One Direction házában töltöm az éjszakát, így hát semmit sem hozztam magammal.
Semmi nem volt rajtam, még egy spirál vagy púder sem.
Mindig azt kívántam, hogy bárcsak olyan lány lehetnék, akinek nincs szüksége sminkre ahhoz, hogy jól érezze magát a bőrében, de sajnos én nem vagyok ilyen.
Valamint a tudat, hogy öt híres, tehetséges és helyes sráccal vagyok egy házban, csak még inkább kellemetlenebbül érintett.
Nem is tudom, hogy hogyan láthattam a tükörben anyát, pár perccel ezelőtt, hisz ő gyönyörü volt, valamint a mostani kinézetem még csak a közelében sincs annak.
Lassan kisétáltam a szobából, majd óvatosan kiléptem a sötét folyosóra, azon gondolkodva, hogy mennyire lennének a fiúk dühösek, ha reggel hatkor felébreszteném őket.
Tudtam, hogy Liam szobája, a Niall-ével szemben van, a folyosó végén jobbra, de még nem voltam a szobájában.
Az agyam próbálta leállítani a lábaimat, de azok egyszerüen nem engedelmeskedtek a parancsnak.
Olyan volt, mintha vonzott volna Liam titkokkal teli szobája, hogy vajon tisztaság vagy rendetlenség van-e odabenn, tele plagátokkal esetleg gitárokkal, hogy vannak-e fényképek a falon.
Kuncognem kellett, amikor meghallottam Niall horkolását, majd lassan benyitottam Liam szobájába.
Laura, olyan ciki vagy, mondogattam magamban, azon gondolkodva, hogy beosontam a srác szobájába, miközben alszik. De őszíntén szólva, semmi mást nem tudnék csinálni ebben a hatalmas házban kora reggel, így a kiváncsiság győzedelmeskedett.
Az ágy közepén feküdt hasmánt, ugyanabba a pólóban és nadrágban ami tegnap volt rajta, még a cipője is rajta volt.

Mosolyogtam, bevallva ellenállhatatlan lényét, azt ahogyan ott aludt békésen, mélyeket lélegezve.
Liam-et nézzve eszembe jutottak azok a dolgok, amelyek a repülőn történtek.
Eszembe jutott a ruha, ami aznap rajta volt. Eszembe jutott az az érzés, amit akkor éreztem amikor először hozzám szólt, amikor először hallottam mély, britt akcentusát. Eszembe jutott, hogy milyen vicces is volt, amikor a saját videójukat kritizálta.
Eszembe jutott, hogy milyen nyugodtan mondta azt, hogy egy híres banda, a One Direction tagja, akiket a YouTube-on nézztem vele együtt.
Eszembe jutott, hogy milyen aranyosan próbált megnyugtatni, amikor elmodtam neki, hogy félek a repüléstől, valamint az, hogy segített legyürni a félelmemet.
Egyre nehezebb és nehezebb volt eltitkolni azt az érzést, hogy kezdek beleszeretni Liam Payne-be.
Olyan hülyének, butának és naívnak éreztem magam egyszerre.
Csupán egy 18 éves amerikai turista vagyok, szülők nélkül, munka nélkül, valamint tervek nélkül a jövőt nézzve.
De hééé, legalább egy valamim van, egy őrült fenyegetőm. Na jó, ez nagyon hülyén hangzott.
Az agyam egész idő alatt figyelmeztett, hogy ne lépjem át a barátság vonalát, egy híres popsztár Liam Payne felé, de a szívem az ellentetjét diktálta.
Minden ezen a srácon annyira csábító volt. Legfőképp a felemelő nevetése, ami mindig elhitette velem azt, hogy az életem örökké boldog lesz addig, amíg Liam nevet.
Azt hiszem egész életem során megszoktam azt, hogy egyedül kell boldogulnom. Tíz éves kortól fogva, szülők nélkül felnőni. Egyedül nőttem fel...és talán az, hogy Liam most ennyire segíteni akar nekem...majdhogynem megrémített.
Liam törődik velem, ami nem sok emberről mondható el, azok közül akik valamilyen úton módon részesei voltak eddigi életemnek.
A szívem kihagyott egy percre, amikor megéreztem a zsebemben rezgő mobilomat. Legalább 10 másodpercig meg sem mozdultam, biztos akartam lenni abban, hogy Liam nem ébredt fel. Amikor megbizonyosodtam erről, elővettem a telefonomat.
A szobában eléggé sötét volt, csak mobilom szolgáltatott némi fényt. Egyszerüen nem tudom, hogy az a valaki honnan tudja mindazt, amit tud, főleg kora reggel hatkor.
"Na mégis ki a leskelődő most? Csak óvatosan, nehogy felébreszd a te kicsi szerelmedet" -olvastam.