25.fejezet

Sziasztok! :)
Húúúú...mit is mondhatnék. Nagyon szépen köszönöm az előző részhez a 9 hozzászólást. El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire örültem nekik, és nagyon jól estek!
Remélem ehhez a részhez is, összegyülik egy pár.
Mit is mondhatnék...valószínüleg, sőt biztos, hogy ez a rész, nagyon sok mindenkinek nem fog tetszeni, de higgyétek el, hogy így lesz a legjobb.
Laura túlságosan is szereti ahhoz Liam-t, hogy bajba sodorja! De azért remélem, hogy nem fogtok rám annyira haragudni! :) :*



"A te helyedben és nem nyitnám ki" -olvastam hü követőm üzenetét aki épp az imént figyelmeztetett, hogy jobb ha nem nyitóm  ki az ajtót kishíján betörő Liam-nek.
- Laura! A francba, tudom, hogy benn vagy. Nyisd ki az ajtót! -kiabálta Liam idegesen az ajtón dörömbölve.
De ismét nem volt elég erős, így kinyitottam az ajtót, tenyeremet azonnal Liam szájára téve, még mielőtt bármit is mondhatna, vagy inkább ordíthatna.
- Shh! -próbáltam csitítgatni, erősen a szemébe nézzve. -Samuel aludni próbál. -suttogtam, másik kezemmel a kanapé felé mutatva. -Ne ébrezd fel!
- Oh. -morogta a tenyerembe, mire észbe kaptam és elvettem a kezem. -Bocsánat. Akkor épségben megtaláltad?...és tényleg a testvéred? -tette fel egymás után a kérdéseket.
Nem válaszoltam semmit, csak idegesen fújtattam egyet, majd csuklón ragadva a szobám felé húztam, halkan bezárva magunk után az ajtót.
Liam itt van, és az a szemét tudja. Ez biztos nagyon feldühíti, el sem tudom képzelni,  hogy mire lenne képes.
Olyan gyengének éreztem magam, egész eddigi életem során egyik akadály jött a másik után, és már belefáradtam a leküzdésükbe. De most utoljára még összeszedem minden erőmet Liam és a fiúk biztonságáért, tartozom nekik ennyivel.
Valahogy meg kell győznöm Liam-et, hogy nincs rá szükségem. Az egyetlen lehetőség az, ha eltaszítom magamtól, így biztosíthatom a biztonságát. Azt kell tettetnem, legalább pár perc erejéig, hogy nem vagyok teljesen szerelmes Liam Payne-be. Figyelmen kívül kell hagynom a szívem érzéseit, és hazudnom.
Mellkasom előtt ˜összefontam a karjaimat és erőt vettem magamon.
- Nem kellene itt lenned. -szólaltam meg monoton hangon.
Idegesnek és összezavarodottnak tünt, ajkait összeszorítva. -Mi? Laura, nem rohanhatsz el csak így. Fogalmad sincs róla, hogy mennyire aggódtam, amikor...
- Most már jól vagyok. -vágtam a szavába, próbáltam érzelemmentesnek tünni. -Most már elmehetsz, minden rendben van.
- Elmenni? Mi történt azzal, hogy "egy csapat vagyunk"? Mi változott? -kérdezte, majd egy apró lépést tett felém, a hangja megremegett.
- Semmi sem változott. -vágtam rá. -Mindig is így volt.
- Mi? Hogy volt? Laura, komolyan az hiszed, hogy egyedül képes leszel vigyázni Samuel-re is? Veszélyben vagy. Nem várhatod el tőlem, hogy csak....
- Liam, add fel! Ezt nem nyerhetjük meg, ez sosem fog müködni nekünk. Ugyhogy mindkettőnk érdekében tedd meg az a szívességet, hogy tetteted tovább. -emeltem meg egy kicsit a hangom. Nehezen és akadozva  vettem a levegőt, az arcom is kezdett pirosabb lenni.
- Mégis ki tetteti? -emelte fel a kezeit védekezésképpen. -Az egész a dal miatt van, amit írtam? Mert én nem bántam meg. Minden egyes szava igaz volt.
- Nem, ez nem a hülye dalodról szól. -kiáltottam. Minden egyes szavamat megbánva abban a pillanatban, ahogy azok elhagyták a számat.
Liam úgy nézett rám, mint akinek épp a gyomrába ütettek volna egy hatalmasat. Legszívesebb csak sírni szerettem volna, Liam ábrázatát látván.
Istenem. Mit csinálo én ezzel a szegény fiúval? De nem fordulhatok vissza, nem vonhatom vissza egyetlen szavamat sem. Ha ez kell ahhoz, hogy végre meggyőzzem Liam-et és elmenjen, akkor uralkodnom kell a fájdalmamon és erősnek tünni. Gyorsan pislogtam néhányat, hogy megakadályozzam az éppen kitörni készülő könnycseppeket.
- Nincs rád szükségem. Nincs szükségem a hősködésedre. Abba kell hagynod. -préseltem ki a szavakat a fogaim között.
- Te is láthatod, hogy ezt nem tudom megtenni. Mert hiszed vagy sem, de én....szeretlek, érted? Tényleg. Ezt akartad hallani?
- Nem. -suttogtam hidegen, szemeimmel a földet bámulva. - Ez az utolsó dolog, amit hallani akartam.     Csak nézett rám, meglepetten pislogva. -De, m-miért? Mit tettem? -kérdezte.
Liam-üvöltöttem magamban. Kérlek bocsáss meg nekem. Kérlek ne utálj azért, amit tenni fogok. Sajnálom. Nem gondolom komolyan, egyetlen szót sem. Igen, teljes szívemből szeretlek.- Hogy miért? Hát először is, az ego-d nagyobb, mint az a kóc a fejeden. -kiáltottam, egyik kezemet a csipőmre téve, csak hogy még meggyőzőbbnek tünjek.
- Komolyan mondod? Bevallom, hogy szeretlek, erre te a hajammal jössz? -kérdezte elképedve. -Harry miatt van, ugye? Azért futottál el? Belezúgtál?
Hirtelen én is meglepődtem, hogy azt hiszi, hogy érzek valamit Harry iránt.
- Harry-nek ehhez semmi köze. -forgattam meg a szemeimet.
- Akkor az a francos szemét az oka? Mit mondott neked? -emelte meg már ő is a hangját,
- Nem, nem ő az oka. Miért nem tudod már végre azzal az idióta agyaddal felfogni, hogy nem szeretlek? Egyáltalán nem. Nem akarom, hogy a közelemben légy, úgyhogy hagyd abba a óvóbácsi szerepét játszani, ne tegyél úgy, mintha te lennél Superman, mert nincs rá szükségem. Csak hagyd abba! -üvöltöttem egymás után a hazugságokat. Az arcom már égett a dühtől és az idegességtől.
- Superman? Hát elnézést, hogy törődtem veled akkor, amikor senki mást nem érdekeltél. -üvöltött már ő is.
Meglepődtem még jobban, épp válaszolni akartam volna, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Fájtak a  szavai, hisz minden amit mondod az első szótól az utolsóig igaz volt.
- Rendben. Ha azt akarod, hogy elmenjek, hát elmegyek. De akkor ki lesz itt neked? Amikor bajba leszel, mert biztos, hogy abban leszel, ki fog segíteni neked? -kérdezte.
- Nem te. -válaszoltam, távolabb lépve tőle.
De ebben a percben, nem szerettem volna semmi mást, csak a karjaiba rohanni, és szorosan megölelni, a fülébe súgni, hogy szeretem.  De nem tehetem, meg kell őt védenem.

- Azonnal tünj innen, hagyd őt békén. -töltöttem be az öcsém hangja a szobát.
Samuel berontott a szobába, egy párnával a kezében, és Liam hátát kezdte vele ütni.
- Hagyd békén a nővéremet. Menj el. -kiáltotta, a védelmemre kellve.
- Ne aggódj, kisember. -fordult felé Liam. -Máris elmegyek.
Liam még egyszer utoljára felém fordult, így nagyon jól láthattam, hogy köncseppek folynak végig az arcán.
- Sajnálom Laura. -suttogta, kezeit a zsebeibe mélyesztve. -Sajnálom, hogy zaklattalak....ég veled. -mondta, majd kilépett az ajtón.
Könnyes, barna szemei beleégtek a szívembe, és az emlékezetembe, tudtam...tudtam, hogy mindennek vége, még mielőtt elkezdőthetett volna.
Abban a pillanatban, amikot az ajtó becsukódott, sírva rogytam az ágyamra.
Alig kaptam levegőt, minden amit hallottam, az Liam hangja volt, ami folyton az ismételgette, hogy ki lessz itt nekem, ki fog mégvédeni.?
Senki! Válaszoltam magamban. Mindig is így volt...senki. Samuel hirtelen felugrott mellém az ágyra, és meglepődve pislogott rám.
- Laura? Mi a baj? Ki volt ez a fiú? -tette fel sorra a kérdéseket.
Nem tudtam, mit mondjak, így hát megpróbáltam megnyugodni és lenyelni a könnyeimet.
- Liam Payne volt az. -suttogtam, ahogyan tudtam könnyek között.-Semmit, sem gondoltam komolyan abból, amit mondtam neki...ő a legjobb barátom, vagyis csak volt. -válaszoltam.
- Mi? De akkor miért kiabáltál vele? Megijesztettetek. Azt hittem, hogy valaki megtámadott. -nézett a szemeimbe.
Sammy óvatosan a vállamra helyezte a kezét, és ez a gesztus sokkal többet jelentetett nekem, bármilyen szónál. -Ne sírj, nem szeretem.
Vettem pár mély levegőt, és felültem, letörölve a könnyeimet.
Megnézztem a mobilomat, ami abban a pillantban megrezdült, hogy Liam kilépett azon az átkozott ajtón.
"Nagyon szép munka, kis színésznőm. Most, hogy Mr. Payne eltünt a képből, kezdőthet az igazi móka" -olvastam.
A tudat, hogy Liam véfre teljesen biztonságban van, adott némi erőt a folytatáshoz.
Annak a szemétnek egy dologban igaza volt, a "móka" most kezdődik.
Rá kell jönnöm a múltam minden egyes homályos kis részletére, és elrendezni ezt az ügyet...és Samuel segíthet nekem ebben.
- Sam. -nézztem az öcsém szemeibe. -Figyelj. Mindent el kell mondanod apáról, mindent amire csak emlékszel, hallottad?
Pár percig csak nézett rám, azon gondolkodva, hogy megbízhat-e bennem teljesen.
- Oké. Mit akarsz tudni? -kérdezte.