26.fejezet

Hali! :)
Köszönöm az előző rédzhez a hozzászólásokat :)
Valamint nagyon Boldog Gyereknapot kívánok mindenkinek, jómagamnak is :D ...mondjuk 17 évesen már nem mondhatom magamat annyira gyereknek...de akkor is :P
Remélem tetszeni fog :) :*



- Oké, Sammy. Koncentrálj. Ismerős neked bármi is, ezek közül a dolgok közül? -érdeklőtem, úgy éreztem magam, mint valami FBI ügynök, aki valamilyen gyilkosság után nyomoz.
A szemei az asztalon heverő dolgokat vizslatták. Köztül volt Daniel Harper naplója, anya nyaklánca és a fotó amit még a házból hozztam el a múltkor.
- Honnan szerezted ezeket a képeket? -kérdezte, majd rámutatott arra a képre, amelyiken ő volt kisebb korában.
- Az nem számít.-nem akartam most magyarázkodni, csak az idő menne vele, amiből igencsak kevés van. -Már láttad korábban is?
- Igen, persze. Amióta élek, a nappalinkban volt. Látod ezt? Az én vagyok, amikor még kicsi voltam, és aki középen van, az apa. A göndör hajú lányt nem ismerem. Apa csak annyit mondott, hogy egy nagyon különleges személy. -mondta.
- Sam, az én vagyok. -mondtam egy kissé feszülten, egyik kezemmel a hajamba túrva.
- Mi? -emelte a fényképet közelebb a szemeihez. -Biztos? Ez te vagy, amikor még kicsi voltál? -kérdezte.
- Azt hiszem. -válaszoltam röviden, majd feltettem még pár számomra fontos kérdést. - Na most, Sammy...apa furcsán viselkedett mielőtt eltünt volna? Csinált bármi olyat, amit azelőtt soha?
- Uhm, nem tudom. -gondolkodott, ujjaival az állát simogatva. -Hát minden este egyre később és később ért haza a munkából. -válaszolta.
- Hol dolgozott?
- Egy bankban. Egy nagy bankban dolgozott. Mindig nyakkendőt viselt. -válaszolta, majd a szemeit kezdte dörzsölgetni. Láttam rajta, hogy fáradt.
- Oké...és kapot valamilyen furcsa telefonokat vagy üzeneteket? -kérdezgettem tovább, reméltem, hogy előrébb jutok.
- Telefonokat? Nem. De igazából, voltak alkalmak, amikor a üzenetet kapott, és olyankor mindig azt a furcsa dolgot csinálta a szájával. -válaszolta.
- Mit? -nem igazán értettem semmit. -Ezt meg hogy érted?
Samuel megpróbálta utánozni a apánk arckifejezését, ajkait erősen összeszorította, mint aki nagyon dühös. -Igy csinált olyankor. -mutatta.
- Sam, sajnálom. Tudom, hogy késő van. De muszály emlékezned. Segítened kell, ha meg akarjuk találni apát, oké? -mondtam kedvesen, egyik kezemet a vállára helyezve.
A telefonom hirtelen megszólalt, én pedig azonnal elolvastam az SMS-t.
"Ez aranyos. Komolyan azt hiszed, hogy megtalálod az apádat?"
Hát persze...ez a szemét tudja, hogy hol van az apánk. Hiszen csak így van értelme az egésznek. Arra kell rájönnöm, hogy miért?  Mégis milyen oka van arra, hogy bántsa az apámat? Engem?
Amilyen gyorsan csak tudtam, elküldtem a válaszomat.
"Megteszek bármit. Esküszöm. Csak ne bántsd az apámat, kérlek"
-Laura, valami baj van? -kérdezte Samuel, észrevéve furcsa ábrázatomat.
- Uh, nem. -hazudtam, magamra erőltetve egy álmosolyt, lenézzve a mobilomra, ami ismét megrezdült.
"Bármit?" -olvastam el a rövid üzenetet.
" Bármit. Engem megkaphatsz, csak ne bánts senkit...ez az egyetlen feltételem." -küldtem el.
- Laura. -szólalt meg Samuel ismét. -Lefeküdhetek már végre? -kérdezte.
- Oh, igen persze. Jó éjszakát. -köszöntem el.
- Jó éjszakát. -mondta, majd kiment a nappaliba.
Furcsa érzés tört rám hirtelen, így amilyen gyorsan csak tudtam, lefutottam a lépcsőn a halba, hogy egy kis firss levegőt szívja, úgy nézhettem ki, mint egy mosott zombi.
- Miss Harper?
Amint meghallottam a nevemet, azonnal a hang irányába fordultam, így szembe találtam magam Mrs. Joyce-al, aki épp kávét iszogatott.
- Mit csinál itt? -kérdeztem levegő után kapkodva. Kicsit rámhozta a frászt a hirtelen megszólítással, hiszen nem számitottam tásaságra hajnali 4-kor.
- Neked is szép estét. -mondta. Estét? Hát nekem a 4 óra nem  éppen esti időpont. -Nos az utóbbi napokba kaptunk már biztonsági panaszt. De szerintem az emberek csak túlreagálják. Mekértek, hogy ma este figyeljem a biztonsági kamerákat. -válaszolta, bennem pedig meghült a vér.
- Mi? -léptem közelebb az asztalához. -Mégis milyen panaszokat? -kérdeztem.
- Oh, kedvesem. Ne aggódj emiat. -mosolygott rám.
- Láttak valamit az emberek? Talán egy férfit? Valaki erre felé ólálkodik? -tettem fel sorra a kérdéseimet a titokzatos személyről, akivel pár órán belül szemtől szemben fogok állni.
Mrs. Joyce a kérdésemre egy újabb kérdéssel válaszolt.
- Jól vagy kedveském? -tolta felém a mentolos cukros tálat.
Elvettem egy szemet és válaszoltam. -Igen. -hangzott a r˜övid, de tömör válaszom. Majd ásítottam egyet, hogy egy kis fáradságot színleljek.
- Valami baj van Mr. Liam-el? -kérdezte ártatlanul. -Tudod, korábban volt itt, téged keresett. Nagyon zavartnak tünt. De ismered a férfiakat, és a furcsa hangulatváltozásaikat. -mosolygott.
Erősen kellett uralkodonom magamon, hogy ne bőgjem el magam abban a pillanatban, amikor  meghallottam a nevét.
- Uhm, jó éjt. -montam, majd elindultam felfelé a lépcsőn.
Egy ideig szenvedtem a kulcsokkal, de végül csak sikerült kinyitnom az ajtót. Halkan beléptem a lakásba, ügyelve arra, hogy ne keltsem fel az öcsémet.
A szemei csukva voltak, egyenletesen vette a levegőt, néhány kósza tincs a hajába lógott.
Közelebb léptem hozzá, olyan aranyos volt, ahogyan ott aludt békésen nyakig betakarózva....ő biztonságban lesz.
- Szeretlek Sam. -suttogtam a sötétben, arcából kisöpörve haját, majd egy apró puszit nyomtam az arcára. -Sajnálom, hogy nem találtalak meg korábban. Sajnálom, hogy nem töltöttünk együtt több időt...sajnálom, hogy magadra kell hagynom téged. -suttogtam.
Halkan beléptem a szobámba, és megálltam a tükör előtt. Csak nézztem magam. Zöld szemeim pirosak voltak a sok sírástól, alattuk lila karikák éktelenkedtek. A hajam úgy nézett ki, mintha épp most nyúltam volna bele a konektorba. Hát komolyan, mint egy zombi....és Liam Payne azt mondta, nekem, hogy szeret? Ezt a valamit, ami visszanézz rám a tükörből?  Az összetört lányt, aki önző módon, mindenkit akivel törődött veszélybe sodorta a saját biztonsága érdekében? Ez nem lehet igaz. Mégis ki esne szerelembe egy ilyen helyzetben? Senki.
Na és persze, pontosan ez jár Laura Harpernek. SENKI.
Azért imádkoztam, hogy ez az egész utazás London-ba, csak egy szörnyü rémálom legyen. Reméltem, hogy hamarosan felébredem Floridában, biztonságban.
Teljesen elfogytam a könnyeim, már a síráshoz sem volt erőm.  Majdnem hajnali 5 óra van már. Amint ránézztem az órára, a mobilom ismét megrezzent.
"Holnap. Passzold le a gyereket, vagy én fogom. Aztán találkozunk apád régi házánál 6 órakor. Ne késs, és ajánlom, hogy egyedül gyere." -olvastam.
Meg fog ölni....és semmit sem tehetek ellene. Ha azt akarom, hogy az öcsém, az apám és Liam biztonságban legyen, akkor nincs más választásom.
Ez az én módszerem, hogy megmentsek mindenkit, akit szeretek.  Lerogytam az ágyamra, teljesen belefáradtam ebbe az életnek nevezett valamibe.
Semmit sem éreztem, mintha teljesen megszüntem volna, abban a pillantban, amikor Liam kilépett az ajtón.
Csak feküdtem, és a plafont kémleltem, aludni sem tudtam, és nem is akartam.
Nem éreztem fájdalmat.
Nem éreztem haragot.
Nem éreztem félelmet.
Nem éreztem boldogságot.
Nem éreztem szerelmet.
Nem éreztem semmit.
Valamilyen oknál fogva, elképzeltem, hogy az óriás kereken ülök, a legtetején, lenézzve az egész világra.
Próbáltam elképzelni azokat az érzéseket, amelyeket London látványa válthat ki az emberekből onna fentről, a világ tetejéről. Mintha az enyém lenne az egész mindenség, Liam-el az oldalamon.
De még elképzelni sem tudtam ezeket az érzéseket, mert tudtam, hogy Liam-et örökre elvesztettem. Elvesztettem azt a személyt, akit anya után először igazán szerettem, és megbíztam benne. Azt a személyt, aki az élete árán is képes lett volna megvédeni engem. De nem...nekem kell megvédenem őt. Mert hát ki vagyok én hozzá képest. Hiszen ő Liam Payne. Egy olyan személy, aki a puszta mosolyáva, egyetlen szavával képes emberek millióiba reményt önteni, aki az élő példa arra, hogy második lehetőség igenis létezik. Hogy sosem késő próbálkozni ha az álmaidról van szó. Nem ölethetem meg, milliók kedvencét, plátói szerelmét, példaképét. Hiszen Liam-t sok millióan szeretik, imádják, felnéznek rá. Hiszen neki vannak barátai, testvérei, szülei, ehhez nincs jogom. Ezzel szemben én nem számítok, nem vagyok senki. Egyedül vagyok, az én halálom senkinek sem fájna, nem hiányoznék senkinek. Liam pedig majd szépen továbblép, és majd talál egy hozzá illő lányt, egy modellt, szinésznőt, vagy bárki mást...de az biztos, hogy nálam csakis jobb lehet.
Ezzel az egésszel tisztában voltam, csak Liam nem volt képes elfogadni, de ő is belátja, hogy így a legjobb...és tudtam, hogy holnap Samuel-t is el kell hagynom.
Már most halottnak éreztem  magam.