31.fejezet

Hali :)
Köszönöm az előző részhez a kommentárokat, igazán sokat jelentenek.
Tudom, hogy az utóbbi részek elég rövidek, tényleg sajnálom.
Ami pedig Ilona hozzászólását illeti: Csak is én tehetek róla, mert olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy tényleg minden egyes dologban megért, akármi történjen. De aztán jövök én, és a nagy szám, és szépen mindent elcseszek!!! :/

Amint felkapcsolta az egyik lámpát, halván fény lepte el a szobát, így végre én is láthattam valamit. Az első dolog, amin megakadt a szemem az volt, hogy a falak nem is voltak teljesen csupaszak és fehérek.
A fal minden egyes négyzetcentimétere tele volt ragasztva fényképekkel, magazinok képeivel, valamint fénymásolatokkal, melyek beborítottak mindent.
Ezer és ezer fotó az anyámról nézett rám vissza, gyönyörü kék szemei lyukat égettek a szívembe.
Miután végignézztem a falon, amelyen csak anyát láttam, a szemközti falon magamat láttam meg. Különböző lesifotók lógtak rajta. Mire észbekaptam felváltva váltogattam a tekintetemet a képek között.
Láttam képeket az apámról is, amikor még fiatalabb volt, különböző magazinokból kivágott képek a One Direction-ról. A szemem megakadt a Liam-et ábrázoló képen, mire kezeimmel akaratlanul is megérintettem azt.
- Tetszik a müvészeti kiállításom? -hallottam meg mögülem a sötét hangot.
- Te...megszállott vagy. -szólaltam meg. -Ez beteges.
Majd szembre fordultam Mason DeFarge-val, ezúttal láttam is őt, hisz már nem volt a szobában sötét.
Azt hiszem, az volt a legfélelmetesebb, hogy teljesen normálisan nézett ki. Kb. a fiatal 50-es évei elején járhatott. Göndör haja volt, fürtjei néhol az arcába lógtak. Lászott az arcán, hogy frissen van megborotválkozva. Egy sötétkék ing volt rajta, valamin egy fekete nyakkendő, és egy sötét nadrág. Hamarabb kinézett valami üzletembernek, mintsem egy elvetemült gyilkosnak, eltekintve a pisztolytól a kezében. Bármennyire is felfordult a gyomrom a ténytől, de be kell valljam, hogy hejes arca volt.
De mégis volt valami rémisztő a sötét szemei mögött, beteges dolgokat láttam a tekintetében, biztosra vszem, hogy valami nincs rendben az elméjével.
- Valaki megszállottságnak nevezi ezt. -húzta meg a vállát. -De én odaadásnak.
- Odaadás? Hiszen gyilkosságot akarsz elkövetni. -kiáltottam, kezemben apám egyik fényképével. -Hol van az apám? Mit tettél vele?
Magam elé helyeztem a képet, hogy jól lássa, de egy lépést sem mentem közelebb.
- Az apád jól van. Nagyonis szeret téged. Megfenyegettem, hogyha nem megy el, abban a pillanatban megöllek, ahogy leszállsz a gépről...és ő mit tett? Egyszerüen összepakolt és lelépett. Annyira könnyü veletek. -nevette el magát.
- Mi? -suttogtam, éreztem, hogy a térdeim megremegnek. -Jól van? -kissé megkönnyebbültem, tudtam, hogy biztonságban van, tudtam, hogy él...valahol.
- Tudod, nagyon beteg vagy. -nézztem a szemébe, próbáltam erősnek látszani. -Nem irányíthatod egy ember életét.
- Nekem nagyon jól müködött. Azt hiszem, két év elektronikai tanulás is segített valamit. Megszerezni a telefonszámodat volt a legkönnyebb. -mosolygott a szemembe.
Dühös voltam. Igy tesz, mintha valami hülye tuskó lennék, akit úgy rángatott, mint egy rongybabát. Gúnyolódik velem, szinte lekezelően veti a szememre, hogy csak egy naív kislány vagyok, aki szembe akar nézzni vele. De azt kényelmesen elfelejtette megemlíteni, hogy megfenyegetett minden egyes személyt, aki fontos nekem. Ez volt az ütőkártyája, be akarta bizonyítani, hogy ő parancsol.
- Nem tudom, hogy mire számítottál, hogy mégis mi fog történni? -emeltem egy kicsit a hangom. -Ezzel soha semmit nem fogsz elérni...ez beteges. -mondtam undorodva.
- Ugy tünik, hogy mégis sikerült. -mondta, rémisztő vigyorral az arcán, majd az agyik tincsemmel kezdett el játszadozni, ami a vállamnál volt.
Nekem viszont most nagyon óvatosan kell játszanom. Nem lökhetem el magamtől ezt az őrültet pisztollyal a kezében, hogy aztán lelőjön, de nem is adom fel, mert nálam semmit sem fog elérni.
Nem hagyom őt nyerni, azok után nem, amiken keresztül mentem miatta.
A mesés londoni kirándulásomat pokollá változtatta. Liam-et, apát, és Sammy-t is egy rémálomba keverte bele.
- Sajnálom. -kezdtem lasan, megértő hangon. -Sajnálom, amit az anyám veled tett. De az már régen volt, nekem pedig semmi közöm nem volt hozzá. Kérlek Mason. -kértem a lehető legszebben.
- Laura... -suttogta. -Nem tehetem. Pont úgy nézel ki, mint ő. Szükségem van rád.
Hirtelen gombócot éreztem a torkomban, zihálva kezdtem el venni a levegőt, mikor észvettem, hogy mennyire közel tartja hozzám a pisztolyt.
- Mason, ez nem igaz. Nem ismersz engem. Nem vagyok olyan, mint anya. -próbáltam meggyőzni.
- Persze, hogy ismerlek. Egész idő alatt figyeltelek. Láttam, amikor nevettél, sírtál, és szerelmes lettél....-az keze ökölbe szorult. -Hiszen én tökéletes lehettem volna. De az az ostoba Liam Payne...mégis, hogyan szállhatnék versenybe egy szupersztárral? -láttam rajta, hogy dühös.
- Nem is tudsz. -vágtam vissza. Nem érdekelt semmi, hagytam, hogy urrá legyen rajtam a harag. -Túlságosan féltem bevallani neki, mert féltem attól, hogy bántani fogod. -mondtam.
Mindenféle érzelem kavargott bennem. Izgalom, félelem, idegesség. Ezen érzelmek tépték darabjaira a szívemet, én pedig egyre inkább a szakadék szélére kerültem. Tudtam, hogy veszélyes, tudtam, hogy egy rossz megjegyzés, és Mason azonanl meghúzza a ravaszt.
De nem adom fel harc nélkül, nem számít, hogy mit kell tennem, nem hagyom magam. Erőt vettem magamon, és minden dühömet összeszedve kiadtam magamból ami bennem volt, az arcába kiabálva.
- De miattad fájdalmat okoztam neki. Fájdalmat okoztál nekem. De most már, nem érdekel. Világgá fogom kiabálni! Szeretem Liam-et, és ez ellen semmit sem tehetsz. Ugyhogy nyugodtan lőjj le. -kiáltottam, mire könnycseppek folytak végig az arcomon.
- Te...te tényleg szereted őt? -suttogta keserüen. Hangja tele volt féltékenységgel, az arcán csalódottság tükröződött.
- Igen, de sosem fogja megtudni. Hála neked.
- Miért történek ez velem mindig? Miért hagynak el mindig azok a nők akiket szeretek, valaki másért? -kérdezte, de inkább csak magától.
Láttam a szomorúságot a szemében, és őszintén sajnáltam ezt a meggyötört embert, aki jelen pillanatban előttem állt. Nem válaszoltam semmit, csak álltam ott némán, nem is tudtam volna mit mondani.
- Kérlek engedj el. -könyörögtem, a hosszú csend után.
- Bárcsak megtehetném, bárcsak el tudnám engedni az anyádat...de nem megy, érted? 18 éven keresztül csakik ő járt a fejemben....
- Nézzd, segíteni tudunk neked. -vágtam a szavába. -Segítek tuljútni ezen, és...
- Segíteni? Mármint pszichológus? Hát, igazán vicces. -nevetett.
- Nem tarthatsz itt. Nem teheted. -lett rajtam újra úrrá a félelem.
- Nem? Hát majd akkor meglátjuk. -nevetett ördögien.
Liam, suttogtam magamban, üresnek és sötétnek éreztem magam. Kérlek, szükségem van rád. Szükségem van rá, hogy megments.