32.fejezet "Found my hero"

Sziasztok!
Meg is jöttem a legújabb résszel, lehet, hogy megint rövid lett, és tényleg sajnálom!
Tegnap nem hozztam részt, mivel nem volt semmi időm...ma matek dolgozatot írtam, amitől a jegyem függött, és egész nap arra gyakoroltam :/
Remélem tetszeni fog a legújabb rész! :) :*

A dal amit belinkeltem, az egyik kedvencem, a blog címe is innen van!

A hősöket a legkülönbözőbb okok miatt tiszteljük. Van, akit a merészségéért. Van akit a bátorságáért. Van akit a jóságáért. De rajongásunk oka leginkább az, hogy szívünk mélyén mind arról álmodunk, hogy egyszer minket is megment valaki. Na persze, ha a sors nem hozz össze a megfelelő hőssel, kénytelenek vagyunk mi magunk megmenteni magunkat!

Ujabb  és újabb szörnyü órák teltek el. Nem csináltam semmit, nem mondtam semmit, megpróbáltam semmire sem gondolni. Fogságban voltak, akárcsak egy állat a ketrecben. Rezzenéstelen arccal álltam, miközben Mason engem bámult. Egyszerüen csak bámult, azzal az a gyomorforgató tekintetével. Olyan volt, mintha a vesémbe látott volna. Az egyetlen gondolat, ami megállított abban, hogy kikapjan a pisztolyt a kezéből, és magam vessek véget ennek a szörnyüségnek, az Liam Payne emléke volt.
Imádnivaló nevetése, amit annyira szerettem, még mindig a fejemben volt, mélybarna szemei melegítették a lelkemet, a mosolya emléke miatt vert még mindig tovább a szívem.
Bárcsak lenne 5 másodpercem arra, hogy beszéljek vele. 5 másodperc elég lenne arra, hogy elmondjam mit érzek. De most, arra kényszerültem, hogy helyette órákat töltsek egy nem normális, idegbeteg szemét társaságában.
Hirtelen, egy autó állt meg a ház előtt, a nappali pedig világosba borult a kocsi fényszórójának éles és erős fényétől. Azt hittem, hogy csak képzelődök. Azt hittem, hogy csak a képzeletem játszik velem.
De hallottam. Kocsi hangot hallottam, és éles fékcsikorgást, amint megáll a ház előtti kocsifelhajtón.
Minden izmom lefagyott, és erősen koncentráltam, hogy halljak valamit, valamit amiből rájöhetek, hogy ki van itt. De közben féltem is, féltettem azt a személyt, aki be akar jönni a házba, bárki legyen is az, hiszen Mason-nél fegyver van, és nincs beszámítható állapotban.
"Oké, figyelj....maradj a kocsiban, máris jövök, csak megnézek valamit. Valamit meg kell nézznem..."
A hang halk volt és távoli, de ezer közül is felismertem volna. Liam James Payne.
- A francba. -lett egyre idegesebb Mason, majd levette rólam a tekintetét, és az ablakhoz ment. -Megmondtam, hogy ne merj szólni senkinek sem. Ki a francot hívtál ide? -a szeme villámokat szórt, miközben öklével beleütött a falba.
- Senkit! Esküszöm. -dadogtam idegesen. A szívem egyre gyorsabban kezdett verni, Liam veszélybe fog kerülni. -Egyedül jöttem.
- Ki van odakint? -lett egyre dühösebb, hangját megemelte. -Esküszöm Laura, ha a zsaruk azok, akkor nagyon megbánod.
Megállt bennem az ütő, mikor meghallottam, hogy az ajtó hangos nyikorgással lassan kinyílik. Ismerős fehér Converse tornacipők jelentek meg a küszöbön, így most már teljesen biztos voltam benne, hogy Liam van itt.
- Liam, ne. -kiáltottam. De egy másodperccel elkéstem, mert Liam már belépett az ajtón.
Szinte még pislogni sem volt ideje, mert épp hogy belépett , Mason máris ráfogta a fegyvert.
- Egy lépést se merj megtenni Mr. Payne, mert komolyan mondom átküldelek a másvilágra. -figyelmeztette egyre idegesebben Mason. Kezében remegett a pisztoly, amit Liam-re fogott, aki kezeit a feje felé tette.
Ezerszer elképzeltem azt a képet, pillanatot, amikor Liam gyönyörü, barna szemei újra találkoznak az enyéimmel, miután már elintéztem Mason-t, valahogy. Elképzeltem, ahogyan Liam és én lassítva egymás felé futunk, mosollyal az arcunkon. De az az álom a közelébe sem ért a mostani helyzetnek.
Liam a szemeimbe nézett, de semmit sem tudtam leolvasni a tekintetéről. A szemöldökét összehúzta, ajkait összeszorította...düh˜ösen nézett rám.
Ami nagyon fájt, de nagyon is megérdemeltem ezt a tekintetet.
Egyszerüen azt sem értem meg, hogy egyáltalán, hogyan képes rám nézzni, azok után, amiket a múltkor vágtam a fejéhez.
"Miért nem tudod, már végre azzal az idióta agyaddal felfogni, hogy nem szeretlek. Egyáltalán nem. Nem akarom, hogy a közelemben légy, úgyhogy hagyd abba az óvóbácsi szerepét játszani, ne tegyél úgy, mintha te lennél Superman, mert nincs rá szükségem. Csak hagyd abba!"
Ha valamit is megbántam az eddigi életem során, az az, ahogyan a múltkor beszéltem vele. Az volt a legnagyobb, és legfájdalmasabb hazugság, ami valaha is megfordult a  fejemben.
De valamiért Liam mégis itt volt. Megtalált engem, még ha arra sem voltam méltő, hogy egyáltalán megemlítsen. Liam megköszörülte a torkát, mielőtt beszélni kezdett.
- Figyelj, nem akarok semmit sem. -kezdte.
- De honnan tudtad meg, hogy hol vagyunk? -kérdezte Mason idegesen.
- Szerencsés tipp. -válaszolta röviden Liam, teljesen nyugodtan, egy csepp félelem sem látszott rajta.
- Miért vagy itt Payne? Szereted őt? -kérdezte egyre idegesebben, mire pisztolyával felém bökött...én csak lessokkolva nézztem az egész jelenetet.
- Kit? Laurát? -húzta fel az egyik szemöldökét, közben teljesen unott fejet vágott.
- Nem, engem. Persze, hogy Laura-t, te idióta. Azt mondta, hogy szeret téged. Szereted? -emelte meg a hangját egyre jobban. A keze egyre jobban remegett, lélegzete is kezdett egyre szabálytalanabb lenni.
- Mi? Dehogyis. -vágta rá azonnal Liam, majd nekidőlt a falnak. -Nem normális a csaj.
- Mi? -suttogtam, a torkom kiszáradt.
Mason megkönnyebbülten felsóhajott.
- Oké, remek. Akkor húzz el innen. -mondta, de a pisztolyt még mindig Liam mellkasának nyomta, akin egy vörös póló volt.
- Bárcsak megtehetném, komolyan. -válaszolta, kezével a tarkóját dörzsölgetve. -Csak azért jöttem, hogy elmondjam, hogy rengeteg ember tudja, hogy hol van Laura, és épp ide tartanak. Ugyhogy jobb ha sietsz azzal, amit tenni akarsz, bármi is legyen is az. -mondta halál nyugodtan Liam.
- Liam! -mondtam ki a nevét először hangosan, amióta itt van. A könnyeim a dühtől megeredtek. -Te is benne voltál? Nem érted meg, hogy mit akar tenni velem? Mi történt azzal, hogy egy csapat vagyunk? Miért beszélsz így? -nem értettem semmit, egyszerüen nem tudtam, hogy mi folyik itt. Az agyam szinte kikapcsolt.
A mellkasom egyre gyorsabban mozgott le és fel. A térdeim remegni kezdtek. Liam szemeibe nézztem, válaszokat akartam, mégis miért tépi ki a szívem ilyen kegyetlenül a helyéről.
Liam is rám nézett, de semmilyen érzelem sem látszott az arcán. -Mindannyian mondunk olyan dolgokat, amelyeket nem gondolunk komolyan. Csak elég hülye voltál ahhoz, hogy elhidd. -nevetett az arcomba, majd egyszerüen csak meghúzta a vállát.
- Nem vagyok hülye, érted? -kiáltottam, utolsó erőmből. -Mindent azért mondtam, hogy megvédjele, te vadbarom. Hogy ne essen semmi bántódásod. De akkor is itt vagy. -üvöltöttem.
- Bizony. Mert meg akarok bizonyosodni arról, hogy befejezi azt, amit elkezdett. -mondta, majd odasétált Mason-hoz, majd kezét a vállára tette, figyelembe se véve a pisztolyt a kezében.
Liam undorodva nézett rám. Kedves barna szemei mögött, most nem volt semmi más, csakis az undor. Ugy nézett rám, mintha egy halott csótány lennék a szobájában, akit épp most rugdosott odébb.
- Haver, tiszta roncs a csaj. Csak nézz rá. Csak szívességet teszel neki, ha véget vetsz a szenvedésének. -nézett Masonra Liam.
Hirtelen az idő lelassult. Minden oxigén eltümt a tüdőmből, az agyam védekezni kezdett a kegyetlen szavak ellen. Liam Payne a halálomat akarta? A kővé dermett szíverm pedig elhitte minden egyes szavát.
Mason is teljesen tanácstalan volt. Köztem és Liam között járatta a tekintetét. Próbált mindent a helyére rakni, próbálta eldönteni, hogy kit lőjjön le először.
Ugyanannyira össze voltam zavarodva, mint Mason. Próbáltam összerakni a kirakós darabkáit, de túl sok rész hiányzott belőle.
Hosszú csend után, Mason letette a pisztolyt. Nem tudta, hogy mit is tegyen, azok után a zavaros információk után, amelyeket Liam a nyakába zúdított.
Abban a pillanatban, beugrott, megértettem, hogy Liam miért mondott olyan szörnyü dolgokat rólam.
Abban a pillanatban Mason összezavarodott és hezitált.
Abban a pillanatban, a szörnyeted letette a fegyverét, sebezhetővé vállt...és ez volt az a pillanat, amikor Liam megmentett!