29.fejezet

Sziasztok! :)
Itt lenne a legújabb rész, tudom, hogy nem a legjobb de azért remélem tetszeni fog. Köszönöm az előző részhez a hozzászólásokat.
Valamint:
Bravó Directionerek: A srácok Up All Night: Tthe Live Tour a MAHASZ DVD toplistájának eslő helyén debütált...sőt még az Oceanup-on is fenn van!
Valamint Danielle ma ünnepli a 24.-dik szülinapját, már ő is a fiúkkal van Las Vegas-ban. Hát Boldog Szülinapot neki! :)


Végülis a könyvtárban kötöttem ki. Leültem ahhoz az asztalhoz, ahol még anno Liam-el ültem, négy napos ismertség után.
Végigjártam a város azon helyeit, ahol Liam-el is voltam, azokat a helyeket, amelyekhez emlékek kötnek, megpróbáltam visszaemlékezni azokra a dolgokra, amelyeket akkor éreztem, és amelyekekt valószínüleg soha t˜öbbé nem fogok.
Az elmémben újrajátszottam az emlékeket, a képekeket, és ha kizártam a külvilágot szinte éreztem Liam jelenlétét.
De az egész csak még rosszabb lett emiatt. Mert minden egyes alkalommal, belémhasított a kegyetlen valóság, a tudat, hogy egyedül vagyok.
Persze, volt benne egy kis jó is. Az illózióim róla, egy aprócska örömet hozztak az életembe.
Kimondhatatlanul örültem, amikor Frank felimert az óriáskeréknél, és újra ingyen felengedett a kerékre. Az arcomon mosoly terült szét, amikor teljesen a levegőben voltam. Odafennt szabad voltam, és csak nézztem a hatalmas épületeket, amelyek beterítették ezt az őrült várost. Akaratlanul is anyám nyakláncához tévedt a kezem, amely a nyakamban lógott. Hiányzott, rettenetesen hiányzott.
Szinte észre sem vettem, hogy egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
Sajnálom, annyira sajnálom, hogy csalódást okoztam neki, Sam-nek, Liam-nek, és mindenkinek.
Túlságosan fájt visszagondolni mindenre, úgy éreztem, hogy szinte magamat is sajnálom. De ebből elég.
Erősnek kell maradnom, tovább küzdenem, mert még semminek sincs vége. Még mindig maradt időm. Még kitalálhatok valamit, nem?
Hát legalább, abbahagytam a sírást. Amint leszálltam a kerékről, elindultam a fagylaltos stand felé, amely ott állt, nem messze a keréktől.
Karamellás, és vaníliás fagyit kértem. Amióta az eszemet tudom, mindig ezt a két ízt kértem, és nem most akartam változtatni rajta. Kicsit odébbsétáltam, és körbe nézztem a teren. Mindenhol emberek voltak.
Egy fiatal párt láttam meg, akik épp egy pokrócon piknikeztek. A pasi, gondolom rockos beállítottságú lehetett, mármint ami az öltözkedését illeti. Fekete nadrág, fekete pólóval, fülében fülbevalóval. A karján egy kicsinek nem mondható tetkó virított. A mellete ülő nő, teljesen az ellentetje volt. Lenge, virág mintás ruhájában, szinte virított mellette. Minden egyes értelemben különbözőek voltak, de boldognak tüntek,
A nő ülében egy kisfiú ült. Kb. 3 éves lehetett. Ennivaló fürtjei voltak, és elragadó arca. A kis család mosolyogva ült ott, élvezve a délutánt.
Ott álltam, és azon gondolkodtam, hogy ennyire különböző emberek, két eltérő világból, hogyan szerethetnek egymásba. Talán anya és apa is hasonló helyzetben volt 20 évvel ezelőtt, ugyanebben az országban, városban. De ők nem hagyták, hogy bárki is közéjük álljon, ők kiálltak egymásért, hittek egymásban. Nem érdekelte őket senki véleménye. Azt kívántam, hogy bárcsak én is olyan bátor lettem volna, és harcoltam volna Liam-ért. Már csak 78 perc, és találkozom azzal a szeméttel...és bármennyire is meglepett, készen álltam.

Nem hallottam mást, csak a lépteim hangját, amint a 1017 Hawthorne Drive felé tartottam, immáron másodszor. Apró lépéseket tettem meg a bejárati ajtó felé, ami nyitva volt, arra várva, hogy belépjek rajta.
Amint beléptem az ajtón, ismét szétnézztem a szobában. A hatalmas ablakok némi fényt vittek a poros  házba. A padló minden egyes lépésemnél megnyikordult. Még mindig maradt két percem, úgy tünik hamarab érkeztem a bulira. Mély levegőt vettem, és újra körbejárattam a szemem a szobán, ami egykor az apám, Daniel Harper otthona volt. Nem tagadom féltem. A kezeim remegtek, amikor hezitálva bezártam magam mögött az ajtót. Ránéztem a mobilomra, amely egész nap meg sem szólalt, egyetlen üzenet sem érkezett, attól a személytől, akivel bármelyik pillanatban szembe találhatom magam.
Kinézztem az ablakon, amely rögtön az ajtó mellett volt. Az eget sötét felhők borították, úgy tünik nemsokára esni fog. Behunytam a szemem, és próbáltam kizárni minden külső gondolatot.
De mégis volt egy dolog, amit bármennyire is próbáltam, nem tudtam semmissé tenni, nem számított, hogy mennyire erősen próbálkoztam.
Ott volt egy számomra ismeretlen érzés, ami túl erős volt ahhoz, hogy kitöröljem az agyamból és a szívemből. Mégpedig a Liam iránti érzéseim.

Tudom, hogy nagyon rövid lett. De már a vége felé tartunk, és nem szeretném pont itt elsietni, remélem megértitek.