Hírdetés....új blog!!!

Sziasztok!
Gondoltam szólok ezen a régebbi blogomon is, hogy nyitottam egy újat.Eddig 5 rész került fel és akit érdekel az benézzhet és hagyhat kommentet is.Remélem, hogy ugyanolyan jó, mint ez is volt.
Itt lesz a link:
http://letyourselffall-1d.blogspot.sk

36.fejezet

Hali!
Megérkezett a legutolsó rész, remélem tetszeni fog.
Szeretném megk˜öszönni mindenkinek, aki olvasta a blogomat és kommentelt is hozzá, igazán sokat jelentett!!!
Valamint igazán remek hír, hogy a fiúk 3 díjat is nyertek a tegnapi VMA díjkíosztón, plusz két kategóriában is legyőzték a kis Bieber kertitörpét, aminek még inkább örülök! :P

Azt hiszem harmadikos lehettem az általánosban, amikor az éves karácsonyi gálamüsoron nekem is fel kellett lépnem.
Azt hiszem egyike voltam a kilenc rénszarvasnak és Táncos volt a nevem.
De arra tisztán emlékszem, ahogyan ott álltam azon a kis kopott színpadon, és egy nagyon ócska verset szavaltam a kb 100 tagú közönségnek, miközben úgy érezztem magam, akár egy sztár.
Csodás érzés volt, ahogyan mindenki nekem tapsolt, és mindenhonnan vakuk villantak.
De arra is emlékszem, amikor az előadás után az összes kis barátom fényképet készített a szüleivel az aranyos jelmezeikben.
Még mindig érzem azt a szúrós irigységet amit akkor éreztem, amikor mindenki virágcsokrot kapott a fellépésért, csak én nem...én is virágokat akartam.
Akartam valakit, aki büszkre rám, valakit, aki azt mondja, hogy nagyon ügyes voltam.
- Laura? Hol vannak a szüleid? -kérdezték újra és újra.
- Meghaltak. -akartam ar arcukba üvölteni majd sípcsonton rúgni őket és jó messzire elrohanni.

A legszürreálisabb érzés volt most a fiúk ajtajához sétálni, azzal a tudattal, hogy az apámmal fogok találkozni.
- Laura, az apád most nem tud itt lenni, de nagyon szeret téged. -hallottam anya hangját, amint a kórházi ágyánál ültem.
Annyira el akartam hinni. De 18 évnek kellett ahhoz eltelnie, hogy végre eljöjjön és megkeressen.
Még mindig éreztem valamennyi fájdalmat és neheztelést Daniel Harper iránt.
Rengeteg virágott kellene most azért hoznia, hogy minden egyes ürt kitöltsön, amit a gyermekkoromban szereztem.
Nem tudnám pontosan leírni, hogy mit is érezztem akkor, amikor kinyítottam az ajtót, és ott állt előttem ő.
Valamilyen szinten örültem és izgatott voltam, de akkor is ott voltak azok a tüskék, amelyeket nem lehet egyik percről a másikra eltüntetni.
- Szia. -köszöntem halkan.
- Laura. -válaszolt egy apró féloldalas mosollyal.
Valamiért úgy képzeltem, hogy egy roncsként fog kinézzni, azok után, hogy kilökték az otthonából, de teljesen az ellentetje volt.
Sötétzöld szvetter volt rajta, egy szintén sötét színü nadrág és egy barna cipő...egyszóval rendben volt, és teljesen jólöltözött.
A hajszíne hasonlított Sammy-éhez, leszámítva a néhol kikandikáló ősz hajszálakat, valamint a szeme színe pontosan olyan volt, mint az enyém.
Az apám volt az, ugyanaz a férfi a fényképről, eltekintve a sötét karikáktól a szeme alatt. A férfi, aki a naplót írta. A férfi, aki hosszú évekkel ezelőtt boldoggá tette anyát.
A férfi, aki bár akaratlanul is, de az őrület határára terelte Mason DeFarge-t.
- Uhm. -makogtam, nem tudtam, hogy most mégis mit kellene mondanom.
Most meg kellene ölelnünk egymást? Vagy talán kezet kéne ráznunk, és zavartan mosolyogni egymásra? Vagy meg kellene beszélnünk az élet nagy igazságait egy csésze kávé mellett?  Vagy azt kellene tettetnünk, hogy a másik nem is létezík?
- Uhm, Sammy odabent van, ha érte jöttél. -szólaltam meg, miközben a hajam végével játszottam.
- Igen, rendben. -válaszolt megköszörülve a torkát, egyik lábáról a másikra állva.
- Na és...honnan tudtad, hogy itt vagyok? -kérdeztem.
- Ami azt illeti, egy bulvárlap "mondta" el. One Direction? Helyes fiúk. -bólintott.
Néhány pillanatig ott álltunk egymással szemben, azt hiszem mindketten próbáltuk feldolgozni azt a bizarr tényt, hogy egymás társaságában vagyunk.
Minden túl hihetetlennek tünt.
- Laura. -szólalt meg halkan. -Sajnálom. Csak ennyit mondott.
De nekem több sem kellett. Azonnal az apám nyakába vetettem magam.
- Oh, kicsikém. Annyira hiányoztál. -sírta el magát. -Mindent annyira sajnálok.
- Nem, minden rendben....most már jó helyen vagyok. -mosolyogtam, Liam Payne-re gondolva.
- Mindent rendbehozunk, oké? Mindent előről fogunk kezdeni. -csuklott el a hangja, miközben a hajamat simogatta.
- Ez remek tervnek tünik. -válaszoltam nevetve, majd bevezettem a házba.
- Sam. -kiáltottam el magam. -Egy nagyon különleges vendégem van a számodra.
Amint kimondtam a szavakat, Sammy azonnal berontott a szobába. -Pizza? APA! -kiáltotta el magát, amikor meglátta őt, és azonnal a karjaiba ugrott.
- Sammy. -szorította őt magához apa. Az egész olyan csodás volt.
Nem hiszem, hogy bárki más is észrevette, de én igen. Ugyanis én láttam, a szeme sarkában megjelenő könnycseppeket.
Néhány pillanatig csak álltunk ott, és öleltük egymást, majd Liam lépett be a szobába. Egyik kezével átkarolta a derekamat, a másikat pedig apám felé nyújtotta.
- Jó napot uram. -köszön Liam, kezet fogva apámmaô. -A nevem Liam Payne, ők itt pedig Louis, Harry, Niall és Zayn, a lánya nagyon fontos a számunra. -mondta, én pedig észre sem vettem, hogy időközben a fiúk is megérkeztek.
- Hmmm. -apa csak ennyit mondott, majd egy sokat sejtető mosolyt küldött felém. -Igen, azt látom.
- Tudod, ők csak elszórakoztatják az amerikai turistákat, ennyi az egész. -nevettem, majd egy aprót böktem Liam oldalába.
- Turistákat? -szólalt meg Louis, olyan drámai hangon. -El is felejtettem, hogy Amerikából jöttél. Remélem, hogy sosem mész vissza. Nem hagyhatsz itt bennünket. -majd úgy tett, mintha Harry vállán sírná ki magát.
- Hát...én... -makogtam, nem tudtam, hogy mit is mondhatnék.
- Nem fog itt hagyni bennünket. -válaszolt helyettem Liam, majd egy puszit nyomott az arcomra. -Nem engedem.
Csak megráztam a fejem, kissé kínosan éreztem magam Liam viselkedése miatt az apám előtt.
- Tudod Laura, tudom, hogy nagyon sok mindenről lemaradtam. De igazán gyönyörü fiatal nő lett belőled, teljesen olyan vagy, akárcsak az anyád. Ha adnál egy esélyt, szívesen megismernélek jobban is, tudod, mint egy apa. -mondta.
- Bármikor apa...én itt leszek. -öleltem meg újra, majd kilépett az ajtón Sammy-vel.
Végre volt apám.
Végre megtaláltam az öcsém.
Végre az enyém volt Liam.
Jack és Rose mindketten túlélték, és gyönyörü befejezése lett a történetnek.
Azt hiszem, hogy nekem már csak el kell fogadnom ezt a remek tényt.
Többé már nem vagyok egyedül.

Egy újabb menetért sóvárogtam a London Eye-on, amibe Liam boldogan beleegyezett.
Ujra a világ legtetején voltam, és már egyetlen kötél sem tartott vissza attól, hogy minden egyes lehetőséget kihasználjak, amit az élet elém vet.
A szemeimmel a gyönyörü horizontot kémleltem, ismét a város szépségében gyönyörködhettem, amint mostantól hivatalosan is az otthonomnak nevezhetek.
A kezeimet az ablakra helyeztem, úgy éreztem, mintha ilyen formában az eget és a felhőket érinteném meg.
Most már igazán szabad voltam.
- Szeretlek Laura Harper. -suttogta Liam, majd erősebben fonta körbe karjait a derekamon.
Ebben a pillanatban rájöttem, hogy anya mit is értett az alatt, hogy "varázslat".
Liam megmentette a szívemet.
Liam megmentett engem, az életemet.

35.fejezet

Sziasztok!
Megérkezett az utolsó előtti rész, remélem tetszeni fog.
A hozzászólásokat köszönöm szépen. A másik blogot akkor fogom folytatni, ha majd ide felkerül az utolsó rész is!!! :))


A fiúk hátsó teraszán ültem, nyakig betakaródzva Liam pókrócával, amelyen Toy Story-s szereplők voltak, és már vagy egy órája a kis fáklyás lámpa fényét bámultam, ami a fiúk ketrjében volt.
Csodáltam, amint a piros, sárga és narancssárga lángok körbetáncolják a fát, nekem pedig kellemes meleget biztosítanak. Nem tudom miért, de úgy éreztem, mintha én lennék az a bizonyos láng.
Hiszen a tüz és én is tönkreteszünk dolgokat. Ma, egy újabb ember életét semmisítettem meg.
Megöltem valakit.
- Laura. -a nevem hallatára hirtelen megrezzentem, nem számítottam, most semmilyen társaságra.
- Oh...szia Zayn. -nyugodtam meg egy picit. -Hogy vagy Sam? Lefeküdt már? -kérdeztem.
- Igen, már órákkal ezelőtt elnyomta az álom. Igazán remek kissrác. -válaszolt, majd leült mellém a hintaágyba. -Már elég későre jár, biztos nem szeretnél még lefeküdni? -kérdezte.
- Nem. -motyogtam, majd felhúzztam a térdeimet, és átkaroltam azokat a karommal. -Túl sok minden van a fejemben.
- Arra mérget veszek. Nézzd, igazán sajnálom, hogy ennyi mindenen kellett keresztül menned. Ez az egész olyan bizarrrnak tünik. -mondta.
- Igen. Sajnálom, hogy benneteket is belekevertelek ebbe az egészbe. -kértem bocsánatot, de a szemem nem vettem le a lángokról.
- Laura, mi igazán törődünk veled. A fiúk ís, és én is. Igazán örülünk, hogy most már biztonságban vagy, úgyhogy nyugodj meg. Rendben? -állt fel, majd megállt előttem, és egy apró puszit nyomot a homlokomra.
- Köszönöm. -suttogtam, éreztem, hogy meghatódtam a kedvességétől. -Jó éjszakát.
- Jó éjszakát. -köszönt el, én pedig ott maradtam egyedül.
A mobilom ott pihent a mellettem lévő asztalon, kísértet engem.
Egyre nyugtalanabb lettem, arra számítva, hogy bármelyik pillanatban megszólalhat, egy újabb nem kívánt névtelen üzenettel. De nem jött semmi, mert megöltem azt az embert, aki küldözgette őket.
Kirázott a hideg, ezért még jobban magamra húztam a takarót.
- Laura? Te még mindig idekint vagy? -hallottam egy mély aggodalmas hangot.
- Igen. Olyan békés idekint. -válaszoltam egy ásítás kíséretében.
- Igen, és fagyos. -kuncogott Liam, és leült mellém, oda, ahol nemrég még Zayn foglalt helyet. -Meg fogsz fázni.
- Liam. -hangom rekedt volt, még mindig magam elé bámultam. -Te hogyan...hogy vagy képes ilyen nyugodt lenni, azok után ami történt? -kérdeztem, összevonva a szemöldökömet.
- Laura, persze, hogy nem vagyok teljesen nyugodt. De nem ragadhatsz a múltban. Tovább kell lépnünk. Hosszú élet áll még előttünk. -válaszolta.
- Nem tudom, lehet, hogy igazad volt, csak nekem egy kicsit több időre van szükségem, amíg mindent képes vagyok magam mögött hagyni. -mondtam.
- Idő? Hát én úgy tervezem, hogy abból rengeted akarok veled tölteni, megfelel? -mosolygott, majd apró köröket rajzolgatott a vállamra, ami az őrületbe kergetett, pertsze jó értelemben.
A másik kezével megfogta az én kezemet, amely a takaró alatt volt, és összekulcsolta az újjainkat, majd bíztatóan megszorította.
Apró puszikat nyomott a homlokomra, ahogyan ott ültünk a csendben és mindketten a lángokat csodáltuk.
- Rengeteg minden történt egyetlen hét alatt. szólalt meg, ezzel megtörve a békés csendet. -Néhány jó, néhány kevésbé jó, de egy remek.
- Milyen remek dolog? -kérdeztem.
- Az, hogy veled lehetek Laura Harper. -válaszolta.
- Te tiszta őrült vagy. -nevettem el magam, majd kissé meglöktem.
- Hééé, vigyázz a takaróra. -fenyegetett meg játékosan, de hogy még komolyabbnak tünjön, az újját is meglengedte előttem. -Ez a kedvencem.
- Hét éves vagy, vagy mi? Még mindig sírsz, ha a Bambi-t nézed? -kuncogtam, mire Liam csak elnevette magát. A legszebb hang, amit valaha is hallottam.
- Csak 20 percig sírok utána. Aztán minden rendben van. -mosolygott.
- Bizony? -bólintottam a válaszán.
- Bizony mi? -kérdezte.
- Bizony az, hogy szeretlek. -válaszoltam.
Nem válaszolt semmit, csak közelebb bújt hozzám, és egy hosszú puszit nyomott a számra.
A testem minden egyes része életre kelt, és olyan volt, mintha fel akarnának robbani, Liam minden egyes érintésétől.
- Tudod, én már egy ideje szeretlek, te őrült lány.

Másnap reggel kellemes illatokra ébredtem. Fahéj és pirítós illatát éreztem.
Követtem az illatokat, amint lefelé ballagtam a lépcsőn, még mindig a takaróba csavarva, amely tele volt Buzz Lightyear-al és Woody-al.
- Liam, én mondtam neked. Szerintem két tojást kellett volna bele tenned. -hallottam meg Harry hangját, amint beléptem a konyhába. -Oh, jó reggelt kedvesem. -mosolygott Harry. A szemei még mindig álmos volt, és most még a fürtjei sem álltak annyira tökéletesen.
- Reggelt. -mosolyogtam. -Mi folyik itt? -kérdeztem.
- Reggeli. -válaszolta Liam háttal állva nekem, miközben egy palacsintátésztára hasonlító valamit kevergetett nagyon szorgosan. -Reggelit akarok neked készíteni, de Harry ott okoskodik, és nem haggya befejezni a remekmüvemet.
- Nekem mindegy haver...én csak meg akartam róla győződni, hogy a konyha nem fogja lángokban végezni. -mondta Harry, majd felkapott egy almát és elindult felém.
- Szia. -köszönt újra. Gyönyörü zöld szemei smaragd színben pompáztak. -Hogy vagy?
- Jól. válaszoltam egy sóhajtás kíséretében. -Egy kis alvás segített.
- Látom nem viccelsz. -nevetett, majd beleharapott az almába. -Legalább 11 óra aludtál. Már majdnem dél van. -mondta, mire csak megrántottam a válamat.
- Hééé, szükségem volt a szépítő alvásomra. -nevettem.
- Oh, nem viccelj már. Nincs rá szükséged. -kacsintott, miközben a szája tele volt almával, majd elsétált mellettem a nappaliba.
- Sam ott van? -kérdeztem. Csak most jutott az eszembe, hogy tegnap reggel óta nem is beszéltem az öcsémmel.
- Nem. Azt hiszem Niall-el van valahol. -kiabálta a nappaliból.
Liam mögé lopakodtam, aki nagyon aranyosan nézett ki a kis rózsaszín köténykéjében, miközben francia pirítóst próbált nekem készíteni.
Kicsit meglepődött, amikor hátulról megöleltem. -Jó reggelt. -fúrtam bele az arcom a hátába.
- Jó reggelt. -mosolygott. Letette a tálat és szembe fordult velem, majd egy puszit nyomott az arcomra. -A reggeli mindjárt kész. Valamint Harry-nek egyáltalán nem volt igaza, mert ez a reggeli, egyszerüen mennyei lesz. -mondta büszkén, majd az asztal felé mutatott.
- Már farkas éhes vagyok. -nevettem, és megdörzsöltem a hasamat. -Hééé, mindjárt jövök, csak megnézem Sam-et. -mondtam.
Igy elindultam a nappali felé, majd az elülső teraszra mentem, ahol megláttam, hogy Niall újabb gitárleckét ad az öcsémnek.
- Laura! -kiáltotta el magát, amikor meglátott. -Itthon vagy. Sebesen futott felém, a legédesebb mosollyal az arcán és szorosan magához ölelt.
- Szia öcsi. Bocsi, hogy sokáig voltam. -borzoltam össze a haját.
- Semmi baj, csak egy kicsit hiányoztál. Niall épp gitározni tanít, igazi gitárzseni. Már annyival jobb vagyok, meg kell hallgatnod. -hadarta a szavakat egymás után.
- Igazat mond. Igazi gitárzseni vagyok. -húzzta ki magát Niall, majd felém intett.
Sam megfogta a kezem, és közelebb húzott hozzájuk, majd a fiúk egy kisebb akusztikus koncertbe kezdtek, és én is észrevettem, hogy Sam gitártudása határozottan javult azóta, mióta az utcán hallottam játszani.
- Laura? -hallottam meg, hogy valaki a nevemet mondja.
Azonnal megfordultam, majd láttam, hogy Louis az, de az arcán most nem volt látható az a felhőtlen mosoly, amely mindig ott virított rajta.
- Igen? -kérdeztem, és kezdtem egy nyugtalanabb lenni.
- Valaki keres téged, odakint vár az ajtóban. -válaszolta, közben a tarkóját dörzsölgette.
- Engem? Ki az? -kérdeztem.
- Az apád.

34.fejezet

Sziasztok!
Itt a legújabb rész, remélem tetszeni fog, bár nem kis késéssel, és igazán nagyon sajnálom.
Valamint nyitottam egy másik blogot, és örülnék neki, ha elmondanátok a véleményeteket, mert ha nincs rá "igény" akkor nem folytatom.

http://thankyou-1d.blogspot.sk

Erősen összeszorítottam zöld szemeimet, de ez egyáltalán nem blokkolta a fegyver fülsüketítő hangját, amely felverte a londoni csendes éjszakát. A fülem lüktetett a hangos zajtól.
Mason DeFarge élettelenül zuhant a földre, bíborszínü vér volt mindenhol. Pont most öltem meg egy embert. Egy szörnyeteg lettem. A pisztoly éles csörömpöléssel esett a földre, az izmaim ellazultak, térdeim kezdtek összecsuklani.
Az agyam nem akart semmire sem gondolni, a szívem majdnem átszakadt a mellkasomon az ezernyi érzés miatt, ami abban a pillanatban rámtört.
A szoba elkezdett forogni körülöttem, éreztem, hogy a szemem egyre inkább csukódik le, ahogyan lassan elvesztettem az egyensúlyomat, nem tudtam uralni a saját testemet. Aztán minden elsötétült.

Amint magamhoz tértem, majdnem sikerült meggyőznöm magam, hogy az egész csak egy rossz álom volt. De a valóság és a rémálom jelen esetben ugyanaz volt. Az első dolog amit észerevettem az az volt, hogy már nem a hideg padlón feküdtem. Valaki karjaiban voltam, aki jobbra balra hintázott velem, mintha valami kis gyerek lennék. Pont annyira kinyitttam a szemeimet, hogy egy pillantást vethessek arra az ingre, ami a megmentőmhöz tartozott.
Ugyanaz a póló volt rajta, amit akkor víselt, mikor előszˆör találkoztunk a gépen. Liam Payne volt az.
A testem remegni kezdett egy kissé a felismerés miatt, hogy megöltem egy másik embert.
Az egész mindenem zsibbadt. Liam ott térdelt mellettem, a mellkasához szorítva, miközben valamit motyogot magában. -Laura, térj magadhoz, annyira sajnálom, nem gondoltam komolyan, semmit sem gondoltam komolyan, nem akartam fárjdalmat okozni...minden rendben van. -hallottam meg tisztábban a hangját,
- Liam? -végre összeszedtem magam annyira, hogy valamit ki tudjak nyögni. Két kezemmel megfogtam pólóját, közelebb bújva hozzá.
- Laura? Istenem...figyelj. Most már biztonságban vagy, érted? Megígérem. Jól vagy? Annyira sajnálom... -a hangja halk volt és remegett.
Megpróbáltam teljesen kinyitni az elnehezedett szemhélyamat, így láthatóvá vált a fáradt és kétségbeesett szemem. Liam arca centiméterekre volt az enyémtől, haja kissé kócos volt, és eltakarta a gyönyörü barna szemeit. De újra látnom kellett azokat a szemeket, azokat a szemeket, amelyek tartották bennem a lelket, azokat a szemeket, amelyek az én apró reménysugaraim voltak.
Remegő kezemmel Liam arca felé nyúltam, elseperve onnan a haját. Amint hozzáértem, szemei megtalálták az enyémeket. Valami volt a pillantásában, nem tudtam megmagyarázni pontosan, de valami volt benne, mivel az egész testem libabőrös lett.
A tenyeremmel óvatosan letöröltem az arván legördülő könnycseppet.
- Liam, és tudod...Mason? -makogtam.
- Igen, Laura. Halott. -válaszolta Liam. -A fiúk hallották a lövést odakint, ezért mindent megmagyaráztam nekik. Louis és Harry hívták a zsarukat. -mondta.
- Sam? Mi van Sam-el? -kérdeztem. Biztonságban kell lennie, rajta kívül nincs senkim.
- Otthon van. Nem tud semmiről sem. Zayn és Niall vigyáznak rá. -próbált megnyugtatni.
Vettem egy nagy levegőt és felültem, próbáltam visszanyerni a nyugalmamat.
- Milyen szobában vagyunk? -kérdeztem, majd körbenézztem az ismeretlen helyen.
- Nem tudom. -válaszolta, apró köröket rajzolgatva a hátamra. -Amikor elájultál, nem gondoltam semmire, csak elhozztalak onnan. Gondoltam ha felébredsz, akkor nem szeretnén ott maradni. -magyarízta.
- Liam? -szólaltam meg félve. Szememmel a kezeimre koncentráltam, amelyek az ölemben pihentek.
- Igen? Mi a baj? Jól vagy? -tette fel a kérdések tömkelegét.
- Igen. -válaszoltam. -Jól vagyok. Amint kimondtam, Liam arcvonásai ellágyultak. -Akkor mi az?
- Hát kezdéss képpen. Nem gondoltam komolyan, hogy béna a hajad. -mondtam, mire Liam csak hangosan nevetni kezdett.
Az a gyönyörü mosoly megjelent az arcán, nevetése pedig betöltötte a szobát, aminek hatására úgy éreztem, hogy az összetört szívem kezdi visszanyerni az eredeti formályát.
- Liam komolyan. Azon az éjszakán, amikor a bál volt...én annyira sajnálom azt, amit mondtam. Minden egyes szó hazugság volt. -magyaráztam, és éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyel.
- Nem kell bocsánatot kérned Laura. -szólt közbe. -Nekem kell bocsánatot kérnem. Amit ma mondtam neked...rettenetes volt. Nagyon sajnálom, tudnod kell, hogy mindent azért csináltam, hogy...
De nem hagytam, hogy befejezze, mert a szavába vágtam. Szemeivel a padlót fürkészte, így egyik kezzel megemeltem az arcát közelebb csúszva hozzá.
Buzgó ajkaimat Liam meglepett ajkaihoz nyomtam, és egy rövid, alig észrevehető csókot nyomtam rá.
Fogalmam sem volt róla, hogy most mi játszódhat le a fejében, de számomra, még ez a másodperces csók is rengeteg jelentett. Olyan volt, mintha eddig egy tüzijáték szunnyadt volna bennem.
Mintha Liam ajkai vonzották volna az enyémeket. A tekintetemet kereste, miközben lassan elhúzódtam tőle, de még mindig csak centiméterek választottak el bennünket egymástól.
A szája sarka mosolyra húzódott.
- Te tényleg más vagy Laura Harper. -mosolygott.
Tenyerét az arcomra helyezte, közelebb húzva azt magához, majd ezúttal ő csókolt meg engem. Ajka kecsesen mozgott az enyémeken, mintha a vad szívverésünk mozgatná azokat.
Abban a percben úgy éreztem, mintha soha semmi rossz nem történhetne.
Soha nem fogok sírni.
Soha nem fogok több fájdalmat érezni.
Soha többé nem leszek magányos.
Mert Liam az enyém volt.
Lassan elhúzódtunk egymástól, de még mindig szorosan tartott. A fejemet Liam mellkasához nyomtam, és csak hallgattam a szívverését.
Lassan felemeltem a fejem, majd egy apró puszit nyomtam a nyakára, oda, ahol az az aranyos anyajegye van.
- Köszönöm Liam...köszönöm, hogy megmentettél. -nézztem a szemébe.
- Ugyanezt holnap is megtenném. -válaszolta, megpuszilva a homlokomat.

Liam szorosan fogta a kezemet, amint lassan kiléptünk a házból a véget nem érő rendőrségi helyszinelés után.  Kiderült, hogy Mason DeFarge körözött személyként volt nyilvántartva Londonban, mivel évekkel ezelőtt megszökött a börtönből.
De nem számit, hogy hányszor mondta el nekem az a rendőr, hogy azzal, hogy lelőttem Mason-t, megszabadítottam az országot egy veszélyes bünözőtől, nem változtatott a tényen, hogy megöltem valakit.
Megöltem őt, és ez nem egy olyan dolog, amivel az embernek könnyü együtt élni.
Az lehet, hogy meghalt, a lelkemet még úgyanúgy rettegésben tartja. Megtalálja a múltját, hogy kisértsen, még a halála után is.
- Menjünk haza. -suttogta Liam fülembe. -Biztosan fáradt vagy.
Az ablaktörlö ide-oda mozgott, eltüntetve a nehéz vízcseppeket az ablakról.
Louis a volán mögött ült, jelezve nekünk, hogy szálljunk be a kocsiba. Liam és én másodpercek alatt csuromvizesek lettünk a szakadó eső miatt.
Felnézztem a sötét felhőkkel borított ég felé, örömmel fogadva az esőcseppeket, amelyek az arcomon landoltak. A karjaimat kitártam és a szemeimet becsuktam, mintha meg szerettem volna ölelni az eget.
Tudatában voltam annak, hogy most bizonyára őrültnek nézznek, de nem érdekelt.
Ugy éreztem, mintha az esőcseppek megtisztitanának, elmosva ezzel minden eddigi félelmemet.
- Laura,  megőrültél? Meg fogsz fázni. -zavart meg Liam hangja.
- De Liam. -vettem egy mély levegőt. -Szabad vagyok.
Tudtam, hogy most egy új kezdett vár rám. Reméltem, hogy most majd végre megtalálok azt, amiért valójában Londonba jöttem.

Remélem tetszett, még 2 rész van hátra. 

Hali :)

Itt az új blogom!
Szerintetek milyen?

http://thankyou-1d.blogspot.sk

Sziasztok!

Tudom hogy nagyon régen nem jelentkeztem, és higgyétek el nem így terveztem, de valahogy így alakult szégyenemre.
Nem tudom, hogy mikor fogom folytatni ezt a blogot, viszont nyitottam egy másikat ha valakit érdekelne, mondjuk azt kétlem, mivel elég csúnyán cserbenhagytalak titeket.

33.fejezet

Hali! :)
Meghozztam a legújabb részt, remélem tetszeni fog!
Már igencsak itt a vége, pedig még csak nemrég kezdtem el a blogot :D
Blogerina :) :*





Egyetlen egy előnye volt egy 18 éves srácnak, egy felnőtt férfival szemben, ez pedig nem volt más, mint a sebesség és a gyorsaság.
Liam kihasználta Mason pillanatnyi hezitálás, és villámsebesség alatt kitépte a kezéből a fegyvert, elrúgva a poros parkettán minnél távolabb Mason-től, de annál közelebb hozzám.
Amint a fegyver elkerült Mason közeléből, Liam izmos karjait kötélként füzte Mason nyaka köré. Mindez egy szempillantás alatt történt.
Rémülten nézztem, ahogyan küzdöttek egymással, de nem voltak egy súlycsoportban.
Az erek Liam nyakán kidagadtak, miközben erősen próbálta lefogni az erősen kapálódzó férfit. Erőszakos harag volt Liam szemei mögött, olyan harag, amilyet még sosem láttam azokban a gyönyörü barna szemekben, és soha többé nem is szerettem volna látni.
Még azon az éjszakán sem láttam ekkora gyülöletet a szemében, amikor annyi ronda dolgot vágtam a fejéhez.
Liam ajkán mindig az az elragadó vigyor volt, a nevetése, amely szinte már ragályos. A szemei is mindig mosolyogtak, a düh és a harag nem illett ehhez a sráchoz.
- Mi...a...franc...eressz! -nyögte Mason, miközben feje egyre pirosabb lett, egyre inkább fogyott a levegője Liam szorítása miatt.
- Laura! -kiáltotta a nevemet Liam. -Vedd fel a pisztolyt. -utasított.
Csak pislogtam rá, még mindig sokk alatt voltam, mintha nem értettem volna a szavakat.
- MOST. -üvöltötte Liam, amitől egyre inkább megrémísztett. A hangja sötét volt, ez nem az a fiú, akibe beleszerettem.
Mason kezdett egyre dühösebb lenni, ha azt a dühöt amit akkor láttam rajta, lehetne-e még fokozni. Egyre jobban kapálódzott. -Ezt...még...megbánod. -kapkodott levegőért.
Nem voltam hajlandó még egy másodpercet várni, hiszen élet-halál között vagyunk. Ha Mason kiszabadul, akkor Liam-nek és nekem is abban a pillanatban végünk. Igy hát gyorsan kapcsoltam, és remegő kezekkel felvettem a pisztolyt a földről.
- Laura, figyelj! Le kell lőnöd, most azonnal! -mondta Liam, láttam rajta, hogy kezdett fogyni az ereje, nem bírta már sokáig visszatartani azt a szörnyeteget.
A nehéz fegyvert megfogtam a két remegő kezemmel, majd Liam Payne és Mason DeFarge irányába céloztam.
- Lőjj! -kiáltotta Liam.
- Mi történik ha eltévesztem? -kiáltottam én is, k˜önnyek gyültek a szemembe. -Eltéveszthetem.
- Nem fogod. -próbáld meggyőzni. -Bízom benned, csak lőjj. -mondta, mire megjelent ajkán az a jól ismert mosoly. Hihetetlen, hogy még ilyen pillanatokban, is képes valamennyire megnyugtatni a szimpla mosolyával.
De túl sok minden forgott kockán. Csupán egy centiméteren is múlhat az egész, egy centiméter és megölhetem a One Direction egyik tagját, a srácot akit szeretek.
Ráharaptam az ajkaimra, majd egy kisebb terpeszbe álltam a padlón.

Nem szokásom sírni semmilyen filmen sem, de mégis van egyetlen film, amit nem számít, hogy hányszor nézek meg, mindig elbőgöm magam rajta. Ez pedig a Titanic.
Tisztában vagyok azzal, hogy egy ilyen döntő pillanat nem éppen a legmegfelelőbb idő romantikus filmeken töprengeni, de ahogy ránézzem a fegyverre, és a célpontra magam előtt, a film az elsüllyeszhetetlennek hitt hajóról az eszembe jutott.
Az a jelenet, ami a film legvégén látható. Amikor Jack hagyja magát halálra fagyni, csakhogy Rose túlélje...ennél a jelenetnél, mindig valami ismeretlen érzés kerít a hatalmába.
Nyilvánvalóen nem volt kötelező Jack-nek feláldoznia saját magát, de megtette, önként, Rose-ért.
Mégis miért tette ezt? Miért nem kérte meg egyszerüen Rose-t, hogy csússzon odébb azon az átkozott szekrényajtón, így mindketten megmenekülhettek volna.
Talán azért mert a film rendezője, James Cameron, úgy gondolta, hogy egy ilyen film tragikus vég nélkül unalmas lenne.
De az én reménytelen és romantikus énem másként gondolta az egészet. Mindig úgy képzeltem, hogy Jack azért áldozta fel magát, mert tudta, hogy az élete Rose nélkül nem is lenne élet.
Igy hát hagyta, hogy éljen tovább, és elmondja a történetüket, míg Jack csak feladta.
Jelen esetben Mason volt az én jéghegyem, az okozója annak, hogy a szívem két darabra tört, és egyenesen a jéghideg vízbe zuhant.
Liam volt az én elsüllyeszhetetlen hajóm, egy apró reménysugár, aki sosem hagyott magamra, és mindennek ellenére erősen tartott.
De most pont Liam süllyett, lasan elvesztette az irányítást Mason felett. Megpróbált küzdeni, miattam, de Mason túl erős ellenfélnek bizonyult.
Liam azon volt, hogy feladja. Felemeltem a fegyvert, és kettőjük felé céloztam. Ak˜özé a két személy felé akit szeretek, és aközé akit mindennél jobban gyülölök.
- Liam. -suttogtam alig hallhatóan, miközben karom remegését próbáltam kontrolárni. -Tényleg szeretlek.
Liam kétségbeesett barna szemei egy röpke pillanat erejéig találkoztak az enyéimmel.
Mély levegőt vettem, és Liam dalának a melódiájár koncentráltam minden erőmmel.
You know I´ll be
Your life, your voice your reason to be
My love, my heart
Is breathing for this
Moment is time
I´ll find the words to say
Before you leave my today
Elmondtam egy imát, hogy a golyó a megfelelő embert találja el, majd erősen összeszorítottam a szemeimet, és meghúztam a ravaszt.