36.fejezet

Hali!
Megérkezett a legutolsó rész, remélem tetszeni fog.
Szeretném megk˜öszönni mindenkinek, aki olvasta a blogomat és kommentelt is hozzá, igazán sokat jelentett!!!
Valamint igazán remek hír, hogy a fiúk 3 díjat is nyertek a tegnapi VMA díjkíosztón, plusz két kategóriában is legyőzték a kis Bieber kertitörpét, aminek még inkább örülök! :P

Azt hiszem harmadikos lehettem az általánosban, amikor az éves karácsonyi gálamüsoron nekem is fel kellett lépnem.
Azt hiszem egyike voltam a kilenc rénszarvasnak és Táncos volt a nevem.
De arra tisztán emlékszem, ahogyan ott álltam azon a kis kopott színpadon, és egy nagyon ócska verset szavaltam a kb 100 tagú közönségnek, miközben úgy érezztem magam, akár egy sztár.
Csodás érzés volt, ahogyan mindenki nekem tapsolt, és mindenhonnan vakuk villantak.
De arra is emlékszem, amikor az előadás után az összes kis barátom fényképet készített a szüleivel az aranyos jelmezeikben.
Még mindig érzem azt a szúrós irigységet amit akkor éreztem, amikor mindenki virágcsokrot kapott a fellépésért, csak én nem...én is virágokat akartam.
Akartam valakit, aki büszkre rám, valakit, aki azt mondja, hogy nagyon ügyes voltam.
- Laura? Hol vannak a szüleid? -kérdezték újra és újra.
- Meghaltak. -akartam ar arcukba üvölteni majd sípcsonton rúgni őket és jó messzire elrohanni.

A legszürreálisabb érzés volt most a fiúk ajtajához sétálni, azzal a tudattal, hogy az apámmal fogok találkozni.
- Laura, az apád most nem tud itt lenni, de nagyon szeret téged. -hallottam anya hangját, amint a kórházi ágyánál ültem.
Annyira el akartam hinni. De 18 évnek kellett ahhoz eltelnie, hogy végre eljöjjön és megkeressen.
Még mindig éreztem valamennyi fájdalmat és neheztelést Daniel Harper iránt.
Rengeteg virágott kellene most azért hoznia, hogy minden egyes ürt kitöltsön, amit a gyermekkoromban szereztem.
Nem tudnám pontosan leírni, hogy mit is érezztem akkor, amikor kinyítottam az ajtót, és ott állt előttem ő.
Valamilyen szinten örültem és izgatott voltam, de akkor is ott voltak azok a tüskék, amelyeket nem lehet egyik percről a másikra eltüntetni.
- Szia. -köszöntem halkan.
- Laura. -válaszolt egy apró féloldalas mosollyal.
Valamiért úgy képzeltem, hogy egy roncsként fog kinézzni, azok után, hogy kilökték az otthonából, de teljesen az ellentetje volt.
Sötétzöld szvetter volt rajta, egy szintén sötét színü nadrág és egy barna cipő...egyszóval rendben volt, és teljesen jólöltözött.
A hajszíne hasonlított Sammy-éhez, leszámítva a néhol kikandikáló ősz hajszálakat, valamint a szeme színe pontosan olyan volt, mint az enyém.
Az apám volt az, ugyanaz a férfi a fényképről, eltekintve a sötét karikáktól a szeme alatt. A férfi, aki a naplót írta. A férfi, aki hosszú évekkel ezelőtt boldoggá tette anyát.
A férfi, aki bár akaratlanul is, de az őrület határára terelte Mason DeFarge-t.
- Uhm. -makogtam, nem tudtam, hogy most mégis mit kellene mondanom.
Most meg kellene ölelnünk egymást? Vagy talán kezet kéne ráznunk, és zavartan mosolyogni egymásra? Vagy meg kellene beszélnünk az élet nagy igazságait egy csésze kávé mellett?  Vagy azt kellene tettetnünk, hogy a másik nem is létezík?
- Uhm, Sammy odabent van, ha érte jöttél. -szólaltam meg, miközben a hajam végével játszottam.
- Igen, rendben. -válaszolt megköszörülve a torkát, egyik lábáról a másikra állva.
- Na és...honnan tudtad, hogy itt vagyok? -kérdeztem.
- Ami azt illeti, egy bulvárlap "mondta" el. One Direction? Helyes fiúk. -bólintott.
Néhány pillanatig ott álltunk egymással szemben, azt hiszem mindketten próbáltuk feldolgozni azt a bizarr tényt, hogy egymás társaságában vagyunk.
Minden túl hihetetlennek tünt.
- Laura. -szólalt meg halkan. -Sajnálom. Csak ennyit mondott.
De nekem több sem kellett. Azonnal az apám nyakába vetettem magam.
- Oh, kicsikém. Annyira hiányoztál. -sírta el magát. -Mindent annyira sajnálok.
- Nem, minden rendben....most már jó helyen vagyok. -mosolyogtam, Liam Payne-re gondolva.
- Mindent rendbehozunk, oké? Mindent előről fogunk kezdeni. -csuklott el a hangja, miközben a hajamat simogatta.
- Ez remek tervnek tünik. -válaszoltam nevetve, majd bevezettem a házba.
- Sam. -kiáltottam el magam. -Egy nagyon különleges vendégem van a számodra.
Amint kimondtam a szavakat, Sammy azonnal berontott a szobába. -Pizza? APA! -kiáltotta el magát, amikor meglátta őt, és azonnal a karjaiba ugrott.
- Sammy. -szorította őt magához apa. Az egész olyan csodás volt.
Nem hiszem, hogy bárki más is észrevette, de én igen. Ugyanis én láttam, a szeme sarkában megjelenő könnycseppeket.
Néhány pillanatig csak álltunk ott, és öleltük egymást, majd Liam lépett be a szobába. Egyik kezével átkarolta a derekamat, a másikat pedig apám felé nyújtotta.
- Jó napot uram. -köszön Liam, kezet fogva apámmaô. -A nevem Liam Payne, ők itt pedig Louis, Harry, Niall és Zayn, a lánya nagyon fontos a számunra. -mondta, én pedig észre sem vettem, hogy időközben a fiúk is megérkeztek.
- Hmmm. -apa csak ennyit mondott, majd egy sokat sejtető mosolyt küldött felém. -Igen, azt látom.
- Tudod, ők csak elszórakoztatják az amerikai turistákat, ennyi az egész. -nevettem, majd egy aprót böktem Liam oldalába.
- Turistákat? -szólalt meg Louis, olyan drámai hangon. -El is felejtettem, hogy Amerikából jöttél. Remélem, hogy sosem mész vissza. Nem hagyhatsz itt bennünket. -majd úgy tett, mintha Harry vállán sírná ki magát.
- Hát...én... -makogtam, nem tudtam, hogy mit is mondhatnék.
- Nem fog itt hagyni bennünket. -válaszolt helyettem Liam, majd egy puszit nyomott az arcomra. -Nem engedem.
Csak megráztam a fejem, kissé kínosan éreztem magam Liam viselkedése miatt az apám előtt.
- Tudod Laura, tudom, hogy nagyon sok mindenről lemaradtam. De igazán gyönyörü fiatal nő lett belőled, teljesen olyan vagy, akárcsak az anyád. Ha adnál egy esélyt, szívesen megismernélek jobban is, tudod, mint egy apa. -mondta.
- Bármikor apa...én itt leszek. -öleltem meg újra, majd kilépett az ajtón Sammy-vel.
Végre volt apám.
Végre megtaláltam az öcsém.
Végre az enyém volt Liam.
Jack és Rose mindketten túlélték, és gyönyörü befejezése lett a történetnek.
Azt hiszem, hogy nekem már csak el kell fogadnom ezt a remek tényt.
Többé már nem vagyok egyedül.

Egy újabb menetért sóvárogtam a London Eye-on, amibe Liam boldogan beleegyezett.
Ujra a világ legtetején voltam, és már egyetlen kötél sem tartott vissza attól, hogy minden egyes lehetőséget kihasználjak, amit az élet elém vet.
A szemeimmel a gyönyörü horizontot kémleltem, ismét a város szépségében gyönyörködhettem, amint mostantól hivatalosan is az otthonomnak nevezhetek.
A kezeimet az ablakra helyeztem, úgy éreztem, mintha ilyen formában az eget és a felhőket érinteném meg.
Most már igazán szabad voltam.
- Szeretlek Laura Harper. -suttogta Liam, majd erősebben fonta körbe karjait a derekamon.
Ebben a pillanatban rájöttem, hogy anya mit is értett az alatt, hogy "varázslat".
Liam megmentette a szívemet.
Liam megmentett engem, az életemet.