34.fejezet

Sziasztok!
Itt a legújabb rész, remélem tetszeni fog, bár nem kis késéssel, és igazán nagyon sajnálom.
Valamint nyitottam egy másik blogot, és örülnék neki, ha elmondanátok a véleményeteket, mert ha nincs rá "igény" akkor nem folytatom.

http://thankyou-1d.blogspot.sk

Erősen összeszorítottam zöld szemeimet, de ez egyáltalán nem blokkolta a fegyver fülsüketítő hangját, amely felverte a londoni csendes éjszakát. A fülem lüktetett a hangos zajtól.
Mason DeFarge élettelenül zuhant a földre, bíborszínü vér volt mindenhol. Pont most öltem meg egy embert. Egy szörnyeteg lettem. A pisztoly éles csörömpöléssel esett a földre, az izmaim ellazultak, térdeim kezdtek összecsuklani.
Az agyam nem akart semmire sem gondolni, a szívem majdnem átszakadt a mellkasomon az ezernyi érzés miatt, ami abban a pillanatban rámtört.
A szoba elkezdett forogni körülöttem, éreztem, hogy a szemem egyre inkább csukódik le, ahogyan lassan elvesztettem az egyensúlyomat, nem tudtam uralni a saját testemet. Aztán minden elsötétült.

Amint magamhoz tértem, majdnem sikerült meggyőznöm magam, hogy az egész csak egy rossz álom volt. De a valóság és a rémálom jelen esetben ugyanaz volt. Az első dolog amit észerevettem az az volt, hogy már nem a hideg padlón feküdtem. Valaki karjaiban voltam, aki jobbra balra hintázott velem, mintha valami kis gyerek lennék. Pont annyira kinyitttam a szemeimet, hogy egy pillantást vethessek arra az ingre, ami a megmentőmhöz tartozott.
Ugyanaz a póló volt rajta, amit akkor víselt, mikor előszˆör találkoztunk a gépen. Liam Payne volt az.
A testem remegni kezdett egy kissé a felismerés miatt, hogy megöltem egy másik embert.
Az egész mindenem zsibbadt. Liam ott térdelt mellettem, a mellkasához szorítva, miközben valamit motyogot magában. -Laura, térj magadhoz, annyira sajnálom, nem gondoltam komolyan, semmit sem gondoltam komolyan, nem akartam fárjdalmat okozni...minden rendben van. -hallottam meg tisztábban a hangját,
- Liam? -végre összeszedtem magam annyira, hogy valamit ki tudjak nyögni. Két kezemmel megfogtam pólóját, közelebb bújva hozzá.
- Laura? Istenem...figyelj. Most már biztonságban vagy, érted? Megígérem. Jól vagy? Annyira sajnálom... -a hangja halk volt és remegett.
Megpróbáltam teljesen kinyitni az elnehezedett szemhélyamat, így láthatóvá vált a fáradt és kétségbeesett szemem. Liam arca centiméterekre volt az enyémtől, haja kissé kócos volt, és eltakarta a gyönyörü barna szemeit. De újra látnom kellett azokat a szemeket, azokat a szemeket, amelyek tartották bennem a lelket, azokat a szemeket, amelyek az én apró reménysugaraim voltak.
Remegő kezemmel Liam arca felé nyúltam, elseperve onnan a haját. Amint hozzáértem, szemei megtalálták az enyémeket. Valami volt a pillantásában, nem tudtam megmagyarázni pontosan, de valami volt benne, mivel az egész testem libabőrös lett.
A tenyeremmel óvatosan letöröltem az arván legördülő könnycseppet.
- Liam, és tudod...Mason? -makogtam.
- Igen, Laura. Halott. -válaszolta Liam. -A fiúk hallották a lövést odakint, ezért mindent megmagyaráztam nekik. Louis és Harry hívták a zsarukat. -mondta.
- Sam? Mi van Sam-el? -kérdeztem. Biztonságban kell lennie, rajta kívül nincs senkim.
- Otthon van. Nem tud semmiről sem. Zayn és Niall vigyáznak rá. -próbált megnyugtatni.
Vettem egy nagy levegőt és felültem, próbáltam visszanyerni a nyugalmamat.
- Milyen szobában vagyunk? -kérdeztem, majd körbenézztem az ismeretlen helyen.
- Nem tudom. -válaszolta, apró köröket rajzolgatva a hátamra. -Amikor elájultál, nem gondoltam semmire, csak elhozztalak onnan. Gondoltam ha felébredsz, akkor nem szeretnén ott maradni. -magyarízta.
- Liam? -szólaltam meg félve. Szememmel a kezeimre koncentráltam, amelyek az ölemben pihentek.
- Igen? Mi a baj? Jól vagy? -tette fel a kérdések tömkelegét.
- Igen. -válaszoltam. -Jól vagyok. Amint kimondtam, Liam arcvonásai ellágyultak. -Akkor mi az?
- Hát kezdéss képpen. Nem gondoltam komolyan, hogy béna a hajad. -mondtam, mire Liam csak hangosan nevetni kezdett.
Az a gyönyörü mosoly megjelent az arcán, nevetése pedig betöltötte a szobát, aminek hatására úgy éreztem, hogy az összetört szívem kezdi visszanyerni az eredeti formályát.
- Liam komolyan. Azon az éjszakán, amikor a bál volt...én annyira sajnálom azt, amit mondtam. Minden egyes szó hazugság volt. -magyaráztam, és éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyel.
- Nem kell bocsánatot kérned Laura. -szólt közbe. -Nekem kell bocsánatot kérnem. Amit ma mondtam neked...rettenetes volt. Nagyon sajnálom, tudnod kell, hogy mindent azért csináltam, hogy...
De nem hagytam, hogy befejezze, mert a szavába vágtam. Szemeivel a padlót fürkészte, így egyik kezzel megemeltem az arcát közelebb csúszva hozzá.
Buzgó ajkaimat Liam meglepett ajkaihoz nyomtam, és egy rövid, alig észrevehető csókot nyomtam rá.
Fogalmam sem volt róla, hogy most mi játszódhat le a fejében, de számomra, még ez a másodperces csók is rengeteg jelentett. Olyan volt, mintha eddig egy tüzijáték szunnyadt volna bennem.
Mintha Liam ajkai vonzották volna az enyémeket. A tekintetemet kereste, miközben lassan elhúzódtam tőle, de még mindig csak centiméterek választottak el bennünket egymástól.
A szája sarka mosolyra húzódott.
- Te tényleg más vagy Laura Harper. -mosolygott.
Tenyerét az arcomra helyezte, közelebb húzva azt magához, majd ezúttal ő csókolt meg engem. Ajka kecsesen mozgott az enyémeken, mintha a vad szívverésünk mozgatná azokat.
Abban a percben úgy éreztem, mintha soha semmi rossz nem történhetne.
Soha nem fogok sírni.
Soha nem fogok több fájdalmat érezni.
Soha többé nem leszek magányos.
Mert Liam az enyém volt.
Lassan elhúzódtunk egymástól, de még mindig szorosan tartott. A fejemet Liam mellkasához nyomtam, és csak hallgattam a szívverését.
Lassan felemeltem a fejem, majd egy apró puszit nyomtam a nyakára, oda, ahol az az aranyos anyajegye van.
- Köszönöm Liam...köszönöm, hogy megmentettél. -nézztem a szemébe.
- Ugyanezt holnap is megtenném. -válaszolta, megpuszilva a homlokomat.

Liam szorosan fogta a kezemet, amint lassan kiléptünk a házból a véget nem érő rendőrségi helyszinelés után.  Kiderült, hogy Mason DeFarge körözött személyként volt nyilvántartva Londonban, mivel évekkel ezelőtt megszökött a börtönből.
De nem számit, hogy hányszor mondta el nekem az a rendőr, hogy azzal, hogy lelőttem Mason-t, megszabadítottam az országot egy veszélyes bünözőtől, nem változtatott a tényen, hogy megöltem valakit.
Megöltem őt, és ez nem egy olyan dolog, amivel az embernek könnyü együtt élni.
Az lehet, hogy meghalt, a lelkemet még úgyanúgy rettegésben tartja. Megtalálja a múltját, hogy kisértsen, még a halála után is.
- Menjünk haza. -suttogta Liam fülembe. -Biztosan fáradt vagy.
Az ablaktörlö ide-oda mozgott, eltüntetve a nehéz vízcseppeket az ablakról.
Louis a volán mögött ült, jelezve nekünk, hogy szálljunk be a kocsiba. Liam és én másodpercek alatt csuromvizesek lettünk a szakadó eső miatt.
Felnézztem a sötét felhőkkel borított ég felé, örömmel fogadva az esőcseppeket, amelyek az arcomon landoltak. A karjaimat kitártam és a szemeimet becsuktam, mintha meg szerettem volna ölelni az eget.
Tudatában voltam annak, hogy most bizonyára őrültnek nézznek, de nem érdekelt.
Ugy éreztem, mintha az esőcseppek megtisztitanának, elmosva ezzel minden eddigi félelmemet.
- Laura,  megőrültél? Meg fogsz fázni. -zavart meg Liam hangja.
- De Liam. -vettem egy mély levegőt. -Szabad vagyok.
Tudtam, hogy most egy új kezdett vár rám. Reméltem, hogy most majd végre megtalálok azt, amiért valójában Londonba jöttem.

Remélem tetszett, még 2 rész van hátra.