16.fejezet

Sziasztok!
Itt is lennék :D





- Hát, uhm, nem valami nagy szám, de jobb a semminél. -makogtam, miközben kinyitottam a lakásom ajtaját.
- Ugyanmár. -mondta Liam, aki mögöttem jött, alaposan szemügyre véve az egész lakást. -Ez tökéletes, pont a város közepén van.
Csak mosolyognem kellett, miközben azt nézztem, ahogyan Liam lerakja a cuccait a kanapéra, majd leült a sarkába, lábait feltéve az ebédlőasztalra, mintha csak otthon érezné magát.
Ez még a közelében sem járt annak a kényelemnek és luxusnak, amihez ő hozzá van szokv a saját házában, de mégis úgy mosolygott, mint aki otthon érzi magát, kényelmesen.
Megpaskoltak maga mellett a kanapét, jelezve, hogy üljek le mellé, majd egyik kezét a kanapé karfájára helyezte. Abban a percben, amikor leültem a mobilom megrezzent.
Liam mosolya azonnal lehervadt, láttam, hogy izmai megfeszülnek, az erek a nyakán kiduzzadtak ahogyan összeszorította a fogait.
- Jó időzítés. Most mit akar? -kérdezte idegesen.
Inkább odanyújtottam a telefonomat Liam-nek, hogy a saját szemével olvassa el az SMS-t, mert én túl zavarban éreztem magam ahhoz, hogy hangosan felolvassam.
"Kellemes nászútat kedveseim!" -állt az üzenetben.
Nem válaszolt semmit, csak felhúzta egyik szemöldökét miután elolvasta.
- Oh, hát ez...ez érdekes. -nem igazán tudta, hogy mit is válaszoljon.
Megköszörülte a torkát, majd zavartan megmozdult a kanapén, és csak egy helyet kezdett el bámulni a szobában, nem is nézett rám.
Még csak el sem mosolygott, vagy sütött el egy béna viccet. Csak ült itt, bámult ki a fejéből kényelmetlenül.
Zavartan vettem a levegőt, nyugtalan és ideges voltam, a szívem 1000-rel kalapált a mellkasomban.
Liam-et egyáltalán nem érdeklem. Csupán félreértettem a kedvességét és azokat az apró jeleket, amelyeket felém közvetített, azt a puszit, amit a könyvtárban adott nekem.
Ahogyan ajkai megérintették az arcomat, a szívem egyszerüen meglágyult és elfelejtette velem az összes gondomat...de ez semmit sem jelentett a számára.
Hiszen ő túl helyes, túl tehetséges, túl híres, és a francba már túl jó Laura Harper-hez.
Hirtelen kopogtak az ajtón. Azonnal felpattantam, hogy kinyissam, de hirtelen egy kéz ragadta meg a csuklómat.
- Mi az Liam? Csak a kínai kaja jött meg, amit ebédre rendeltem. -szólaltam meg, még mindig keserüen.
- Igen, de sohasem tudhatod, lehet... -de nem tudta befejezni, mert közbe vágtam.
- Jajj, hagyd már abba. -emeltem meg egy kicsit a hangom, kirántva csuklóm a keze keze közül.
Odasétáltam az ajtóhoz, amit habozás nélkül kinyitottam. Szerencsére Liam ezúttal csak rémeket látott, mert tényleg csak az ebéd érkezett meg.
- Köszönöm. -mosolyogtam a fiatal fiatal futárra, aki átnyújtotta nekem a mai ebédemet, majd kifizettem.
Megfordultam, majd egy olyan "én megmondtam" pillantást vetettem Liam-re, majd kisétáltam a konyhába, ahol a pultra leraktam az ennivalót.
Hallottam, ahogy Liam is feltápászkodik ültéből, hisz a kanapé egy apró reccsenéssel jelezte mindezt, amint felnézztem, Liam már ott állt a konyhában zsebre dugott kezekkel.
- Istenem, éhen halok. -mondta, majd elvett két evőpálcikát és az agyik fehér dobozkát.
- Igen, én is. -válaszoltam.
- Uhm, valami baj van? -kérdezte.
- Nem, semmi baj. Csak néha összezavarsz. -bukott ki hirtelen belőlem, ezt egyáltalán nem terveztem kimondani.
- Ezt meg hogy érted?
Nem válaszoltam. nem éreztem elég bátornak magam ahhoz, hogy elmondjam az érzéseimet.
Csak nézett, de nem kérdezett már semmit, inkább nekilátott az ebédjének...én is követtem a példáját, és nekiláttam a mézes csirkémnek.
Elég jó volt, egészen addig, amíg nem éreztem, hogy a nyelvem tüzelni kezdett.
- ááh, ez nagyon csipős. -makogtam, majd azonnal a kukához szaladtam.
- Mi? Csipős? Mit rendeltél? -kérdezte Liam.
- Mézes csirkét. -kiáltottam, könnyes szemmel. A nyelvemet már nem éreztem, így gyorsan a csap felé fordultam. A hideg víz, most megváltásként érkezett. - Ez nem az volt, olyan mintha bekaptam volna egy francos öngyújtót.
Liam csak állt, és már  folytak a könnyei a nevetéstől, amint az figyelte, ahogy literszámra iszom a hideg a vizet, de még mindig nem volt jó.
- Ez nem vicces. -kiabáltam. Az arcom is piros színt kapott már, amint a vállam fölött hátrenézztem a srácra.-Nagyon égeti a számat.
- Nem, ez igenis vicces. -nevetett. Az egész lakás, Liam elenállhatatlan nevetésétől volt hangos.
Amikor egy kicsit már jobban voltam, nem tehettem mást, vele együtt nevettem.
Tényleg boldog voltam, hogy itt volt nekem Liam, nevetett velem, elviselte a társaságom, de ami a legfontosabb...vigyázott rám.
- Hééé, várj, van itt valami. -hagyta abba a nevetést, majd megindult felém.
Kezével gyengéden valamit letörölt az arcomról. -Itt, kész. -mondta, miközbe a szemembe nézett.

Mindennek az oka, Liam elragadósága. Ezért estem belé, és minden egyes percbe egyre nehezebb visszafognom magamat, amikor  szemébe nézek, vagy ha hallom a nevetését. Ezúttal én kezdtem el hátrálni.
- Annyira összezavarsz. -suttogtam, majd elfordultam, hogy még véletlenül se kelljen a szemeibe nézznem.
- Mi? Miért mondod ezt? Mi zavar össze? -kérdezte.
Pont válaszolni szerettem volna, de újra kopogtak az ajtón.
- Mást is rendeltél még? -kérdezte.
Megráztam a fejemet, szemeimmel az ajtót nézztem, a félelem a maximummá növekedett bennem.
- Kinyitom. -szólalt meg Liam, majd lassan elindult az ajtó felé. Amint kinyitotta az ajtót, nem egy újabb kifutár fiú állt ott, hanem a portás odalentről.
- Elnézést a zavarásért kedveskéim. -kezdte, ajkai mosolyra húzódtak. -De ez Miss. Harper-nek érkezett, ott hagyták az ajtó előtt.
Lassan odasétáltam, hogy átvegyem a fehér dobozt, ami piros szalaggal volt átkötve.
- Um, köszönöm. -válaszoltam remegve, idegesen szorongatva a kis dobozt, az agyamban röbtön átfutottak a lehetőségek, hogy mi is lehet benne.
Pontosan tudtam, és szerintem Liam is, hogy attól a szeméttől jött.
- Tudja, hogy ki küldte, esetleg látta őt? -kérdeztem gyorsan, abban reménykedve, hogy megtudok valamit.
- Nem, sajnálom nem láttam semmit. Csak kiszaladtam a mosdóba, és mire visszaértem, már a doboz itt volt. -válaszolta.
- Oh, értem. Köszönöm. -válaszoltam csalódottan, majd magamra erőltettem egy mosolyt, mielőtt bezártam volna az ajtót.
Gyorsan leráncigáltam a dobozról a szalagot, de semmit nem láttam benne, csak egy fehér cetlit.
"1017 W Hawthorne Drive" -olvastam.
- Hawthorne? -pontosan tudom, hogy hol van. Szólalt meg Liam, majd a kocsikulcsért nyújt. -Olyan 10 percre van innen, induljunk.
- Liam, ne. Nem tudjuk, hogy mit akar, veszélyes is lehet. -próbáltam ellenkezni.
- Laura, meg akarsz szabadulni ettől a szeméttől, vagy nem? -kérdezte.
- Igen, de...
- Akkor menjünk!
- De Liam. Figyelj. Pontosan ezt akarja. Lassan belemegyünk a kis játékába. -kezdtem, majd lassan odébb mentem az ajtótól, Liam is követett. -Mégis honna tudjuk, hogy ez a cím segít megoldani valamit? Veszélyes is lehet. Túl kockázatos.
- Csak itt akarsz ülni, és félelemben élni? -kérdezte kissé idegesen.
- Mi? Nem, persze, hogy nem.
- Hát pontosan ez fog történni, ha nem próbálsz meg semmit ellene.
- Most ugye csak viccelsz? Elfelejtetted talán, hogy mégis milyen veszélyben vagyunk, meg is halhatunk Liam! -emeltem meg egy kissé a hangomat én is.
- Persze, hogy tudom. -válaszolt durván. -Pontosan tudom, hogy mégis mit jelent most itt lenni veled.
Csak nézztem rá. Pontosan tudja, hogy az életével játszik, csak mert itt van most velem, azért, hogy biztonságban tudjon engem.
- Csak haza akarok menni, az államokba. -suttogtam, a dobozkát kiejtve a kezemből. - Azt akarom, hogy mindez véget érjen.
- Akkor miért nem mész haza? -kérdezte.
- Félek....félek, félek, hogy nincs kihez hazamennem. -válaszoltam.
Próbáltam legyürni a kicsordulni készülő könycseppeket. Liam odasétált hozzám, lassan megemelve államat, ezzel elérve, hogy a szemeibe nézzek.
- Laura. Nem ígérem, hogy ez megoldja minden gondodat, de szerintem, ha elmegyünk erre a helyre, az egy jó kezdet lehetne, és én végig ott leszek melletted, oké? -nézett mélyen szemeimbe.
Utálom, ha sírsz. -suttogta füleimbe.
- Oké. -próbáltam legyürni a pillangókat, amelyeket a gyomromban éreztem. Még gyorsan eltettem a mobilomat, és indultunk is.
De amint Liam lassan megállt a kocsifelhajtón azon a bizonyos címen, semmi mást nem éreztem, csak bizonytalanságot.
Elmélkedésemet a mobilom zavarta meg.
"Na végre, hogy megérkeztél. Isten hozott édesapád hajdani otthonában Laura Harper. Alaposan nézz körül, ki tudja mikre bukkanhatsz"