25.fejezet

Sziasztok! :)
Húúúú...mit is mondhatnék. Nagyon szépen köszönöm az előző részhez a 9 hozzászólást. El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire örültem nekik, és nagyon jól estek!
Remélem ehhez a részhez is, összegyülik egy pár.
Mit is mondhatnék...valószínüleg, sőt biztos, hogy ez a rész, nagyon sok mindenkinek nem fog tetszeni, de higgyétek el, hogy így lesz a legjobb.
Laura túlságosan is szereti ahhoz Liam-t, hogy bajba sodorja! De azért remélem, hogy nem fogtok rám annyira haragudni! :) :*



"A te helyedben és nem nyitnám ki" -olvastam hü követőm üzenetét aki épp az imént figyelmeztetett, hogy jobb ha nem nyitóm  ki az ajtót kishíján betörő Liam-nek.
- Laura! A francba, tudom, hogy benn vagy. Nyisd ki az ajtót! -kiabálta Liam idegesen az ajtón dörömbölve.
De ismét nem volt elég erős, így kinyitottam az ajtót, tenyeremet azonnal Liam szájára téve, még mielőtt bármit is mondhatna, vagy inkább ordíthatna.
- Shh! -próbáltam csitítgatni, erősen a szemébe nézzve. -Samuel aludni próbál. -suttogtam, másik kezemmel a kanapé felé mutatva. -Ne ébrezd fel!
- Oh. -morogta a tenyerembe, mire észbe kaptam és elvettem a kezem. -Bocsánat. Akkor épségben megtaláltad?...és tényleg a testvéred? -tette fel egymás után a kérdéseket.
Nem válaszoltam semmit, csak idegesen fújtattam egyet, majd csuklón ragadva a szobám felé húztam, halkan bezárva magunk után az ajtót.
Liam itt van, és az a szemét tudja. Ez biztos nagyon feldühíti, el sem tudom képzelni,  hogy mire lenne képes.
Olyan gyengének éreztem magam, egész eddigi életem során egyik akadály jött a másik után, és már belefáradtam a leküzdésükbe. De most utoljára még összeszedem minden erőmet Liam és a fiúk biztonságáért, tartozom nekik ennyivel.
Valahogy meg kell győznöm Liam-et, hogy nincs rá szükségem. Az egyetlen lehetőség az, ha eltaszítom magamtól, így biztosíthatom a biztonságát. Azt kell tettetnem, legalább pár perc erejéig, hogy nem vagyok teljesen szerelmes Liam Payne-be. Figyelmen kívül kell hagynom a szívem érzéseit, és hazudnom.
Mellkasom előtt ˜összefontam a karjaimat és erőt vettem magamon.
- Nem kellene itt lenned. -szólaltam meg monoton hangon.
Idegesnek és összezavarodottnak tünt, ajkait összeszorítva. -Mi? Laura, nem rohanhatsz el csak így. Fogalmad sincs róla, hogy mennyire aggódtam, amikor...
- Most már jól vagyok. -vágtam a szavába, próbáltam érzelemmentesnek tünni. -Most már elmehetsz, minden rendben van.
- Elmenni? Mi történt azzal, hogy "egy csapat vagyunk"? Mi változott? -kérdezte, majd egy apró lépést tett felém, a hangja megremegett.
- Semmi sem változott. -vágtam rá. -Mindig is így volt.
- Mi? Hogy volt? Laura, komolyan az hiszed, hogy egyedül képes leszel vigyázni Samuel-re is? Veszélyben vagy. Nem várhatod el tőlem, hogy csak....
- Liam, add fel! Ezt nem nyerhetjük meg, ez sosem fog müködni nekünk. Ugyhogy mindkettőnk érdekében tedd meg az a szívességet, hogy tetteted tovább. -emeltem meg egy kicsit a hangom. Nehezen és akadozva  vettem a levegőt, az arcom is kezdett pirosabb lenni.
- Mégis ki tetteti? -emelte fel a kezeit védekezésképpen. -Az egész a dal miatt van, amit írtam? Mert én nem bántam meg. Minden egyes szava igaz volt.
- Nem, ez nem a hülye dalodról szól. -kiáltottam. Minden egyes szavamat megbánva abban a pillanatban, ahogy azok elhagyták a számat.
Liam úgy nézett rám, mint akinek épp a gyomrába ütettek volna egy hatalmasat. Legszívesebb csak sírni szerettem volna, Liam ábrázatát látván.
Istenem. Mit csinálo én ezzel a szegény fiúval? De nem fordulhatok vissza, nem vonhatom vissza egyetlen szavamat sem. Ha ez kell ahhoz, hogy végre meggyőzzem Liam-et és elmenjen, akkor uralkodnom kell a fájdalmamon és erősnek tünni. Gyorsan pislogtam néhányat, hogy megakadályozzam az éppen kitörni készülő könnycseppeket.
- Nincs rád szükségem. Nincs szükségem a hősködésedre. Abba kell hagynod. -préseltem ki a szavakat a fogaim között.
- Te is láthatod, hogy ezt nem tudom megtenni. Mert hiszed vagy sem, de én....szeretlek, érted? Tényleg. Ezt akartad hallani?
- Nem. -suttogtam hidegen, szemeimmel a földet bámulva. - Ez az utolsó dolog, amit hallani akartam.     Csak nézett rám, meglepetten pislogva. -De, m-miért? Mit tettem? -kérdezte.
Liam-üvöltöttem magamban. Kérlek bocsáss meg nekem. Kérlek ne utálj azért, amit tenni fogok. Sajnálom. Nem gondolom komolyan, egyetlen szót sem. Igen, teljes szívemből szeretlek.- Hogy miért? Hát először is, az ego-d nagyobb, mint az a kóc a fejeden. -kiáltottam, egyik kezemet a csipőmre téve, csak hogy még meggyőzőbbnek tünjek.
- Komolyan mondod? Bevallom, hogy szeretlek, erre te a hajammal jössz? -kérdezte elképedve. -Harry miatt van, ugye? Azért futottál el? Belezúgtál?
Hirtelen én is meglepődtem, hogy azt hiszi, hogy érzek valamit Harry iránt.
- Harry-nek ehhez semmi köze. -forgattam meg a szemeimet.
- Akkor az a francos szemét az oka? Mit mondott neked? -emelte meg már ő is a hangját,
- Nem, nem ő az oka. Miért nem tudod már végre azzal az idióta agyaddal felfogni, hogy nem szeretlek? Egyáltalán nem. Nem akarom, hogy a közelemben légy, úgyhogy hagyd abba a óvóbácsi szerepét játszani, ne tegyél úgy, mintha te lennél Superman, mert nincs rá szükségem. Csak hagyd abba! -üvöltöttem egymás után a hazugságokat. Az arcom már égett a dühtől és az idegességtől.
- Superman? Hát elnézést, hogy törődtem veled akkor, amikor senki mást nem érdekeltél. -üvöltött már ő is.
Meglepődtem még jobban, épp válaszolni akartam volna, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Fájtak a  szavai, hisz minden amit mondod az első szótól az utolsóig igaz volt.
- Rendben. Ha azt akarod, hogy elmenjek, hát elmegyek. De akkor ki lesz itt neked? Amikor bajba leszel, mert biztos, hogy abban leszel, ki fog segíteni neked? -kérdezte.
- Nem te. -válaszoltam, távolabb lépve tőle.
De ebben a percben, nem szerettem volna semmi mást, csak a karjaiba rohanni, és szorosan megölelni, a fülébe súgni, hogy szeretem.  De nem tehetem, meg kell őt védenem.

- Azonnal tünj innen, hagyd őt békén. -töltöttem be az öcsém hangja a szobát.
Samuel berontott a szobába, egy párnával a kezében, és Liam hátát kezdte vele ütni.
- Hagyd békén a nővéremet. Menj el. -kiáltotta, a védelmemre kellve.
- Ne aggódj, kisember. -fordult felé Liam. -Máris elmegyek.
Liam még egyszer utoljára felém fordult, így nagyon jól láthattam, hogy köncseppek folynak végig az arcán.
- Sajnálom Laura. -suttogta, kezeit a zsebeibe mélyesztve. -Sajnálom, hogy zaklattalak....ég veled. -mondta, majd kilépett az ajtón.
Könnyes, barna szemei beleégtek a szívembe, és az emlékezetembe, tudtam...tudtam, hogy mindennek vége, még mielőtt elkezdőthetett volna.
Abban a pillanatban, amikot az ajtó becsukódott, sírva rogytam az ágyamra.
Alig kaptam levegőt, minden amit hallottam, az Liam hangja volt, ami folyton az ismételgette, hogy ki lessz itt nekem, ki fog mégvédeni.?
Senki! Válaszoltam magamban. Mindig is így volt...senki. Samuel hirtelen felugrott mellém az ágyra, és meglepődve pislogott rám.
- Laura? Mi a baj? Ki volt ez a fiú? -tette fel sorra a kérdéseket.
Nem tudtam, mit mondjak, így hát megpróbáltam megnyugodni és lenyelni a könnyeimet.
- Liam Payne volt az. -suttogtam, ahogyan tudtam könnyek között.-Semmit, sem gondoltam komolyan abból, amit mondtam neki...ő a legjobb barátom, vagyis csak volt. -válaszoltam.
- Mi? De akkor miért kiabáltál vele? Megijesztettetek. Azt hittem, hogy valaki megtámadott. -nézett a szemeimbe.
Sammy óvatosan a vállamra helyezte a kezét, és ez a gesztus sokkal többet jelentetett nekem, bármilyen szónál. -Ne sírj, nem szeretem.
Vettem pár mély levegőt, és felültem, letörölve a könnyeimet.
Megnézztem a mobilomat, ami abban a pillantban megrezdült, hogy Liam kilépett azon az átkozott ajtón.
"Nagyon szép munka, kis színésznőm. Most, hogy Mr. Payne eltünt a képből, kezdőthet az igazi móka" -olvastam.
A tudat, hogy Liam véfre teljesen biztonságban van, adott némi erőt a folytatáshoz.
Annak a szemétnek egy dologban igaza volt, a "móka" most kezdődik.
Rá kell jönnöm a múltam minden egyes homályos kis részletére, és elrendezni ezt az ügyet...és Samuel segíthet nekem ebben.
- Sam. -nézztem az öcsém szemeibe. -Figyelj. Mindent el kell mondanod apáról, mindent amire csak emlékszel, hallottad?
Pár percig csak nézett rám, azon gondolkodva, hogy megbízhat-e bennem teljesen.
- Oké. Mit akarsz tudni? -kérdezte.

24.fejezet

Sziasztok!
Köszön˜öm a hozzászólásokat az előző részhez.
Ma még csak kedd ven, de 2 nap alatt már 6 dolgozatot írtam...nem semmi :D
Azt szeretném kérdezni, hogy nem tudja-e véletlenül valamelyikőtök, hogy hogyan tudnék olyan személyre szabott (egyedi) sablont, fejlécet készíteni.
Vagy hogy milyen programmal? ...köszönöm! :) :*





"Laura, hol vagy? Ez komolyan ne vicces!"
" LAURAAA! Liam itt bömböl! Na jó, ez nem igaz, de gyere vissza!"
"Hová tüntél?"
"Elmondanád, hogy hol a francba vagy? Aggódunk miattad"
"Ha elmentél ennivalóért, akkor kérlek hozz nekem egy kis popcorn-t"
Olvastam el az üzneteket, amelyeket a One Direction tagjaitól kaptam. Nagy levegőt vettem, és mindet kitöröltem. El kell taszítanom őket magamtól, ha az kell ahhoz, hogy biztonságban legyenek.
Samuel Harper még mindig megriadva és megilletődve nézett rám, miközben a taxiban utaztunk hazafelé.
- Hééé. -tettem tenyerem a vállára. -Minden rendben. Nem akarlak bántani. -próbáltam megnyugtatni.
- Remélem. -válaszolta, majd újra kinézett a londoni éjszakába. -Csak ez olyan zavaros. Te vagy a nővérem? Furcsa. -mondta.
- Tudom, de bízznod kell bennem. Egyikünknek sincs más választása, nemde? -nézztem rá.
Fáradt szemeit rám emelte, amiből csakis félelmet tudtam kiolvasni a mostani helyzet miatt.
- Oké. -kezdtem, kedvesen rámolyogva. -Ugy tünik, hogy legalább 12 évet be kell pótolnunk. Ugye 12 éves vagy, nem? -kérdeztem.
- 11. -javított ki.
- Rendben, bocsánat. Akkor kezdjük. Az én nevem Laura Harper. 18 éves vagyok, és egész eddigi életemben Floridában éltem. -kezdtem az ismerkedést.
Samuel nem válaszolt egy szót sem, csak egy unalmasan ásitott egyet.
- Hééé. -szóltam rá. -Chhh..én itt próbálkozom. Tudom, hogy ez nem túl meggyőző a számodra, de a nővéred vagyok, tetszik vagy sem. Jelenleg én vagyok az egyetlen, aki van neked.
Rövid időre a csend lett úrrá a kocsiban, majd láttam, hogy Samuel szeme könnyekkel telik meg.
- Ne, ne sírj. Sajnálom. Nem gondoltam komolyan....hosszú volt a mai este, nem akartam.... -próbáltam megvigasztalni, egy kiakadt 11 éves kis srácot, de gőzöm sem volt róla, hogy hogyan tegyem.
Nem ismertem őt ahhoz eléggé, hogy megöleljem. Csak ültem ott, és hagytam, hogy  szegény fiú sírjon.
- Hiányzik az apukám. -motyogta.
A szívem már nem bírta tovább. Szinte kettéhasadt, akárcsak a Titanic, hisz Samuel apja az én apám is volt.
- Nézzd, minden rendben. -mondtam, majd megsimogattam a fejét. -Mi történt?
Lassan felemelte a fejét, és piros szemeivel belenézett az enyémekbe. Megtörölte a szemeit, majd vett egy nagy levegőt, és neki kezdett.
-Hát a papám...egyszerüen csak nem jött haza pár hónappal ezelőtt. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Nem tudtam, hogy kit hívjak fel, vagy hogy hová menjek. Ugyhogy, csak otthon maradtam. De egy idő múlva öltönyös emberek jelentek meg a bankból. El akarták venni a házunkat. Megijedtem, és elfutottam. -fejezte be a mondandóját.
- Nézzd, most már biztonságban vagy. Most már itt vagyok neked. Igérem. Tudom, hogy nem ismersz engem egyáltalán, de egy csapat vagyunk, oké? -próbáltam egy picit bíztatni.
Dörzsölgetni kezdtem a hátát, apró köröket rajzolgatva, Liam is mindig így próbált megnyugtatni.
Ráharaptam alsó ajkamra. Liam.
Sürgősen kezdenem kellesz valamit magammal, hogy a lyukat a szívemen minnél hamarabb befoltozzam. De el kell szakadnom a fiúktól a biztonságuk érdekében...és a kezembe csimpaszkodó apró fiúra kell koncentrálnom.
- Laura? -kérdezte. Légzése, már sokkal nyugodtabb volt.
- Igen?
- Van neked otthon süti? Nagyon szeretnék egy kis sütit. -mondta szégyenlősen.
Csak sütire volt szüksége, mindazok után, amiken keresztül ment. Ki tudja, mikor evett utoljára sütit, vagy rendes ennivalót.
- Persze. Majd később beszélünk még. Amint hazaértünk, majd készítek valamilyet, oké?
Samuel csak bólintott, és leírhatatlan boldogság fogott el, amikor végre mosolyogni láthattam.

-Ez a te házad? -kérdezte, majd azonnal berohant a nappaliba.
- Igen, nem annyira szép, de...
- Oh, hidd el. Ez egy igazi kastély, ahhoz képest, ahol eddig aludtam. -nevetett. De én valahogy nem találtam viccesnek, hogy egy 11 éves gyereknek az utcán, vagy ki tudja hol kelljen aludnia.
Amint beléptem, azonnal a konyha felé vettem az irányt.
- Kicsit késő van. Biztos még mindig, kérsz sütit? Nem vagy fáradt? -kérdeztem.
- Biztos. -vágta rá azonnal, majd megállt mellettem, és figyelmesen nézzte a dolgokat. -A süti mindenek előtt áll az életben, és ezt, biztosra veheted. -nevetett.
Mosolyognom kellett csillogó szemein, amikor meglátta, hogy csokoládét is teszek bele.
- Nem akarsz segíteni? -kérdeztem, remélve, hogy tovább beszélgethetünk, és akkor sikerül jobban megismernem.
Nagyon érdekelt minden, mert egyre inkább kezdtem összezavarodni, de minden tőlem telhetőt megtettem, azért, hogy Samuel jól érezze magát.
Nem akartam mindenféle érzelmes és fájdalmas kérdésekkel bombázni az apánkról, még nem.
Hisz ő még csak egy kisfiú, és már annyi szörnyüséget át kellett élnie. Néha, csak egy jó forró fürdőre és egy kis sütire van szükségük ahhoz, hogy megnyíljanak előtted.
- Persze. -válaszolta izgatottan. -Mit csináljak?
Odaadtam neki a tálat és a fakanalat. -Kevergesd ezt addig, amíg teljesen össze nem áll. -mondtam el neki, majd előmelegítettem a sütőt, és kivettem egy tepsit.
- Héé, nagyon megy ez nekem. -mosolygott, és erősen koncentrált a tálra.
- Igen, igazi kis szakács vagy. -nevettem, megborzolva fürtjeit.
- Oké, na és mikor lehetlesz már megkóstolni? -kérdezte, és izgatottan letette a tálat az asztalra.
- Amint elkészültél, és átöltöztél. -válaszoltam, mikor észrevettem, hogy még mindig ugyanabban a zakóban és ingben és nyakkendőben van, amiben a partin dolgozott.
Odaadtam neki Liam egyik pólóját és rövidnadrágját. Még akkor hagyta itt, amikor legutoljára járt nálam.
Gondolkodás nélkül az orromhoz emeltem a fehér pólót. Még mindig olyan illata volt, mint Liam-nek.
- Hát egy kicsit nagy, de köszi. -húzta meg a vállát, szemügyre véve új szerelését.
Samuel azt javasolta, hogy üljünk le a konyha padlójára a sütő elé, és nézzük, amíg a sütik lassan elkészülnek.
- Mindig ezt csinálom. -mondta, miközben szemeit le sem vette a sütőről. -Szerettem azt nézzni, ahogyan lassan megsülnek.
Néhány percig néma csendben ültünk. A mobilom néhányszor jelzett, hogy új SMS-m érkezett, de nem érdekelt. Akár Liam-től, akár attól a szeméttől jöttek, nem voltam rájuk kiváncsi.
Nagyon elegem volt a mai napból, és most egy kicsit élvezni szerettem volna a végét.
- Laura? -kérdezte halkan, még mindig a sütőt nézzve.
- Hm?
- Hát, tudod, azért örülök, hogy úgy alakult, hogy lett egy nővérem. Ennyi. -mondta.
- Igen, én is örülök, Sammy. -mosolyogtam.

-Kényelmes úgy neked? -kérdeztem, majd egy extra takarót terítettem rá. -Már hallottam, hogy a kanapé, nem valami kényelmes.
- Nem, tényleg. Tökéletes. -válaszolta, nyakig betakarózva.
- Egy kicsit csokis az arcod. -nevettem, majd az asztalról elvettem egy szalvétát, és letöröltem. -Megittad már a tejet?
- Igen, már végeztem. Köszönöm. -mosolygott, átnyújtva nekem az üres poharat.
- Oké, már késő van. Menjünk aludni. Tudom, hogy fáradt vagy. Majd holnap mindent megbeszélünk. -mondtam.
- Oké, megegyeztünk. -mosolygott.
- Jó éjszakát. -mondtam, majd leoltottam a villanyt, és a hálószobám felé vettem az irányt.
- Laura, várj. -szólt utánam, mielőtt még bezártam volna az ajtót.
- Igen? Tessék? -kérdeztem.
- Tudom, hogy ez kisgyerekes, meg minden. Mesélnél nekem valamit? Bocsi, de apa mindig mesélt nekem. -mondta.
Amint kimondta, újra úrrá tört rajtam a hiány, amit apám miatt éreztem.
- Persze. De azt nem ígérhetem, hogy nagyon jó lesz. -mondtam.
- Az nem baj.
- Oké, szóval volt egyszer egy fiú. Ugy hívták, hogy....hogy Harry, és Harry egy nap rájött, hogy ő varázsló. Elment egy varázsiskolába és....
- Hééé! Harry Potter! Ez csalás. Nem mesélhetsz olyan mesét, ami már meg van írva egyszer. -nevetett.
- Bocsi, oké. Megpróbálom újra. Egyszer nagyon régen, létezett egy szekrény. Aminek a belseje tele volt boszorkányokkal, oroszlánokkal, meg....
- Laura! Ez a Narnia Krónikái. Találd ki a saját történetedet. -nevetett még jobban, mozgolódva a kanapén.
- Rendben van. Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy fiú. Egy nap, teljesen egyedül ébredt fel, és ez a fiú nagyon megijedt. De hamar rájött, hogy szuperereje van, és hogy....
- Oh, Superman volt az? -kérdezte. Ugy tünt, hogy egy kicsit bele élte magát a mesébe.
- Shh! Hadd fejezzem be! Oké, szóval szuperereje volt...és ezzel az erővel, mindent képes volt azzá változtatni, amivé csak szerette volna. Csak ránézett valamire, erősen koncentrál, és bármit pudinggá, sütivé vagy fagyivá tudott változtatni. Remek, nem? Bármikor, amikor egy csinos lány bajba került, csak erősen rákoncentrált a támadójára, és BUMMM...a pasi máris sütivé változott.
Mint kimondtam, Samuel azonnal nevetni kezdett. -Laura, vicces vagy.
- Igazán örülök. Majd még holnapra tökéletesítek rajtuk. Oké? -kérdeztem.
- Oké...és Laura?
- Igen? -fordultam vissza a hálószobám ajtajából.
- Köszönöm. Jó újra családban lenni, azt hiszem. -mosolygott.
- Igen, szerintem is. Jó éjszakát Sammy.
- Jó éjszakát.
Amint beléptem a szobámba elővettem a mobilomat, és megnéztem az SMS-t, amit eddig figyelmbe sem vettem.
Az első ismeretlen számról érkezett.
"Oh, milyen aranyos. Egy kis Harper családi összeborulás. De azt hiszem, még mindig jobb, minthogy az a Liam gyerek lógjon ott egyfolytában!" -olvastam.
Idegesen fújtattam egy, és olvasni kezdtem a másik SMS-t, ami Liam-től érkezett.
"Laura Harper, te komolyan nem vagy normális. Miért rohantál el úgy, ott hagyva engem egy szó nélkül? Halálra aggódom magam. Ennyi volt, most azonnal indulok hozzád, úgyhogy jobban teszed ha a lakásodon vagy! -állt az üzenetben.
Jajjj, ne!
Liam épp most készült megszegni az első szabályt, ami a biztonságát illeti....és persze, minden az én hibám.

Tudom, hogy ez most nagyon rosszul sikerült, nekem sem tetszik.
De sajnos csak ennyire telt az erőmből...tényleg sajnálom :/

23.fejezet

Hali! :)
Itt vagyok a legújabb résszel...remélem tetszeni fog, és köszönöm a hozzászólásokat.
De azért szólok, hogy Liam és Laura jövője egyáltalán nem biztos!!!
Puszi! :))) :*







Shut the door, turn the lights off
I wanna be with you
I wanna fill your love
I wanna lay beside you
I cannot hide this even though I try
Liam elképesztően sármosan nézett ki a fekete öltönyében, vörös nyakkendővel. Az egyik keze lazán a hasán pihent, míg a másik kezével a mikrofont tartotta.
A hangja tökéletes volt, mély és erőteljes. Elároaszotta az egész termet, szívemet megtöltve melegséggel.
Heart beats harder
Time escapes me
Trembling hands touch skin
At makes this hard girl
And the tears stream down my face
Amíg énekelt egész végig a szemembe nézett, én pedig úgy éreztem, mintha rajtunk kívül senki más sem lenne a helyiségben.
Nem tudtam uralkodni a szívemen, ami úgy vert akár egy dob, nem tudtam kontrolárni a szemem könybe lábadását, és a kezeim remegését, miközben azt nézztem, ahogyan nekem énekel.
If we could only have this life for one more day
If we could only turn back time
Az egész olyan volt, mint egy álom, egy tündérmese...és nem számít, hogy hányszor csíptem meg magam, Liam és a fiúk nem tüntek el a színpadról. Az egész valóság volt.
Vajon Liam Payne tényleg így érez irántam?
A szívem el akarta hinni, hogy Liam igenis....szeret engem. De az eszem az ellentetjét akarta. Ezek az érzések, csak még jobban összezavartak mindent.
Nem fogom hagyni, hogy Liam vagy a fiúk megsérüljenek miattam. Valamint az az szemét, nem tünt olyannak, akinek vannak érzései. Az összezavartságom ellenére, teljesen hipnotizálva éreztem magam, hipnotizálva a gyönyörü dal miatt. A szemeimet egyre inkább ellepték a könnyek.
Liam egy pillanatra sem fordította el a tekintetét.
You know I´ll be
Your life, your voice, your reason to be
My love, my heart
Is breathing for this
Moments in time
I´ll find the words to say
Before you leave me today
Szinte a fellegekben éreztem magam, amint ott álltam és Liam-et nézztem. De a mobilom váratla rezgése azonnal visszarepített a földre.
"Ebből elég Laura! Figyelmeztettelek előre, hogy ne ess bele Mr. Payne-be. Most azonnal menj el, és nem bántom." -olvastam.
Amint elolvastam, azonnal sarkon fordultam a ruhám alját megemeltem és rohanni kezdtem. Tudtam, hogy az a szemét nem szórakozik, és tényleg képes bántani Liam-et. Tudtam, hogy gyilkos gondolatok járnak a fejében, és tudtam, hogy mindennek én vagyok az oka.  Olyan gyorsan futottam amennyire csak tudtam a nagy tömegben.
Close the door
Throw the key
Don´t wanna be reminded
Don´t wanna be seen
Don´t wanna be without you
My judgement is clouded
Like tonight´s sky
Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, amikor kiértem a bálteremből. A többi embertől furcsa pillantásokat kaptam, hiszen szemtanúi voltak a "hazafutásomnak".
Hallottam a fiúk hangját, amint tovább éneklik ezt a gyönyörü dalt, én pedig ott álltam a hallban levegőért kapkodva.
Undecided
Voice is numb
Try to scream out my lungs
But it makes this harder
And the tears stream down my face
Csak egyetlen egy gondolat jár most a fejemben: minnél gyorsabban eltünni.
- Elnézést. -szólítottam meg valakit, úgy tünt, hogy itt dolgozik ma este. -Szükségem van egy taxira, olyan gyorsan amilyen gyorsan csak lehet. -mondtam.
- Uhm, igenis hölgyem. -nézett rám furcsán, de azonnal tárcsázni kezdett. -A taxi 15 perc múlva itt lesz, sajnálom, de csak ennyit tudtam tenni. -mondta.
- Köszönöm. -suttogtam.
If we could only have this life for one more day
If we could only turn back time...
Hátrálni kezdtem, mígnem falat éreztem a hátam mögött, így lecsúsztam és leültem a földre.
A könnyel utat törtek maguknak, és úgy éreztem, hogy az álarcomat is lemossa, amit már jó ideje magamon hordok. Komolyan úgy éreztem magam, mint Hamupipőke, akinek el kell hagynia szerelmét,amint az óra éjfélt üt. Kivéve bersze, a boldog befejezést.
Körülöttem pár pincér sürgött-forgott, kezükben tárcákkal. Elnevettem magam, mikor belegondoltam az egész estébe. Ennek az egésznek egy jótékonysági bálnak kellene lennie, de az emberek mégis kaviárral tönik magukat, holott pár sarokkal odébb, az emberek éheznek az utcákon.
Azért imádkoztam, hogy a kisöcsém ne legyen egy közülük. Reménykedtem, hogy valahol biztonságban van, és melegben. Erőt vettem magamon, és visszaírtam annak a szemétnek.
"Engem megkaphatsz, oké?Nyertél, bármit megkaphatsz, amit csak akarsz. De kérlek, senki mást ne bánts"-küldtem el.
Reméltem, hogy a könyörgésem megteszi. Renézztem a mobilomra, még 7 perc sem telt el azóta, amióta várakozok. A zene odabent abbamaradt. Akárcsak a kapcsolatom Liam-el és a többiekkel.
Be kell fejeznem, nem számít hogyha belerokkanok, akkor is végett kell ennek vetnem. Hirtelen hangos lépteket hallottam meg magam mögött, nem tudtam, hogy ki lehet az. De nem is volt időm ezen gondolkodni, mert Liam Payne termedt előttem, nyakkendője elmozdult és haja is kissé kócos volt.
- Laura. -szólalt meg meglepetten, amikor meglátta, hogy a padlón ülök, könnyek között. -Mi a baj? Miért rohantál el? -kérdezte.
Csak megrázztam a fejem, miközben felálltam. Nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy belenézzek a szemeibe. -Liam, ne... -suttogtam, könnyeimet törölgetve.
- Miért sírsz? -kérdezte, majd megfogta a csuklómat, hogy odébb húzzon. -Láttam, hogy a mobilodra nézztél odabenn. Mit írt neked? -kérdezte idegesen.
- Nem sírok. -dagadtam a dagadhatatlant.
- De igen, ne hazudj. -megköszörülte a torkát, a hangja már sokkal lágyabban szólt. -De nem számít, mert még így is te vagy a leggyönyörübb lány, akit valaha is láttam. -mondta.
- Liam. -kezdtem, csuklómat kihúzva újjai közül.
- Laura Harper, gyönyörü vagy ma este. Nem győzlek csodálni. -mondta, kezeit a zsebébe dugva.
Szembe fordultam vele. Semmit sem lehetett leolvasni rólam. Az arcomon egyaránt látni lehetett a harag, az aggódás, a félelem érzését.
- Miért írtad azt a dalt? Miért nekem írtad? -kérdeztem remegő hanggal.
- Mi? Hát, nem is tudom. Azt gondoltam, hogy...én csak... -makogta.
- Liam! Ez nem jó neked. -mondtam.
- Mégis mi nem jó nekem? -lépett közelebb hozzám.
- Uhm...én. -mondtam ki, ami már nagyon régóta bennem volt, az igazság kijött belőlem.
- Micsoda? Ez most mégis hogy jutott az eszedbe? Laura, te....
- Nem. -vágtam a szavába, megemelve kissé a hangomat. -Nem tudom ezt tovább csinálni. Liam, nem játszhatom tovább azt a játékot, amit úgy is én fogok elveszteni. Túl kockázatos a számodra, túl veszélyes  a fiúkra nézzve, én csak....nem tudom tovább folytatni. Túlságosan is fontos vagy a számomra ahhoz, hogy bajod essen. -fejeztem be a mondatot, szinte már suttogva. A szemeimmel Liam arcát páztáztam, próbáltam valamit leolvasni róla.
De most néma csend volt közöttünk, a hatalmas üvegajtó felé nézztem, hogy lássam, meg jött-e már a taxim.
- Laura. Nézz rám. -szólalt meg, elcsukló hangon.
Hezitáltam, de végül erőt vettem magamon, és ránézztem. Két kezét arcomra helyezte, gyengéden letörölve a könnyeimet. Gyönyörü barna szemei beleolvadtak zöld szemeimbe.
- 9 betü. -kezdte, majd egy nagy levegőt vett.
- Mi? -suttogtam, ráharapva alsó ajkamra.
- Egy szó, 9 betü, csak mondd ki. -suttogta.
- Liam, én....-nem tudtam kimondani, nem volt hozzá erőm, sem bátorságom.
- Mond ki, és a tiéd leszek, miden megváltozik. Mond ki, és soha többé nem leszel magányos, nem kellessz többé semmitől sem félned, mert nemhagyom.
Liam haja féloldalasan állt, tökéletesen láttam mindkét szemét, amelyek szinte könyörögtek azért az egy szóért. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha megcsókolnám ezt a híres fiút, aki egy szempillantás alatt a legjobb barátom lett, pedig akkor még csak egy hete sem voltam a városban.
- Liam, én...én. -kezdtem. Annyira nagyon beakartam vallani neki az érzéseimet, amelyek már azóta gyötörnek, mióta a repülőn találkoztunk.
De egy göndör, szőke fej elvonta a figyelmemet, akit épp Liam háta mögött láttam meg.
- Samuel! -kiáltottam el magam, odébb lökve Liam-et, aki csak letaglózva állt ott. Samuel valószínüleg itt dolgozik ma este.
A fiú azonnal megfordult, és meglepetten nézett rám, amint felé rohanok. Azonnal letette a megrakott tárcát, és futni kezdett az ellenkező irányba.
- Ne, állj meg! Samuel. -könyörögtem, hogy megálljon.
- Menj el! Nem csináltam semmit. Nem én voltam. -kiáltotta a vála felett, nekimenve a vendégeknek.
- Samuel Harper! -ordítottam el magam, túlkiabálva a zenét. -Azonnal állj meg. A francba.
A fiú abban a pillanatban, ahogy kimondtam a nevét, megállt, és félve visszafordult hozzám.
- Miért szólítottál így? Honnan tudod a nevemet? -kérdezte meglepetten.
- Mert, az én nevem is ez. A nevem Laura, Laura Harper. Nem tudtam, hogy emlékszel-e még rám. Nem akartalak megijeszteni. De azt hiszem, hogy a kisöcsém vagy. -na jó, ez elég furán hangzott.
Ajkait összeszorította és hátrálni kezdett.
- Nem. -mondta. -Nekem, nincs nővérem. Te Amerikai vagy? Ennek semmi értelme. Tévedsz.
Megfordult, és újra folytatni kezdte a munkáját.
- Az apád neve Duke Daniel Harper? -kérdeztem, remélve, hogy újra hajlandó lesz szóbaállni velem. A kisfiú újra felém fordult, de egy árva szót sem mondott.
A hallgatását egy igen-nek vettem, vagyis az apja neve tényleg az, amit sejtettem.
- Figyelj. Tudom, hogy nagyon sok mindent meg kell beszélnünk. -nevettem el magam, és átkaroltam a kisöcsém vállát.
Hálát adtam az Urnak gondolatban, hogy biztonságban rátaláltam Samuel-re...ő volt a hiányzó darab a múltamból. 8 év telt el anya halála óta, 8 éva vagyok egyedül.
De mindez hét nap alatt teljesen megváltozott. Többé már nem én voltam az utolsó Harper. Többé már nem voltam egyedül.

22.fejezet

Hali! :)
Meg is jöttem a friss résszel, remélem tetszeni fog minden olvasómnak! :))

Szinte hihetetlennek tünt számomra az utóbbi napok eszeveszett gyorsasága. Amint felébredtem reggel, rögtön éreztem a gyomromban azokat a bizonyos pillangókat, amit általában vagy Liam vagy pedig az izgalom szokott kiváltani. Ma este lesz a jótékonysági estély, tele híresebbnél híresebb és befolyásosabb emberekkel, én mégis mi a jó francot fogok akkor ott keresni. De mindegy, elmegyek...Liam-el.
"Laura, légy résen...ne engedd ki az újjaid közül a legnagyobb ajándékokat, amiket az élettől kaphatsz" visszzhangoztak a fejemben anya szavai. Reméltem, hogy büszke rám.
Igazából nem az a fajta lány vagyok, aki méregdrága ruhákban és magassarkúban járja a világot, vagy akinek tökéletesen áll a haja minden nap, gyönyörüen kisminkelve.
De ezalatt a néhány hét alatt, amit a városban töltöttem a fiúkkal, teljesen megváltoztam, nem érzem magam a régi önmagamnak, olyan mintha a régi Laura-t valahol út k˜özben elhagytam volna. 

Másnak, és újnak éreztem magam. Sokkal határozottabbnak. Ugy éreztem, hogy én is érek valamit.
De ezek az új érzések és a magabiztosság sem volt elég ahhoz, hogy legyürjem a bennem lakozó félelmet. 

Ahogy teltek a napok, és Samuel még mindig nem volt sehol, úgy vesztettem el én is a reményt.
"Megtaláljuk, valahol ott van kinn, ne aggódj" ismételgette folyton Liam. De egyre nehezebb és nehezebb volt elhinni a szavait.

Délután két óra volt, és épp most jöttem vissza Niall-el az ebédről. Nem mindenki volt otthon, mikor beértünk a házba, néhányan még az utolsó simításokat végezték magukon, hogy minden tökéletes legyen a ma estére. Pont azon voltam, hogy egy gyors zuhanyt vegyek, amikor gitárszó csapta meg a fülem Liam szobájából.
- Liam? -kopogtam be hallkan az ajtaján. -Te gitározol? -kérdeztem. Hát igen, hülye kérdés, mégis ki más játszhatna.
- Igen, gyere be. -hallottam meg hangját.
Ott ült az ágyán fekete melegítő nadrágban és egy vicces Superman pólóban, ölében a gitárral.
Kicsit mosolyogtam magamban, amikor eszembe jutott az az emlék, amikor utoljára jártam Liam szobájában.
- Nem tudtam, hogy tudsz gitározni. -szólaltam meg, és próbáltam nyugodt maradni, miközben a lélegzetellálító srácot figyeltem.
- Nos igen. Azelőtt is tudtam már, de igazából Niall-nek hála tökéletesítettem a tudásomat. -válaszolt, majd megfogott pár papirdarabot amik mellette hevertek az ágyon és odébb rakta őket.
- Mik azok? -kérdeztem, miközben szemeimmel a papírdarabokat bámultam. -Dalt írsz?
- Uhm, nem. -vágta rá azonnal.
- Tudod, szörnyen hazudsz Mr. Payne. -nevettem el magam. -Bocsánat. Megyek is, nem zavarkodom tovább, csak be akartam köszönni.
Nem válaszolt semmit, csak egy egyszerü "Szia-val" elintézte az egészet.
Egy aprót intettem neki, majd sarkon fordultam és kiléptem a szobájából, hogy neki kezdjek a készülődésnek.

- Kész vagy? -súgta oda nekem Liam, miközben kiléptünk a limuzinból. Karommal belé karoltam.
- Hát majd meglátjuk. -válaszoltam. Eszméletlenül ideges voltam.
Mindenhonnan vakuk villantak, az egész hely tele volt riporterekkel, na és persze hírességekkel, akik mosolyogva pózoltak a szőnyegen, vigyorogva válaszolva a feltett kérdésekre.
- Na és, itt is van a One Direction, épp most érkeztek meg. -szaladt oda hozzánk egy nagyon hiperaktív nő, és egy mikrofont dugott Liam képébe...épp hogy csak kiszáltunk a kocsiból, máris letámadják az embert.
- Liam, mond csak. Ez a lány az új barátnőd. Ugy tudjuk, hogy a neve Laura Harper, és hogy amerikai. -kérdezte a nő. Amikor megemlítette a nevem pillanatra rám pillantott, de amúgy nem igazán érdekelt. Hát igen, itt Liam a szenzáció.
- Nem nyilatkozom. -kacsintott rám Liam. -De a neve Laura Harper. -mondta, és szorosabbra vette a kezét a derekamon. Biztonságban éreztem magam mellette, nem tudom miért, egyszerüen csak így éreztem és kész.
Még sosem éreztem magam ennyire kivülállónak az életben, én nem ide tartozom. De néha, ha ránézztem Liam-re és találkozott a pillantásunk, semmi más nem számított.
Ugy éreztem, mintha az összes kamera, fényképezőgép és a gyanús pillantások eltüntek volna, olyankor csak Liam és én léteztünk.
- Oh, Mr. Tomlinson. -szólította meg az egyik riporter Louis-t, aki m˜ögöttünk állt, és gyönyörü barátnőjével Eleanor Calder-el érkezett az estélyre. Nem igazán hallottam a nő kérdését, de gondolom, hogy Louis-t is Eleanor-ról kérdezte.
- Harry! -tért át Harry-re. -Te nem hozztál magaddal senkit? -kérdezte.
- Nem. -válaszolta lazán, kezeit zsebeiben elmélyesztve. -Majd meglátjuk, hogy kitt találok odabenn. -válaszolta, majd a jól ismert mozdulattal megigazította göndör fürtjeit.
- Niall és Zayn? -kezdte. -Kik ezek a bájos hölgyek veletek?
- Nos, ő itt Amelia. -válaszolta Niall.
- Az én párom pedig Perrie. -mondta monoton hangon Zayn. -Bocsánat, de békén hagyna minket most már? -mondta Zayn.
Liam ajkát egy halk kacaj hagyta el Zayn kijelentése miatt, miközben végig sétáltunk a vörös szőnyegen.
- Ez olyan furcsa.... -motyogtam magamban. Olyan volt, mintha az egészet csak álmodnám.
- Mondtál valamit? -kérdezte Liam.
- Uhm, nem...csak ez az egész olyan hihetetlen. Köszönöm, hogy elhoztál.-mondtam, miközben körülnézztem a gyönyörü helyen.
- Laura, én köszönöm a megtiszteltetéset, hogy elfogadtad a meghívásomat. -válaszolta. Barna szemei még jobban csillogtak a fények hatására.
- Oh, fejezd be. -pirultam el. -Biztos vagyok benne, ha úgy akartad volna, akár Leona Lewis is eljött volna veled.
- Leona Lewis? -képedt el, és úgy tett, mintha őt keresné a tömegben. -Hol van? -nevette el magát.
Inkább annyiban hagytam a dolgot, hiszen pont beértünk a terembe, ami egyszerüen elképesztően gyönyörü volt.  Mindenhol mosolygó párok voltak, politikusok, színészek és befolyásos emberek csevegtek egymással, kezükben egy egy pohár méregdrága bor volt.

A terem hátuljában egy kisebb színpad volt, amin éppen egy jazz banda játszott.
- Nektek ez a programotok minden szombat estére? -kérdeztem nevetve, miközben hátra nézztem a négy másik fiúra.
Niall csak megrántotta  vállát. -Csak akkor, ha nincs valami jó meccs a TV-ben.
- Oh, Laura bocsi. De elfelejtettem szólni, hogy ma este, mi is fellépünk majd. Csak pár dal lesz az egész. -mondta.
- Oké, semmi baj. Amúgy sem hallottalak még benneteket élőben. válaszoltam.
- Ne aggódj. Gondoskodom róla, hogy ott legyél rögtön a színpad előtt, nem hagylak egyedül. -mondta mosolyogva, de láttam rajta, hogy izmai megfeszülnek.
- Tudod. -mosolyogtam el magam. -Kezdem azt hinni, hogy nem bírsz meglenni nélkülem. -nevettem, de persze nem gondoltam komolyan.
- Lehetséges. -válaszolta vigyorogva. -Azonnal jövök, csak Simon találkozni akar velem. -mondta, és fejével az említett személy felé bökött.
- Laura. -termedt előttem Harry. -Gyere, menjünk táncolni.
Pont ebben a pillantban kezdett el a banda egy új számot, amire tökéletesen lehetett táncolni.
Harry annyira édes volt, amikor megmutatta az örült táncmozdulatait, azért nyilvános helyen ilyet nem csinálnék a helyében, de nagyon mókás volt. Biztos furán nézhettünk ki, hiszen mi voltunk az egyedüli páros a parketten, de Harry-t ez valahogy nem zavarta.
A lábam egy idő után már kezdett fájni, nem vagyok én hozzászokva az ilyen magassarkú cipőkhöz. De nem igazán érdekelt, mert remekül éreztem magam.
A 10 óra nagyon gyorsan eljött, a fiúknak pedig ideje volt színpadta lépni.
- Oké, mindjárt jövünk. -intett Louis, majd elindultak elvégezni a munkájukat. Mivel senkit sem ismertem, ezért úgy döntöttem, hogy egy kicsit beszélgetek Perrie-vel és Eleanor-al.
Louis partnere Eleanor nagyon aranyos volt, igazán könnyü volt vele beszélgetni. Igazán remek humora van, mintha Louis-al beszélgettem volna, csak női változatban.
- Oh, és egyébként igazán gyönyörü a ruhád. -mondta Eleanor. -Hol vetted? -kérdezte.
- Igazából Louis és Harry segített kiválasztani, azt hiszem a butik neve...um Jane´s. -válaszoltam.
Eleanor igazán gyönyörü lány volt, kívül és belül egyaránt. Egy ideig elbeszélgettünk, ruhákról, zenéről és mindenről ami épp szóba került. Megpróbáltuk belevonni a beszélgetésbe Amelia-t is, de egy kicsit félénknek bizonyult.
- Laura, és te amerikai vagy, ugye? -kérdezte Amelia, egy picit idegesnek tünt.
- Igen. -mosolyogtam rá. Próbáltam elérni, hogy egy kicsit nyugodtabb legyen. -Floridai vagyok.
- Oh, az remek. Ugy hallottam, hogy ott remek strandok vannak. -kapcsolódott bele a beszélgetésbe Eleanor is.

- Igen. Hogy ismerkedtél meg Louis-al. -kérdeztem.
- Néhány fotózáson összefutottam a fiúkkal. -válaszolta.
Hát persze, modell...hiszen gyönyörü.
Ezzel szemben én csak...csak Laura vagyok. Imádkoztam, hogy Liam-nek elég legyen, de az olyan dolgok, mint ez az estély is, elvették a kedvem.
Talán nem érek annyit, hogy ma este itt legyek.
- Rendben hölgyeim és uraim. -hallottam meg egy férfi hangját a mikrofonban, majd automatikusan arra fordítottam a fejemet. -Kérjük, köszöntsék nagy szeretettel a One Direction-t. -mondta.
Mindenki a színpad felé fordult, amin épp ebben a pillanatban jelent meg az öt srác.
- Jó estét mindenkinek. -kiáltotta Harry a mikrofonba. -Remélem, hogy mindenki élvezi ezt a csodaszép estét, legalább annyira mint mi. -folytatta.
- Jelenleg az új albumunkon dolgozunk, éppen ezért egy új dallal szeretnénk kezdeni. -mondta Liam a közönségnek. A fiatalabbak felálltak, és a színpad köré tömörültek.
- Reméljük mindenkinek tetszeni fog. -kiáltotta el magát Niall is. 

- A dalt egy gyönyörü lánynak, Laura Harper-nek ajánlom. -szólalt meg Liam, majd tekintetével keresni kezdett.
- Laura. -bökte meg a vállam Eleanor. -Teljesen beléd van esve.
Hogy mi? Maga Liam Payne dalt írt nekem? Szinte lélegezni is elfelejtettem, mikor pillantásom találkozott Liam pillantásával. Hogy jobban lássunk, a lányokkal inkább felálltunk.
Az ajka aranyos mosolyra húzódott, majd énekelni kezdett....nekem énekelt.

21.fejezet

Hali :D
Meghozztam a legújabb részt, remélem tetszeni fog, és köszönöm a hozzászólásokat.
A korábbi részekhez jóval többet kaptam, de a kicsit is becsülöm :D





- Oké, ti vagytok az a banda...igen a One Direction. Pontosan abba az irányba, az öltönyeitek hátul vannak. -szólalt meg a középkorú hölgy a boltban. Ajkán erős rúzs virított, szemüvege pedig az orra hegyére le volt húzva.
- Velük vagy? -kérdezte tőlem, közben lenézően nézett rám.
- Uhm, hát... -zavarba voltam, valamint a nő viselkedése sem volt épp a legkedvesebb.
- Igen, velünk van. -állt elém Zayn, tettével megvédve a rám váró kellemetlenségek elől.
Zayn válasza után, a nő még egyszer rám pillantott, majd elment az üzlet többi pénzes vásárlójához.
- Ne aggódj. -mosolygott Zayn. -Mrs. Jane mindig ilyen. Egy kicsit nagyon sznob. Már vagy hét alkalommal vettünk nála öltönyt, ennek ellenére mégis úgy tesz, mint aki nem tudja a nevünket. -mondta.
Kicsit megjött a kedvem Zayn lelkesítő beszéde után, így mosolyogva nézztem távolódó alakját, amint a többi sráccal belép a próbafülképe.
Leültem az egyik kényelmes, bőr székbe amíg vártam rájuk, tekintetem a ruhák között járattam, közben a rádióból halk klasszikus zene szólt.
A zene lágy hangját hallgattam, amikor kisebb hangok és zajok csapták meg a fülem a fiúk öltözőjéből.
- Ow Harry! Ez a lábam volt. -hallottam Niall felsikoltását.
- Bocsi haver. Csak egy kicsit szükös itt hátul...és bocsi Zayn ha a fenekem épp az arcodban van....vagy nem is, nem sajnálom, vissza szívom. -szólalt meg Harry, de a mondat végére már elnevette magát.
A falak eléggé vékonyak lehetnek, mert hihetetlen, hogy minden ennyire tisztán hallatszik.
- Várj Liam, elmondod nekünk, hogy merre jártál az utóbbi pár napban? -kérdezte Louis az említett sráctól.
- Nos hát...Laurával voltam. -a szivem egy percre kihagyott, amikor kiejtette a nevemet. -Csak körbevezettem a városban, tudod. -válaszolt lazán.
- Ja oké. -mondta Harry. -Mintha ezt bármelyikünk is elhinné.
- Komolyan haver. -szólt bele Zayn. -Rengeteg időt töltesz vele, és...
- Na és mi ezzel a baj? -emelte meg egy kicsit a hangját Liam, azt hiszem nem szeretne erről beszélni.
- Semmi, semmi. Csak egy kicsit furcsa. Az első nap megismersz egy amerikai lányt, a másodikon meg már lefekszel vele. -mondta Louis.
- Héj, ez nem igaz. Először is, nem feküdtem le vele, oké? Laura egy jó barát. Vagyis, gondolj bele. Milyen gyakran találkozunk olyan lánnyal, aki nem ordít az arcunkba autógrammért, és nem akarja letépni rólunk a ruhát. -érvelt Liam, de senki sem válaszolt. -Pontosan. Laurával lenni remek kikapcsolódás. Nem úgy ismer engem, mint a Real Liam Payne-t a twitter-ről, számára csak egyszerüen Liam vagyok. Ennyi. -fejezte be mondandóját.
Ennyi. Liam utolsó szava csengett a fülemben megállíthatatlanul. Liam csak egy jó barát.
Igazán különlegesnek érezhetném magam, amiért magaménak tudhatom Liam Payne barátságát, de nem, én martalékos vagyok, és többre vágyom....hát szép, mondhatom.
Megértettem, hogy a fiúk jelensége miért ilyen ellenálhatatlan, és nem csak Liam-é, hanem mind az öté. Megértettem, hogy miért követik őket több millióan a twitteren, és hogy hogyan képesek több száz jegyet percek alatt eladni. A lányok egyszerüen elolvadtak, ha rájuk nézztek, vagy ha csak szimplán megszólaltak. Hisze árad belőlük az egyszerüség, hiába itt vannak egy méreg drága butikban, ők mégis azt sugallják, hogy ugyanolyanok mint a rajongóik, mint amilyenek két évvel ezelőtt voltak. Egyszerü hús-vér emberek, csak éppen milliók ismerik a nevüket ís rajonganak értük.
De én tényleg ismertem Liam-et. Ismerem az igazi és hamisítathatatlan, amit valószínüleg nem sok ember mondhat el magáról. Ismertem Liam kedves és törődő szívét...és bármennyire hülyén és önzőn hangzik, azt akartam, hogy az a szív hozzám tartozzon. Ez a srác a biztonság és védelem olyan formályát adtam neki, amilyet még sohasem tapasztaltam, és szerintem kevés ember tapasztal meg élete során.
Anya, apa és család nélkül felnőni nem egyszerü dolog. Igy sosem tapasztaltam meg ilyen fajta feltétel nélkülis segítséget, mindig csak magamra számíthattam. De Liam-el más volt....és talán ez neki csak egy egyszerü baráti érzést jelent, de nekem magát a világot.

- Hát, én megszerettem ezt a lányt. -repített vissza gondolataimból Niall hangja. -Szerintem remek lány.
Köszönöm Niall -suttogtam magamban.
- Nem, én is kedvelem, nem erről van szó. -szólalt meg Zayn. -Csak hát három egymás utáni napot is vele töltöttél, szerintem ez mindenkinek furcsa lenne. -folytatta.
- Amúgy is. -hallottam meg Liam sóhaját. -egy kicsit bajban van. -mondta.
- Liam, ne mond nekem, hogy terhes. -hallottam meg Louis nevetését.
- Louis, fogd be ta barom. Nem terhes. De az apja eléggé pénzes volt, itt élt London-ban. Nem tudja, hogy mi történhetet vele, mert a mamája sosem beszélt róla, én hát a mamája már meghalt. Valamint most megtudta, hogy van egy kis öccse, aki itt él a városban, de nem tud róla semmit sem. -hadarta el gyorsan.
- Um...oké. -szólalt meg Harry.
- Azt akarom mondani, hogy ez egy hosszú történet, sok mindenen ment már keresztül, és teljesen egyedül van. Nagyon aranyos lány, nem akarom magára hagyni. Ez a magyarázat elég lesz számotokra?
A magyarázata nem épp úgy zajlott, ahogyan azt én szerettem volna, de kezdésnek megteszi, mivel Liam elfelejtette megemlítetni azt a szememet. Azért imádkoztam, hogyha egyszer a fiúk megtudják a teljes igazságot, akkor ne utáljanak meg. Mert ők voltak az egyetlenek, akik normálisan kezeltek. Reméltem, hogy semmi sem változik meg.
- Oké, túl nagy a zsúfoltság. Liam, Niall kifelé. -szólalt meg Harry, mire a két srác ki is esett az ajtón.
- Uhm Laura? Ez egy kicsit kínos, de... -nézett fel rám Liam a földről. -Tudsz nyakkendőt kötni? -kérdezte.
- Csak ha könyörögsz. -nevettem és közelebb léptem hozzá.
Körbe tettem a nyakán a vörös anyagot, és neki is láttam, szemeimmel a kötésre koncentráltam. Liam lélegzete csiklandozta az arcomat, éreztem, hogy kezdek elpirulni, és erre még rátett egy lapáttal az, hogy Liam engem bámult.
- Oké...és kész. -fejeztem be.
Megnézte magát a hatalmas tükörben, ami mellette volt. -Basszus, szívdöglesztően nézek ki. -emelte fel a hangját, majd ajkaival csücsöríteni kezdett.
- Persze, hogy jól nézel ki. -szaladt ki a számon, gondolatban pedig rendesen leszidtam magam.
Rám pillantott egy olyan sexi féloldalas mosollyal. -Bejövök neked, mi? -incselkedettt.
Az arcom tüzelni kezdet, a szám pedig kiszárad. -Mi? Hát, én csak...te -makogtam össze-vissza.
- Eljönnél velem a jótékonysági estélyre? -kérdezte meg hirtelen.
- Estélyre? Hát, nincs is...-kezdtem.
- Ugyanmár, jó móka lesz. -próbált meggyőzni.
- Hát, legyen...szívesen, de nincs olyan ruhám ami megfelelő lenne. -mondtam, hiszen tényleg nem volt. Nem készültem én semmilyen bálba, mikor elindultam otthonról.
- Van itt egy remek butik, majd benézünk ha végeztünk. -mondta.
-De az ilyen estélyek tele vannak sztárokkal és fontos emberekkel. -mondtam idegesen.
-Hát te fontos ember vagy. -válaszolta, majd újra a tükör felé fordult.
Pont mondani akartam valamit, amikor megrezzent a mobilom.
"Oh, Hamupipőke bálba megy. Tudod, éjfélre legyél otthon, kedvesem!"-olvastam.
A paranoia újra elöntött. -Liam, talán ez nem jó ötlet. -mondtam halkan.
- Miért nem? -fordult azonnal felém, szemében csalódottság tükröződött.
- Hát csak... -haraptam rá ajkaimra, valamien kifogáson gondolkodva. -Mi van Samule-el? Talán csak úgy elfeljtjük?
- Nem, dehogy is. -mondta nyugodtan. -Megtaláljuk. Csak nyugalom, semmi stressz. Ne érezd úgy, mintha kényszerítenélek, nem muszály jönnöd...pár nap múlva lesz, csak szólj előtte. -mondta.
Ebben a pillanatban Louis és Harry jelent meg az ajtóban, teljes harci díszben. Az öltönyöket pedig odaadták Jane-nek.
- Minden tökéletes. -mondták egyszerre.
- Na, végeztünk is. Mehetünk. -ütögette meg Louis Liam hátát, miközben a kijárat felé tartottunk.
- Hé Louis? Mennyire szeretsz te engem? -kérdezte Liam.
- Nagyon. -vágta rá azonnal. -Miért?
- Ne vinnéd el Laurát ide, a közeli butikba ruhát keresni? -kérdezte.
- Oh, elviszed őt az estélyre akkor? Szerelmes madárkák. -kacsingatott, kicsit megbökve a vállamat. -Elviszem szívesen, nincs más dolgom. -mondta.

Nem hiszem, hogy valaha is láttam ennél szebb ruhákat. Minden egyes színárnyalatban voltak ott ruhák, szebbnél-szebbek. Hosszúak és rövidek egyaránt, flitteresek és egyszerübbek. Koktélruhák és estélyi ruhák...mindenféle.
- Wow. -nyíltak tágra a szemeim. -Ezek a ruhák...drágák. -azon gondolkodva, hogyha eladom az egyik vesémet, még akkor sem lenne pénzem egy ilyen ruhára.
- Ne aggódj virágszál. -szólalt meg Harry, majd egyik kezét a hátamra helyezte, és tolni kezdett a ruhák felé. -Csak válaszd azt, amelyik a legjobban tetszik. -mondta.
- Hééé Harry, szerinted ez hogyan állna rajtam? Szerinted kiemelné a fenekem. -viccelődödd Louis, az egyik rózsaszín flitteres ruhát magához tartva.
Azt sem tudtam, hogy merre kezdjem a szétnézést. Hosszú ideig nézelődtem, mikor megakadt a szemem egy hosszabb, kék ruhán. Olyan színüt akartam választani, ami illik anyám nyakláncához, ami most is a nyakamban lógott. Leakasztottam a ruhát, és besiettem vele a próbafülkébe.
- Igérjétek meg, hogy nem nevettek. -szólaltam meg, mielőtt kiléptem volna a fülkéből. Harry és Louis már idegesen toporogtak a fülke előtt.
- Laura, nem fogunk nevetni. Csak gyere már ki. -mondták.
Vettem egy utolsó mély lélegzetet és kiléptem.
- Wow...nagyon...dögös vagy. -nézett végig rajtam.
- Uhm, köszönöm. -kacagtam, mire megköszörülte a torkát, én pedig a tükör felé fordultam.
- Akkor, ezt szeretnéd? Most már mehetünk? -kérdezte türelmetlenül Louis, közben az órájára pillantott, mire én is megnézztem az időt a mobilomon, ami kimutatta, hogy új SMS-m érkezett.
"Nagyon gyönyörü vagy a ruhában, Laura"-olvastam.
Most nem fogja elrontani a kedvemet, nem, mert nem hagyom.

http://www.newyorkdress.com/Sherri_Hill/2545S.html (A link alatt megnézhetitek a ruhát)

20.fejezet

Sziasztok!!!
Itt is vagyok. Sajnos Szlovákia nem nyerte meg, de a második hely sem rosz :/
Igazán sajnálom, hogy ennyire megcsappantak a kommentek számai az utóbbi időkben...talán már nem tetszik annyira a blogom? :/
Akik írtak, azoknak pedig nagyon szépen köszönöm!!! :) :*




- Laura? -hallottam meg Liam Payne suttogó hangját, amint lassan benyitott a hálószobám ajtaján.
- Hmm? -motyogtam valamit, az ajtó felé fordulva az ágyamban.
- Oké, azon a kanapén nem lehet aludni. Még a padló is kényelmesebb annál. -ásított, és az ágyam felé kezdett közeledni az árnyékban.
- A padlón? Hát akkor minden el van rendezve. -válaszoltam, még mindig félálomban.
- Hát, itt fogok aludni az ágyban, csak gondoltam szólok. -jelentette ki. Nem is tétovázott, fogta magát és azonnal bemászott az ágy másik oldalába, kényelmesen elhelyezkedve.
Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy most ellenkezni kezdjek. Ugyhogy fogtam magam, és odébb húzódtam, valamint az ágyam melletti székről elvettem egy takarót és odaadtam Liam-nek.
Rápillantottam a digitális órára, ami az éjjeli szekrényen volt, hajnali fél hármat mutatott.
- El férsz? Elég takaród van? -kérdeztem, mivel éreztem, hogy mozog mellettem, amíg el nem helyezkedett.
- Tökéletes, köszi. -válaszolta, én pedig elképzeltem azt a féloldalas mosolyát a sötétben.
Liam háta érintette az enyémet, amitől még nyugodtabbnak éreztem magam. A melegség ami áradt belőle, engem is megnyugtatott.
Néhány percig csak bámultam magam elé a sötétben, majd megpróbáltam valahogyan visszaaludni.
Meghallottam Liam egyenletes szuszogását mellőlem, a hang ahogyan a levegőt vette, engem is mély álomba röpített. Biztos voltam benne, hogy már mélységesen alszik, amikor jóéjt kívántam neki, és egy "köszönök mindent-et".

Másnap reggel 8 körül ébredtem fel. Liam ott feküdt mellettem, ami azt bizonyítottam, hogy a tegnap éjszakát nem csak álmodtam. Csak még aranyosabb volt, amint ott aludt hasmánt.
Nem volt rajta semmi, csak egy rövid nadrág, így izmos hátát tökéletesen láthattam, mivel a takaró le volt csúszva róla.
Uralkodnom kellett magamon, hogy ne simítsak végig újjaimmal tökéletese hátán. A nem ide való gondolatokat fejem megrázásával próbáltam elhesegetni.
"Uralkodj magadon Laura. Liam a barátod, ne ronts el mindent" -mondogattam magamban.
Kikászálódtam az ágyból és a fürdő felé vettem az irányt, alig várva a reggeli frittítő zuhanyt.
Ma megtalájuk az öcsémet, érzem. Meg kell őt találnunk...valahogy. Beálltam a zuhany alá, élveztem amint a vízcseppek elmossák az aggodalmamat és a feszültséget. Halkan énekelni kezdtem azt a dalt, amit tegnap Liam dúdolt a fülembe, miközben táncoltunk. De egy kopogás hirtelen megzavart.
- Tudod, a hangod igazán kellemem ébresztő Laura. -hallottam meg Liam, rekedtes reggeli hangját az ajtó túloldaláról.
- Hoppá. Bocsánat. -pirultam el a zuhany alatt, még ha nem is látja.
Gyorsan elkészültem, megszárítottam a hajamat, majd lazán vállaimra engedtem. Egy egyszerü halványzöld nyári ruhát vettem föl, ami illet a szemem színéhez, majd gyorsan feltettem egy kis spirált és púdert. Miután teljesen elkészültem kimentem Liam-hez a nappaliba.
- Oh, szia. Igazán csinos vagy ma. -szólalt meg Liam, amikor meghallotta, hogy beléptem a szobába, és a válla felett felém kapta a tekintetét. -Reggelit csinálok. -mondta izgatottan, kezében egy serpenyőt tartva.
Nincs valami nagy lakásom, igy a nappali is egyben van a konyhával. Nem egy Hilton hotel, de most ez az otthonom, és nekem tökéletesen megfelel.
- Köszönöm. -kuncogtam az orrom alatt. Liam már teljesen fel volt öltözve. Egy szürke csőszárú nadrág, valamint egy fehér V nyakú póló volt rajta. -Te pedig....omlettet csinálsz? -kérdeztem, majd a pulthoz sétáltam, hogy jobban szemügyre vegyem a kis készítményét.
- Igen, pontosan. -válaszolta. -Remélem nem baj, de felhasználtam az utolsó tojásokat. De nagyon jól sikerültek. -mondta.
- Hmm. Azt majd én eldönt˜öm. De igazán remek illata van. -ismertem el.
- Tessék fogyassza egészséggel eme remek reggelit, amit nem más, mint az elismert Liam séf készített. Bon apetite. -mosolygott rám, miközben letette a tányérokat az asztalra.
- Te tényleg beteg vagy. -motyogtam, játékosan Liam-re pillantva.
- Nos? Izlik? -kérdezte meg azonnal, amint bekaptam az első falatot.
- Ez...ez nagyon is jó. Wow. -bólintottam, és örömmel pásztáztam Liam elégedett arcát.
- Remek, örülök, hogy ízlik. -mosolygott.
Csendben megettük a reggelinket, semmit sem lehetett hallani, csupán az evőeszközök csattogását, amint hozzáértek a tányérhoz. Ez volt az egyetlen hang, ami betöltötte a szobát.
- Szóval. -törte meg a csendet Liam, majd a pohárjáért nyúlt, amiben tej volt. -Tudsz róla, hogy beszélsz álmodban egy kicsit? -kérdezte.
Majdnem kiköptem a tojást, ami éppen a számban volt. -Mi? Na és...ööö...mit mondtam? -kérdeztem idegesen, remélve, hogy semmilyen kínos dolgot nem kotyogtam ki, miközben aludtam.
- Hát, nem igazán értettem. Először, azt hittem, hogy hozzám beszélsz, mivel egyszer az én nevemet mondtad. De igazából csak motyogtál magadban. -válaszolta.
- Oh. -mondtam megkönnyebbülve. -Sajnálom. Jól aludtál?
- Mint a tej. -válaszolta mosolyogva. -Indulhatunk? -kérdezte.
- Indulni? Hova? -kérdeztem, és felvettem az asztalról az imént használt dolgokat, majd a mosogatóhoz sétáltam, hogy elmossam azokat.
- Akárhová. Amerre csak menni akarsz. Körülnézünk a városban az öcséd után. Jól hangzik? -kérdezte.
- Liam. -kezdtem, majd megengedtem a vizet, hogy leöblítsem a tányérokat. -Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Egyedül is meg tudom keresni. Tudom, hogy neked nagyon sok dolgod van a banda miatt. A fiúk valószínüleg.... -folytattam volna, de közbeszólt.
- Nem fogsz megszabadulni tőlem. Szép próbálkozás. -állt fel az asztaltól, majd kezébe vette a cuccait. -Kész vagy?
- Uh, azt hiszem. Menjünk.

Már vagy négy órája a városban kocsikáztunk, de semmi. Csak annyit értünk el, hogy Liam már harmadszor tankolta tele a kocsit.
Liam olyan volt, mint egy amatőr túristavezető. Minden egyes épületről mondott valamit, csak hogy egy kicsit elterelje a figyelmemet a tényről, hogy sehol sem találjuk Samuel-t.
Azt hiszem, hogy több dolgot és történelmi információt mondott el nekem egész London-ról, mint amennyit egy könyvben elolvashat az ember.
- Jaaa, és ez a pékség itt, igazán remek. Itt sütik a legjobb sütiket, messze a világon. -mutatott egy kis épületre az utca sarkán. -Ez Niall egyik kedvenc helye. Majd máskor elviszlek. -mondta.
A szemem már szinte fájt attól, hogy szabályosan átscanneltem az embereket az utcán, de semmi.
Csak abban reménykedtem, hogy jól van, valamerre.
- Oh, és ez az épület egy müvészeti múzeum. -folytatta tovább. -Igazi festmények vannak a birtokukban, magától Leonardo DaVinci-tól. Igazán remek képek.
Csak sóhajtottam, oké, feladom. -Liam, már majdnem négy óra, ennyi elég volt mára.
- Laura, megtaláljuk. Biztos vagyok benne, hogy nincs semmi baja. -próbált bíztatni.
- Remélem, és tényleg köszönök mindent. -mosolyogtam rá szomorúan, közben fáradt szemeimet d˜örzsöltem.
- Nincs mit, ˜örülök, hogy segíthetek. -mosolygott rám elragadóan.
- Szóval, és ki tennél a ház előtt? -kérdeztem.
- Mi? Haggyalak egyedül? Nem. Visszajössz velem hozzánk. -makacsolta meg magát.
Olyan elszánt védelmet éreztem a hangjában, ami megdobogtatta a szívemet.
- Talán el kéne mondanunk a fiúknak. -szólaltam meg bátortalanul, közben az egyik hajtincsemet babráltam, csak hogy véletlenül se kelljen Liam szemébe nézznem.
- Uhm, hát...nem tudom. -motyogta, és ő is göndörkés hajába túrt egyik kezével.
- Liam, ne hazudj nekik. Tudniuk kell erről, veszélyben lehetnek. -próbáltam meggyőzni. -Nem élhetnek abban a hitben, hogy teljesen biztonságban vannak.
Liam nem válaszolt semmit, csak mereven bámulta az utat maga előtt, az arca merev volt és hidegség tükröződött rajta.
Nem bírtam a csöndet, így hát ismét én szólaltam meg. -Ha együtt akarjuk végig csinálni, be kell látnod, hogy ők is veszélyben vannak.
- Tudom. -szólalt meg, és egy nagy levegőt vett. -Oké, elmondom nekik. Majd hamarosan. Megígérem.
- Rendben. -bólintottam.
- De héé, most jut eszembe. Zayn épp most küldött egy SMS-t. Teljesen elfelejtettem, ma vásárolnunk kell. Uj öltönyt kell vennünk a jótékonysági estélyre....egy ilyen elegáns ünnepség a jövöhéten. -magyarázta, majd egy nagy kanyart vettünk a kocsival.
- Oh. -csak ennyit tudtam válaszolni.
- Hát sajnálom. De neked is velünk kell jönnöd vásárolni. -mosolygott, majd megbökte a vállamat játékosan. -Maximum másfél óra az egész.
- Liam, attól eltekintve, hogy hogyan szoktam viselkedni, nem vagyok öt éves. Nem kell óvóbácsit játszanod. -nevettem, de próbáltam megtartani a komoly hangnememet.
- Hogy óvóbácsit játszani? Ha azt csinálnám akkor minden egyes óráért, amit kibírok veled pénzt kérnék. Az meg sem fordult a fejedben, hogy azért vagyok veled, mert akarok? -kérdezte.
Inkább nem válaszoltam semmit, és az út további részében inkább csendben ültem. Amint megérkeztünk a fiúk házához, egyre idegeseb lettem, amit szerintem Liam is észrevett, mikor kiszálltunk a kocsiból.
- Laura. Minden rendben lesz. -próbált erőt önteni belém, én pedig őszintén megpróbáltam hinni neki.
- Hééé, fajankók. -kiáltotta el magát Liam, amint beléptünk a házba. Erős hangja betöltötte a folyosót.
- Jééé, nézzétek. Liam haza jött. -hallottam meg Louis bolond hangját valahonnan az emeletről. -Oh, és elhozta a kis barátját is. -kiáltotta el magát újra, amikor meglátott.
- Laura ittvan? -hallottam meg Harry hangját, mire a konyha ajtaja hirtelen kicsapódott és Harry vigyorgó képével találtam szemben magam, aki épp egy almát evett.
- Hol van Niall és Zayn? -kérdezte meg azonnal Liam, amikor nem látta sehol a banda többi tagját. -Mindjárt indulnunk kell, és nem késhetünk. Emlékesztek, hogy legutóbb is milyen mérges volt ránk Simon. -mondta.
- Igen. -szólalt meg Louis. Szinte látszott rajta, ahogy felidézi azt a bizonyos emléket. -Nagyon dühös volt.
- Szia Laura. -jött közelebb Harry. -Hogy vagy? Nagyon csinos vagy ma. -bókolt, majd megölelt.
- Köszönöm. -válaszoltam elpirulva.
- Nos, hát azt hiszem, hogy Zayn a szobájában van, és Niall még alszik. -válaszolt Louis Liam kérdésére.
- Oké, szólok nekik. Egy perc. -mondta Liam, majd feltrappolt a lépcsőn.
Harry egy újabbat harapot almájába, én pedig ott álltam kettejük között, és kezdtem egy kicsit kellemetlenül érezni magam. Hiszen nem másokkal voltam ott, mint Larry Stylinson-al.
- Nos akkor térjünk is a lényegre. Liam és te lefeküdtetek? -szólalt meg hirtelen Louis, közben egyik szemöldökét húzogatta. Harry hirtelen kiköpte az almát ami éppen a szájában volt.
- Mi? -kérdeztem, szerintem úgy nézhettem ki, mint egy paradicsom. -Nem, mi nem...ez nem az. -nem tudtam, mit válaszolni.
- Jajj, csigavér. Csak vicceltem.  -vigyorgott rám, majd egyik karját keresztül dobta a vállamom, mintha évek óta puszipajtások lennénk. De akkor is, nálad aludt éjszaka. -húzogatta még mindig a szemöldökét, amire én még inkább elpirultam.
- Héé Louis. A vicceknek nem is tudom talán...viccesnek kéne lenniük. -válaszoltam vsissza.
Harry csak nevetett, mire Louis védekezésképpen felemelte kezeit. -Oké, oké...de most komolyan...hogy álltok Payne-el? -kérdezte.
- Jól. Jó barátok vagyunk. -válaszoltam. Abban reménykedtem, hogy elég meggyőző választ adtam, és így elkerülhetem a többi ostoba kérdést.
- Hát, ő nem ezt mondta nekünk, mert... -de Harry hirtelen köhögése megakadályozta a mondandója befejezésében.
- Oké hölgyek, indulhatunk? -hallottuk meg Liam hangját, aki épp a lépcsőn tartott lefelé, nyomában Zayn-el és egy nagyon álmos Niall-el.
A fiúk előre indultak, én pedig megvártam Liam-et, amíg becsukja az ajtót.
Nagyon remélem hogy nem haragszik, és megérti, hogy aggódom a fiúk biztonsága miatt, biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanígy van vele.
Megszorította a kezem, és a fülembe súgta, hogy minden rendben lesz...bárcsak igy lenne.
- Te tényleg elhiszed ezt? -kérdeztem remegő hanggal, közben szemeimmel a négy vidám srácot nézztem magam előtt, akik épp most ugráltak be sorba a kocsiba.
- Muszály hinnem benne. Mégis mi más választásunk van? -kérdezte.
- Neked van más választásod is Liam, neked mindig is volt más választásod. Egy választás messze tőlem. -mondtam, szemeimmel a földet bámultam.
- Azt sohasem választanám. -mondta halkan, majd ujjait összekulcsolta az enyéimmel.

19.fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a legújabb részt, tudom, hogy nem sikerül minden nap feltenni, ahogy szeretném, de így is jobb, mintha heteket kellene várnotok, nem? :D
Igazából tegnap szerettem volna hozzni a részt, de aztán színházba mentem és csak este 11 körül kerültem gépközelbe, és akkor már nem volt erőm begépelni. Elkezdtem délután, de aztán elmentem hockey-t nézzni, ismét megérte. Szlovákia 3:1 arányban megverte Csehországot...és holnap döntő az aranyért az oroszokkal!!!
Na deee, befejeztem, itt a rész, remélem tetszeni fog.
Még nem tudom, hogy holnap tudok-e majd részt hozzni, mivel egész nap nem leszek itthon, aztán hétfőn sem. ://





Azt hiszem Liam egy kicsit összezavarodott, amikor belépett az ajtón és meglátott a földön ülve, kezemben Samuel Harper fényképét szorongatva.
- Laura? Minden rendben? -kérdezte meg, szinte azonnal.
- Igen. -motyogtam monoton hangon, akárcsak egy robot. Teljesen kiégtem. Túl fáradt voltam még több fájdalom és érzelem elviseléséhez. Csak annyit tudtam, hogy a kisöcsém odakint kószál valamerre, egyedül, éhesen és fázva...én pedig csak annyit teszek, hogy itt ülök és bámulok magam elé.
Arra lettem figyelmes, hogy Liam leült mellém a földre.
- Meg fogjuk találni. -suttogta bíztatóan, miközben a hátamat simogatta. -Holnap végig járjuk az egész várost, meg fogjuk találni. -mondta.
Csak bólintottam és imádkoztam, hogy Liam-nek igaza legyen.
- Gyere, állj fel. -szólalt meg, majd megfogta a kezem, és felhúzott a padlóról.
- Milyen volt a dedikálás? -váltottam témát. Letettem a fényképet a nappaliban lévő kis asztalra, és próbáltam kitisztítani a fejemet.
- Jó. -válaszolta. -Kicsit hangos volt. Rengeteg rajongó volt. Nem vagy éhes? Hozztam pár szendvicset.
- Oh, remek. Mindjárt éhen halok. -simogattam hasamat. -Na, és milyen őrült dolog történt már veletek, mióta ismertek vagytok? Mármint, mi volt a legfurább dolog, amit egy rajongó tett? -kérdeztem, majd egy hatalmasat haraptam az egyik szendvicsbe.
Mosolygott magában a kérdésemen, biztos eszébe jutott pár kellemes és egyben fura emlék.
- Nos, hát egszer egy csaj odajött hozzánk, visítozott és sírt egyszerre...és csak odajött hozzánk, majd mind az ötünk kezébe belenyomott egy óvszert, a saját nevünkkel ellátva. -válaszolta.
Majdnem kiköptem azt, ami éppen a számban volt, annyira nevettem az egészen.
- Most viccelsz? Egy óvszert? Hát ez remek. A lányok tényleg megtesznek ilyeneket? -bevallom, egy kicsit meglepődtem. Jó persze, nekem is voltak és vannak kedvenceim, akiket tényleg "szeretek", de ilyet akkor sem csinálnék. Ez sokkal inkább kínos, mintsem kedves gesztus.
Liam csak velem nevetett, pedig szerintem már jó pár embernek elmesélte ezt az incidenst.
- Oké, na és mi volt a legőrültebb dolog, ami eddigi életed során megtettél? -kérdezte.
- Az eddigi életem során? -kérdeztem vissza. -Hmm, oh! Amikor 10 éves voltam, az egész kémiai laboratóriumot felgyújottam a suliban. -válaszoltam.
- Mi? Az meg mégis, hogy sikerült? -nevetett.
- Maradjunk annyiba, hogy a tanárral ezután az eset után, nem volt valami rózsás a kapcsolatom. -válaszoltan. Ugy éreztem, hogy a szíverm a mellkasomban egyre csak nehezedik,  ahogyan Liam-el beszéltem.
- Te teljesen más vagy Laura Harper. -mondta, közben a fejét rázta.
Minden teljesen rendben volt, élveztük egymás társaságát a vacsora közben. Minden témáról ami felvetődött teljesen jól el tudtunk beszélgetni.
- Oké, mi a legnagyobb félelmed? -kérdeztem.
- Hááát, nem tudom, hogy elmondjam-e, de oké....szóval, a kanalak. -válaszolta, majd összeszorította szememit.
- Kanalak? -kezdtem el nevetni. -Ez most valami vicc?
- Hé, ez nem vicces. Mindig is féltem tőlük. A jégkrémet is mindig pálvikával ettem. -mondta.
- Oh, te szegény kisfiú. -nevettem, majd még egyet beleharaptam az isteni szendvicsbe.
- Oké, ebből elég is. Na és te, mitől félsz a legjobban? -kérdezte.
Amint megkérdezte a nevetésem azonnal abbamaradt. Szomorúan belenézztem Liam barna szemeibe és ráharaptam alsó ajkamra.
- Félek a....félek, hogy...hogy. -dadogtam, nem tudtam, egy értelmes mondatot kimondani.
- Ne, felejtsd el. Nem mondtam semmit. Sajnálom. -mondta halka. -Tudod mit? Menjünk táncolni. -pattant fel hirtelen a székről.
- Táncolni? -kérdeztem meglepetten, miközben ő előkereste az iPod-át a táskájából.
- Igen, táncolni. -válaszolta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Mielőtt még tiltakozni tudtam volna, Liam őrült ötlete ellen, hangos techno zene ütötte meg a fülemet.
- Naaa? Gyere, állj fel. -próbálta túlkiabálni a hangos zenét, miközben azt próbálta elmutogatni, hogy csatlakozzam hozzá a nappali közepére.
- Te megőrültél?-kiabáltam vissza, és odamentem hozzá...érezztem, amint a mosoly széetterül az arcomon, miközben Liam-et nézztem, aki éppen  valami nagyon furcsa és egybe ijesztő táncmozdulatokat csinált.
- Oké...ez a mozdulat Louis védjegye. -mondta, majd megmutatta lassabban a mozdulatot.
- Most totál hülyén nézhetünk ki. -nevettem, miközben Liam mozdulatát próbáltam utánozni.
- De jól érzed magad? -kérdezte.
Csak bólintottam, és teljesen elengedtem magam. Ugy éreztem, hogy a sok stressz eltünik belőlem, miközben ott ugráltunk össze-vissza.
- Oké, bevallom, hogy ez tényleg jó volt. -válaszoltam, mikor vége lett a dalnak.
- Mondtam. -kacsintott, majd kezével beletúrt kissé kócos hajába.
Egy új, sokkal lassabb dal vette kezdetét, a zongora lágy hangjai elárasztották a szobát.

- Imádom ezt a dalt. -szólalt meg Liam, majd behunyta szemeit és lassan elkezdett dülöngélni a ritmusra.
Nem tehettem ellene, egyszerüen mosolyognom kellett azon, hogy hogy lehet valaki ennyire cuki.
- Elton John? -kérdeztem, felismerve a Something About The Way You Look Tonight-t szavait.
- Igen. -válaszolta. -Gyere, táncolj velem.
Csak megráztam a fejemet. -Nem, erre mégis, hogy tudsz táncolni?
Liam csak sunyin elmosolyodott. -Hát igy. -válaszolta, majd közelebb lépett hozzám, megragadta a csuklómat és a nappali közepére húzott.
- Oké, na most. Tedd az egyik kezed a vállamra így, és most a másik kezed tedd a tenyerembe. Remek. Most, én az egyik kezemet a hátadra helyezem...és látod? Táncolunk. -nevetett.
Túlságosan is feszült voltam ahhoz, hogy Liam szemébe nézzek, ezért inkább a padlót kémleltem. Annyira közel volt hozzám, éreztem a füleimnél ahogyan veszi a levegőt, miközben lassan mozogtunk a ritmusra.
Imádkoztam, hogy Liam ne vegye észre azt, hogy mennyire elpirultam, és hogy a szívem milyen eszeveszett sebességben dobog a mellkasomban. A hátamon éreztem Liam kellemes érintését, miközben a szobában táncoltunk. Liam lassan és halkan énekelni kezdte a szöveget.
Erős, gyönyörü hangja szinte már angyali volt.
- Miért énekelsz így nekem? -kérdeztem.
Nem válaszolt azonnal, csak meghúzta a vállát. -Talán nem énekelhetek neked? -kérdezte.
- De, igen, csak hát, olyan....
- Fura. -fejezte be a mondatomat, amin én csak kacagtam. Majd felnézztem, azokba a gyönyörü, csokoládo barna szemekbe.
"And I can´t explain, but there´s something about the way you look tonight, takes my breath away" folytatta az éneklést. Erőteljes hangja, szinte a lelkemig hatolt.
Túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy abban a pillanatban a szemeibe nézzek. Arca túl közel volt az enyémhez, ezért egy kicsit elfordítottam a fejemet.
"Takes my breath away" folytatta az éneklést, közben apró köröket rajzolt a hátamon. "It´s that feeling I get about you, deep inside..."
Kezét elvette a hátamról, majd állam alá helyezte azt, amivel elérte, hogy szemébe nézzek.
A kezét lassan végighúzta az arcomon, kezdett az idegeimmel játszani.  Ennyi elég is volt nekem ahhoz, hogy teljesen beléessek.
Elég közel álltam Liam-hez ahhoz, hogy érezzem, amint a mobilja a zsebében megrezdült, tönkretéve a pillanat varázsát.
"Ez nem egy középiskolai bál. Hátrébb Mr. Payne." -olvastuk.
Engen hirtelen elfogott a félelem, mire Liam nevetni kezdett.
- Liam? Ez miért vicces ennyire? -kérdeztem, majd eltávolodtam tőle, és kikapcsoltam a zenét.
Megnézztem, hogy az ajtók és ablakok be vannak-e zárva, majd a függönyt is behúzztam. Persze minden rendben volt, ezért nem is értettem, hogy az a szemét, mégis hogyan képes látni minket.
- Laura, ugyan már. Vicces, mert azt hiszi hagyom, hogy a közeledbe merészkedjen.
- Jajj, Liam. -azt kívántam, hogy bárcsak óvatosabb lenne, amikor ilyeneket mond.
- Oh, Laura, el is felejtettem, van valamim a számodra. -mondta, majd a holmija felé sétált, és elővette azt a táskát, amit még apám házában vett.
- De hiszen ezt anyukádnak vetted. -mondtam, egy apró kacaj kíséretében, majd nézztem, amint lassan belenyúl a táskába.
- Nem, megláttam ezt...és szerintem, ez nagyon jól mutatna rajtad. -válaszolta.
A kezében egy gyönyörü antik nyaklánc volt, igazán lenyügöző volt, nem volt hivalkodó, pont tökéletes.
- Liam, nem kellett volna...ezt a kiárusításon találtad? -el sem tudom képzelni, hogy mennyibe kerülhetett. -Te jó ég, ezek igazi gyöngyök? -kérdeztem, alaposan szemügyre véve a darabot, amit a kezemben tartottam.
Hirtelen mögöttem termedt, hosszú barna hajamat hátra tette, majd óvatosan a nyakamba helyezte a nyakláncot.
- Ez gyönyörül. Köszönöm, hogy gondoltál rám. -mondtam, csillogó szemekkel.
- Nincsmit, én mindig gondolok rád. -nevetett. -Valamint a nyaklánc nagyon jól mutat rajtad. Mit is mondhatnék? Van ízlésem a divathoz. -kacsinott.
Pont válaszolni akartam, amikor meghallottam a mobilomat.
" Ez a nyaklánc anyukádon még ennél is jobban mutatott. Teljesen kiemelte a gyönyörü kék szemeit" -olvastam.
Nem tudtam mire gondoljok, úgy éreztem, hogy szinte minden oxigén elpárolgott belőlem hirtelen.

18.fejezet

Hali :)
Itt is lennék. Tudom, hogy mostanában ritkában hozom a részeket, nagyon sajnálom.
Jelenleg még a tanulásra sem foghatom, csak egyszerüen lusta vagyok, tényleg nagyon szégyenlem magam emiett...meg ott van az egyre rosszabb gyomorgörcseim...de mindegy :/

Képzelkétek mi csináltam ma! ...igazi hockey-t néztem a TV-ben...bizony, bizony.
Szlovákia vs. Kanada...suliban egész gimi azt nézte, de jó volt, mert legalább elmaradt a matek :D
Valamint megérte, hisz Szlovákia megnyerte...még két meccs és bajnokok is lehetnek :D
Hát úgy legyen! :)
Na de nem pofázok tovább itt a rész!!! :)





- Laura, biztos vagy benne, hogy nem akarsz jönni? Ez csak egy dedikálás. A srácok nem bánnák...Harry külön megkért, hogy hozzalak el téged is. -próbáld győzködni Liam.
- Nem. Azt hiszem semmi sem történhetett velem az alatt az egy óra alatt, amíg egyedül leszek a lakásomban. Szóvál kérlek, csak tegyél ki ott. -válaszoltam fáradtan, teljesen kimerültem a gondolkodástól.
- Oké. Tuti? -kérdezte meg újra, ezúttal egy kicsit félénkebben, szerintem attól tartott, hogy kiakadok vagy valami.
- Igen, az. -mondtam, majd újra a fényképre nézztem, amit az ölemben szorongattam.
- Jól vagy? -tett fel egy újabb kérdést. Igazán nem akarok goromba lenni, de csak egy nyavajás percre nem tudna csendben lenne, én megértem, hogy aggódik meg minden, de nem kell túlzásba vinni, de igazán hálás vagyok neki mindenért.
- Igen, csak most sok minden van a fejemben. -válaszoltam.
- Azt el tudom képzelni. Szóval a számom az megvan, hívj fel, ha szükséged van bármire is. Olyan gyorsan visszajövök, amennyire csak tudok. -mondta, egy apró mosoly kíséretében, majd megállt a lakás előtt.
- Sajnálom Liam, nem akartam durva lenni, de....
- Nem Laura, nem kell bocsánatot kérned, minden rendben. Menj és pihenj le, én is mindjárt visszajövök. -intett nekem az autóból, majd lassan elhajtott. A magány érzése beköltözött a szívembe, amint a kocsijával eltünt a látóteremből.
- Jó estét Miss Harper. Milyen napja volt? -kérdezte meg a revepciós hölgy, amikor beértem a hallba.
- Nagyon jó Mrs Joyce, és a magáé? -kérdeztem egy mosoly kíséretében, majd bekaptam egy darabot a mentolos cukorkából, ami az asztalán volt elhelyezve az üvegtálban a lakók, vagy épp arra járó személyek számára.
- Szintúgy, köszönöm. Remélem nem haragszol, hogy megkérdezem, de ki az a nagyon hejes fiú veled mostanában? -kérdezte kiváncsian.
Nem válaszoltam azonnal, csak mosolyogtam, majd egy apró kacaj is elhagyta a számat. -Csak egy jó barátom. A neve Liam.
- Liam? Milyen kedves név. Itt ismerted meg, vagy már azelőtt is barátok voltatok mielőtt ide jöttél volna? -tett fel egy újabb kérdést.
- Itt ismertem meg. -válaszoltam. -De olyan, mintha már évek óta ismerném, még ha bután is hangzik mindez.
- Aw, ez annyira aranyos. -nevetett, kezeit összecsapva. -Remélem minden jól alakul majd.
- Köszönöm. -nevettem én is, egy picit elpirulva, majd elindultam a szobámba.
Mikor beértem a házba, azonnal bezártam az ajtót kulcsra, és meggyújtatottam a villanyt, majd levágtam magam a kanapéra.
A fénykép szetett letettem az asztalra magam elé Daniel Harper naplója mellé.
A percek csak teltek, én pedig csak ültem ott, és bámultam magam elé...öt nap telt el.
5 nap telt el azóta, mióta Londonba érkeztem, és 15 a fénykép készítése óta. Az egész eddigi életemet úgy éltem le, hogy semmit sem tudtam a szüleim múltjáról, de most mégis elég volt öt nap ahhoz, hogy egy egész hír lavina zuhanjon rám. A felismerés a múltamról egyszerüen csak rámszakadt, én pedig fáradt voltam.
Az agyam fáradt volt a folytonos gondolkodástól, az aggódástól a stressztől. Fáradt voltam a magánytól.

Eddig a pillanatig üresnek éreztem magam, most pedig dühös és ideges lettem hirtelen egyszerre.
Miért hagyott az anyám ebben a sötétségben? Miért nem mondott el mindent az apámról? Miért nem mondta el, hogy van egy öcsém? Miért nem mondott semmit?
Miért nem jött az apám megkeresni? Miért hagyta el anyát és engem? Miért nem küzdött értünk? Samule-ért és értem?
Több mindent kell megtudnom Samuel Harper-ről, a kisöcsémről. Az apám naplója után nyúltam, majd lapozgaztni kezdtem a meggyötört lapokat, válaszok után kutakodva, bármi után, ami valamiféle információt ad a testvéremről.
Az egész könyv szinte tele volt apám gondolataival. A legkorábbi bejegyzés 1991-es, és a legkésőbbi 2001-es.
Szinte veszett ügynek éreztem összerakni tíz év történéseit az így is zavaros fejemben. Elolvastam pár sort, amin megakadt a szemem.


"1992. október. 15
Naplóm. Michelle ma elmondta nekem, hogy terhes. Annyira boldog vagyok, hiszen apa leszek, és szeretem őt. Igen, kimondtam. Fülig beleszerettem Michelle Wakefield-be. 
De bajban is vagyok egyszerre, hisz el kellene jegyeznem Mary-t, és Michelle már el van jegyezve...
De már nem érdekel többé, hogy mit gondolnak a szüleim, mert Michelle most az én gyermekemet várja, én pedig megteszek mindent érte és a babáért. 
Szeretem őt, tényleg szeretem."

De valami itt akkor sem stimmel. Ha az apám szerette anyát, amennyire írta, miért nem harcolt értünk?
Azt már tudtam, hogy az apám felelősségteljes volt és bátor. Mi állt az útjába?
A szemeim nem bírták abbahagyni az olvasást. Idegesen lapozgattam hátrafelé a lapokat.

"2000. június. 3
Naplóm, tudom, hogy rossz ötlet lenne meglátogatni Michelle-t ennyi idő után, de látnom kell. Elmondta, hogy rákja van, ez megöl engem. Az arca sápadt volt, a szemei fáradtak, de még így is gyönyörü volt. Elmondta, hogy maximum néhány éva van hátra. Nem tudom, hogy mi lesz velem azután. Nem enged Laura közelébe, nem számít, hogy könyör˜ögtem érte. Már majdnem hét éves, el tudod ezt hinni? Meghalok azért, hogy láthassam a kislányomat, de nem szabad. Adod nekem egy képet róla. Pontosan úgy nézz ki mint az anyja, kivéve, hogy az én szemeimet örökölte. Felakasztom valahová, így mindig láthatom. 
Még mindig szeretem Michelle Wakefield-et, ennyi idő után is, ugyanúgy.
Oh, és azt még elfelejtettem, hogy újra terhes."

A könnyek megállíthatatlanul potyogtak a szememből mialatt olvastam.  Szinte hallottam a fülembe anya hangját, amint azt suttogja"Az apád nagyon szeret téged Laura".
Ettől a perctől kezdve-e rövidke mondat, minden szavát, betüjét elhittem.
Letöröltem a könnyeimet, majd vettem egy nagy levegőt, és néhány lapot áthajtottam a naplóban.


"2002. április.28
Michelle igent mondott. Megengedte, hogy Samuel velem éljen London-ban. Most már nagyon beteg, fel sem tud kellni a kórházi ágyból. Azt hiszem csakis ezért mondott igent.
A szívem megszakad. Az egyetlen dolog, ami még tartja bennem a lelket az a kisfiunk mosolygó arca, és a lányom. Laura már majdnem kilenc éves, és még csak azt sem tudja, hogy létezem. Csak át akarom ölelni, es elmondani neki, hogy mennyire szeretem, de nem lehet....Michelle azt hiszi, hogy ez túl nehéz lenne a számára. Laura nem tud a kis Sammy-ről sem, mert ez "túl nehéz" lenne a számára. Azt hiszem Michelle tudja a legjobban, hogy mi a legjobb neki.
Attól félek, hogy Laura egyedül fog maradni. Mégis ki lesz neki?"

Gondolatban válaszoltam apám költői kérdésére. SENKI. Ez maradt nekem.Ezzel a bejegyzéssel véget is ért apám bejegyzésmenete. Mégis mi történt az apámmal 2002 áprilisától? Rengeteg új információval gazdagottam, de ugyanakkor, ugyannyi fekete ür is volt bennem. A szemem a szőke hajú fürtös kisfiúra tévedt a fényképen. Egy apró reménysugarat ő hozott a szívembe. Samuel Harper a kisöcsém, a családom. Meg kell őt találnom, bármi áron.
Már sötét volt odakint, mikor kiléptem a lakásom épületéből, és gyorsan elindultam arra a sarokra, ahol először találkoztam Samuel-el. Azért imádkoztam, hogy ott legyen.
Eszembe jutott, hogy milyen rosszul nézett ki akkor, mint aki már jó pár napja nem zuhanyzott. Eszembe jutott csilingelő hangja, mikor énekelt, és remek gitártudása. Eszembe jutott, hogy hogy állt előtte a gitártok, abban reménykedve, hogy abból a kis adományból vacsorát vehet magának estére.
Remélem, hogy egyetlen újabb ártatlan embernek sem esett bántódása, remélem, hogy az a szemét kihagyja ebb­ől a kisöcsémet...
A szívem eszeveszett tempóban dobogott, mikor befordultam a kanyarba, ahol először beszéltem a fiúval.
Tudta azokat a válaszokat, amelyekre nekem most szükségem volt....de nem volt ott.

17.fejezet

Sziasztok! :)
Köszönöm az előző részhez a hozzászólásokat! :)





- Ez meg mi? -kérdezte Liam mellőlem összezavarodottan, amint megérkeztünk.
- Mond meg te. -válaszoltam, fejemet rázva a meglepődöttségtől.
A hatalmas ajtók tárva nyitva voltak, és minden szét volt pakolva a lakásban...mindenhol dobozok és egyébb cuccok hevertek.
Néhány középkorú nő és egy férfi nézelődött a lakásban, úgy tünt, mintha az egész épületből egy antik kereskedést alakitottak volna.
Ez az apám háza? Duke Daniel Harper? -szólaltam meg meglepetten. -Ez nem lehet igaz...
Lassan az egyik hölgyhöz sétáltam, aki egy nagy asztal mögött áll, úgy tünt, hogy ő irányítja ezt az egész mindent.
- Elnézést. -mondtam, a szívem a torkomban dobogott. -Ki háza ez? -a nő ajka mosolyra húzódott, mielőtt válaszolt volna. -Nem tudom kedveském. Azt hiszem, egy férfijé volt, valamilyen Daniel Hartford. -ráncolta össze szem˜öldökét, mint aki nagyon gondolkodik.
- Ugy érti Harper? Daniel Harper? -kérdeztem vissza, mintkét kezemet az asztalra helyezve türelmetlenségemben.
- Igen, igen Harper. Azt hiszem így hívták. -bólintott egy mosoly kíséretében.
Vettem egy mély lélegzetet, majd újabb kérdést tettem fel. - Mi történt vele, nem tudja véletlenül? Elköltözött? Vagy talán, ő...ő meghalt? -kérdeztem, remegtem még annak a gondolatától is, hogy tényleg meghalt az apám.
Mindig úgy gondoltam, hogy a papám egy időre csak csatlkazott anyához a mennyországban, de a pletyka sosem volt megerősítve. A gyermeki énem sosem engedte el a reményt, hogy talán valahol, valahogy az apám még mindig életben van, és ahogy anya folyton mondogatta, nagyon szeret engem.
- Oh, azt sajnos nem tudom. -a mosolya lehervadt az arcáról. -Engem csak megkértek arra, hogy segítsek eladni ezt a pár régi dolgot.
- Ezt mind? -kérdeztem körülnézve a hatalmas helyiségben. -Ezek mind az ő dolgai? -kérdeztem.
- Ugy tudom. Sajnálom, de többet nem tudok segíteni. -mondta.
- Köszönöm.
Megfordultam, mire szembe találtam magam Liam-el.
- Hééé, Laura? Ez egy jó kezdés lehet. -lelkesedett be, mindkét kezét a vállamra téve. -Képzeld el, hogy miket találhatunk itt, hisz ezek mind az ő dolgai, igaz?
- Hát azt hiszem. -nem tudom, de valahogy egyáltalán nem éreztem magam lelkesnek, nem volt semmi reményem.
- Akkor menjünk vásárolni. -kezdtem el nevetni Liam elváltoztatott hangján. Nyilvánvaló, hogy azért csinálja ezt az egészet, hogy jobb kedvre derítsen.
- De hát órákba telhet, amíg alaposan körülnézünk itt. -ellenkeztem.
- Van időnk. Csak hétre vissza kell érnem, mert a fiúkkal autógramm osztásra kell mennem. -mondta.
- Oh. -bólintottam.
Hát persze, autógram osztás. Mert ők híresek. Mert ők a One Direction.
Az utóbbi öt napban, amit velük töltöttem, teljesen elfelejtettem, hogy mik ők, olyan "normálisak" voltak. Teljesen átlagosan bántak velem, és egyáltalán nincsenek ellszálva, ami miatt teljesen elfelejtett, hogy Anglia leghíresebb bandájával vagyok.
- Ne aggódj. Max. másfél óra az egész. Nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen, még mindig kisajátítottam a kanapét. -kacsintott, amivel elérte, hogy elpiruljak.
Megegyeztünk, hogy jobb lesz ha szét válunk, és külön nézelődünk.
Olyan furcsa volt az egész, az hogy sosem találkoztam az apámmal, most mégis a dolgait érinthetem.
Minden olyan átlagos volt, olyan dolgok, amelyek szükségesek a mindennapi élethez.
De számomra sokkal nagyobb jelent­őségük volt. Mert minden az övé volt. Az apámhoz tartoztak.
Mosoly húzódott a számra, mint minden kis dolgon végig húztam az újjam. Azon gondolkodtam, hogy hogyan is élhetett ő,  például hogyan olvasott újságot, vagy kocsit mosott.
Leemeltem egy nagy dobozt az egyik polcról, mindenféle könyvek voltak benne.
- Tiszta apja. -hallottam meg Liam hangját mögülem.
- Hééé, mi szeretünk olvasni. -válaszoltam gúnyosan, de Liam nevetése még mindig a fülemben csengett.
- Találtál valamit? -kérdeztem, miközben jobban belemélyedtem a doboz tanulmányozásába.
 Nem, még nem. De megnézem ott is. -válaszolta, majd az egyik asztalra mutatott, ami szintén tele volt pakolva mindenféle dologgal.
Ujabb 10 percem ment el azzal, hogy alaposan megnézegettem a könyveket, de egyáltalán nem bántam meg.
Kihúztam egy kemény kötétes könyvet, majd alaposan szemügyre vettem."Duke Daniel Harper" olvastam, azt, ami az elejére volt írva.  Belelapoztam, és az első dolog ami feltünt, az a csúnya kézírása volt.
Oké, meg kell próbálnom, csak eltudom eólvasni.

Szeptember 17. 1991.
A nevem Daniel Harper, és fogalmam sincs, hogy hogyan kéne írnom ezekbe  a dolgokba. Azt hiszem, csak elmondom a napomat. Uhm, megismertem Mary Whitten-t egy jótékonysági rendezvényen, és anya máris össze akar vele boronálni. Ez kínos. Aranyos meg minden, de nekem túlságosan is unalmas. Nekem valami viccesre és izgalmasra van szükségem. Nem valami unalmas dologra, senki sem vágyik ilyenekre. De tudom, hogy az a valaki odakint van valahol. Megtalálom a megfelelő nőt egy nap. Oké, azt hiszem, csak ennyit akartam mondani. 

Az apám majdnem 20 évvel ezelőtt írta ezt, egy évvel azelőtt mielőtt megismerte volna anyát.
Hirtelen izgatott lettem, hogy apám naplóját tartom a kezemben.
Az agyamban apró puzzle darabkák jelentek meg Daniel Harper-ről, azt hiszem ez közelebb visz a sötét múltamhoz, vagyis a szüleim sötét múltjához.
Mert abban biztos vagyok, hogy a szüleimnek hatalmas szerepe volt abban, hogy az a pasi most az én nyomomban van.
Egy kicsit ideges és izgatott voltam egyszerre, amikor arra gondoltam, hogy mi is történhetett.
Felálltam, mert a lábaim már elzsibattak és sétálni kezdtem a naplóval a kezemben.
- Köszönöm szépen. -hallottam meg Liam hangját, majd láttam, hogy valamit kifizette a hölgynek, hisz egy táska volt a kezében.
- Hé Liam, mit vettél? Oh, és sosem találod ki, hogy mi ez. -emeltem fel a könyvet. -Az apám naplója. Húsz évvel ezelőtt kezdte el írni.
- Tényleg? Ez remek. -mondta izgatottan. -Na és mit ír? -kérdezte.
- Hát még csak az első részt olvastam el, ebben Mary Whitten-ről ir. -válaszoltam.
- Oké. Ez egy remek kezdés. Majd este elolvassuk végig. -mondta
- Na és mit vettél? -kérdezte mosolyogva.
- Oh, semmit. Csak egy kis teáskanná. Az anyám gyüjti, biztos örülni fog neki. -válaszolta.
- Ez igazán kedves tőled. Hiányzik a mamád? -kérdeztem, mik˜özben kifizettem a naplót.
- Igen, mindig. Olyan sokat vagyunk távol, és mindig nagyon elfoglaltak vagyunk. Az utóbbi pár nap laza volt, nem volt olyan sok dolgunk. -válaszolta.
Bólintottam, és at arcát figyeltem, láttam, hogy egy kissé elszomorodik.
- Igen, nagyon hiányzik. -mondta.
- Nekem is. -válaszoltam, majd megjelent előttem a mamám gyönyörü arca.
- Nos, hát, mehetünk? -kérdezte.
- Igen, egy perc. Még nem nézztem meg, azt az asztalt ott. -mutattam rá, és el is indultam.
Liam követett, majd megálltunk az asztal előtt.
Szinte csak fényképek voltak rajta. Lassan átjárattam rajtuk a szememet, semmi érdekeset nem találva.
- Oké, semmi, menjünk. -mondtam, megütögetve Liam vállát.
- Várj Laura, nézzd. -egy összetett fényképkeretre bámult, amibe három különálló kép volt.-Nézzd, ez a kislány itt a középsőn, nagyon hasonlít rád. -mondta.
A levegőt zihálva kezdtem el venni, mikor kezembe vettem a keretet, hogy jobban megnézzem.
Jobb oldalon a mamám állt mosolyogva, összekulcsolt kezekkel egy piszkos szőke hajú hejes férfival gyönyörü zöld szemekkel.
Az apám szemét figyeltem, olyan boldogok voltak. A fotó 1992.okt. 6-án készült.
A középső fotón egy kb. három éves kislány volt. Göndör barnás haja, össze-vissza állt, szemei uyganúgy csillogtak, mint annak a férfinak az előző képen. A három éves önmagammal nézztem éppen farkasszemet.
- De hiszen, nem ez...ez nem lehetek én? -suttogtam. A szemeim megteltek a boldogság könnyeivel.
- Laura, biztos vagyok benne, hogy te van az. -mondta Liam. -Nézzd, még azok a kis gödröcskék is ott vannak a szeme alatt, amikor mosolyog. Nézd a dátumot, 1996 július. Három éves voltál akkor. Te vagy az.
Nem akartam elhinni, hogy én vagyok az. Nem tudtam elhinni, hogy az apámnak fényképe volt rólam a házában. Nem akartam elhinni, hogy tudod a létezésemről és mégsem vette a fáradságot, hogy meglátogasson. Egyszer sem hívott fel a szülinapomon 18 év alatt.
Egész idő alatt, azt hittem, hogy az apámnak fogalma sem volt rólam, hát nagyot tévedtem, hatalmasat, ami miatt egyre csak nőtt bennem a harag és a düh.
A szemem lassan az utolsó képre vándorolt.
Ujabb képnek tünt. 2003.március 28. -állt rajta.
Ugyanolyan kép volt, mint amelyiken én voltam, csak ezen egy kisfiú volt.
Két vagy három éves lehetett, szintén gyönyörü zöld szemei voltak, göndör szőke haja és elragadó arca.
- Ki ez a gyerek? -kérdezte meglepetten, nem vártam Liam-től semmilyen választ. -és, és...miért tünik nekem ennyire ismerősnek. -kérdeztem.
Liam nem válaszolt, csak meghúzta a vállát. Csak álltam ott, és bámultam ki a fejemből, mikor hirtelen megrezdült a mobilom.
"Azért mert ő az öcséd, Samuel, és már találkoztál vele. Aw, a papád nem mesélt róla? Hát ez csúny dolog"

16.fejezet

Sziasztok!
Itt is lennék :D





- Hát, uhm, nem valami nagy szám, de jobb a semminél. -makogtam, miközben kinyitottam a lakásom ajtaját.
- Ugyanmár. -mondta Liam, aki mögöttem jött, alaposan szemügyre véve az egész lakást. -Ez tökéletes, pont a város közepén van.
Csak mosolyognem kellett, miközben azt nézztem, ahogyan Liam lerakja a cuccait a kanapéra, majd leült a sarkába, lábait feltéve az ebédlőasztalra, mintha csak otthon érezné magát.
Ez még a közelében sem járt annak a kényelemnek és luxusnak, amihez ő hozzá van szokv a saját házában, de mégis úgy mosolygott, mint aki otthon érzi magát, kényelmesen.
Megpaskoltak maga mellett a kanapét, jelezve, hogy üljek le mellé, majd egyik kezét a kanapé karfájára helyezte. Abban a percben, amikor leültem a mobilom megrezzent.
Liam mosolya azonnal lehervadt, láttam, hogy izmai megfeszülnek, az erek a nyakán kiduzzadtak ahogyan összeszorította a fogait.
- Jó időzítés. Most mit akar? -kérdezte idegesen.
Inkább odanyújtottam a telefonomat Liam-nek, hogy a saját szemével olvassa el az SMS-t, mert én túl zavarban éreztem magam ahhoz, hogy hangosan felolvassam.
"Kellemes nászútat kedveseim!" -állt az üzenetben.
Nem válaszolt semmit, csak felhúzta egyik szemöldökét miután elolvasta.
- Oh, hát ez...ez érdekes. -nem igazán tudta, hogy mit is válaszoljon.
Megköszörülte a torkát, majd zavartan megmozdult a kanapén, és csak egy helyet kezdett el bámulni a szobában, nem is nézett rám.
Még csak el sem mosolygott, vagy sütött el egy béna viccet. Csak ült itt, bámult ki a fejéből kényelmetlenül.
Zavartan vettem a levegőt, nyugtalan és ideges voltam, a szívem 1000-rel kalapált a mellkasomban.
Liam-et egyáltalán nem érdeklem. Csupán félreértettem a kedvességét és azokat az apró jeleket, amelyeket felém közvetített, azt a puszit, amit a könyvtárban adott nekem.
Ahogyan ajkai megérintették az arcomat, a szívem egyszerüen meglágyult és elfelejtette velem az összes gondomat...de ez semmit sem jelentett a számára.
Hiszen ő túl helyes, túl tehetséges, túl híres, és a francba már túl jó Laura Harper-hez.
Hirtelen kopogtak az ajtón. Azonnal felpattantam, hogy kinyissam, de hirtelen egy kéz ragadta meg a csuklómat.
- Mi az Liam? Csak a kínai kaja jött meg, amit ebédre rendeltem. -szólaltam meg, még mindig keserüen.
- Igen, de sohasem tudhatod, lehet... -de nem tudta befejezni, mert közbe vágtam.
- Jajj, hagyd már abba. -emeltem meg egy kicsit a hangom, kirántva csuklóm a keze keze közül.
Odasétáltam az ajtóhoz, amit habozás nélkül kinyitottam. Szerencsére Liam ezúttal csak rémeket látott, mert tényleg csak az ebéd érkezett meg.
- Köszönöm. -mosolyogtam a fiatal fiatal futárra, aki átnyújtotta nekem a mai ebédemet, majd kifizettem.
Megfordultam, majd egy olyan "én megmondtam" pillantást vetettem Liam-re, majd kisétáltam a konyhába, ahol a pultra leraktam az ennivalót.
Hallottam, ahogy Liam is feltápászkodik ültéből, hisz a kanapé egy apró reccsenéssel jelezte mindezt, amint felnézztem, Liam már ott állt a konyhában zsebre dugott kezekkel.
- Istenem, éhen halok. -mondta, majd elvett két evőpálcikát és az agyik fehér dobozkát.
- Igen, én is. -válaszoltam.
- Uhm, valami baj van? -kérdezte.
- Nem, semmi baj. Csak néha összezavarsz. -bukott ki hirtelen belőlem, ezt egyáltalán nem terveztem kimondani.
- Ezt meg hogy érted?
Nem válaszoltam. nem éreztem elég bátornak magam ahhoz, hogy elmondjam az érzéseimet.
Csak nézett, de nem kérdezett már semmit, inkább nekilátott az ebédjének...én is követtem a példáját, és nekiláttam a mézes csirkémnek.
Elég jó volt, egészen addig, amíg nem éreztem, hogy a nyelvem tüzelni kezdett.
- ááh, ez nagyon csipős. -makogtam, majd azonnal a kukához szaladtam.
- Mi? Csipős? Mit rendeltél? -kérdezte Liam.
- Mézes csirkét. -kiáltottam, könnyes szemmel. A nyelvemet már nem éreztem, így gyorsan a csap felé fordultam. A hideg víz, most megváltásként érkezett. - Ez nem az volt, olyan mintha bekaptam volna egy francos öngyújtót.
Liam csak állt, és már  folytak a könnyei a nevetéstől, amint az figyelte, ahogy literszámra iszom a hideg a vizet, de még mindig nem volt jó.
- Ez nem vicces. -kiabáltam. Az arcom is piros színt kapott már, amint a vállam fölött hátrenézztem a srácra.-Nagyon égeti a számat.
- Nem, ez igenis vicces. -nevetett. Az egész lakás, Liam elenállhatatlan nevetésétől volt hangos.
Amikor egy kicsit már jobban voltam, nem tehettem mást, vele együtt nevettem.
Tényleg boldog voltam, hogy itt volt nekem Liam, nevetett velem, elviselte a társaságom, de ami a legfontosabb...vigyázott rám.
- Hééé, várj, van itt valami. -hagyta abba a nevetést, majd megindult felém.
Kezével gyengéden valamit letörölt az arcomról. -Itt, kész. -mondta, miközbe a szemembe nézett.

Mindennek az oka, Liam elragadósága. Ezért estem belé, és minden egyes percbe egyre nehezebb visszafognom magamat, amikor  szemébe nézek, vagy ha hallom a nevetését. Ezúttal én kezdtem el hátrálni.
- Annyira összezavarsz. -suttogtam, majd elfordultam, hogy még véletlenül se kelljen a szemeibe nézznem.
- Mi? Miért mondod ezt? Mi zavar össze? -kérdezte.
Pont válaszolni szerettem volna, de újra kopogtak az ajtón.
- Mást is rendeltél még? -kérdezte.
Megráztam a fejemet, szemeimmel az ajtót nézztem, a félelem a maximummá növekedett bennem.
- Kinyitom. -szólalt meg Liam, majd lassan elindult az ajtó felé. Amint kinyitotta az ajtót, nem egy újabb kifutár fiú állt ott, hanem a portás odalentről.
- Elnézést a zavarásért kedveskéim. -kezdte, ajkai mosolyra húzódtak. -De ez Miss. Harper-nek érkezett, ott hagyták az ajtó előtt.
Lassan odasétáltam, hogy átvegyem a fehér dobozt, ami piros szalaggal volt átkötve.
- Um, köszönöm. -válaszoltam remegve, idegesen szorongatva a kis dobozt, az agyamban röbtön átfutottak a lehetőségek, hogy mi is lehet benne.
Pontosan tudtam, és szerintem Liam is, hogy attól a szeméttől jött.
- Tudja, hogy ki küldte, esetleg látta őt? -kérdeztem gyorsan, abban reménykedve, hogy megtudok valamit.
- Nem, sajnálom nem láttam semmit. Csak kiszaladtam a mosdóba, és mire visszaértem, már a doboz itt volt. -válaszolta.
- Oh, értem. Köszönöm. -válaszoltam csalódottan, majd magamra erőltettem egy mosolyt, mielőtt bezártam volna az ajtót.
Gyorsan leráncigáltam a dobozról a szalagot, de semmit nem láttam benne, csak egy fehér cetlit.
"1017 W Hawthorne Drive" -olvastam.
- Hawthorne? -pontosan tudom, hogy hol van. Szólalt meg Liam, majd a kocsikulcsért nyújt. -Olyan 10 percre van innen, induljunk.
- Liam, ne. Nem tudjuk, hogy mit akar, veszélyes is lehet. -próbáltam ellenkezni.
- Laura, meg akarsz szabadulni ettől a szeméttől, vagy nem? -kérdezte.
- Igen, de...
- Akkor menjünk!
- De Liam. Figyelj. Pontosan ezt akarja. Lassan belemegyünk a kis játékába. -kezdtem, majd lassan odébb mentem az ajtótól, Liam is követett. -Mégis honna tudjuk, hogy ez a cím segít megoldani valamit? Veszélyes is lehet. Túl kockázatos.
- Csak itt akarsz ülni, és félelemben élni? -kérdezte kissé idegesen.
- Mi? Nem, persze, hogy nem.
- Hát pontosan ez fog történni, ha nem próbálsz meg semmit ellene.
- Most ugye csak viccelsz? Elfelejtetted talán, hogy mégis milyen veszélyben vagyunk, meg is halhatunk Liam! -emeltem meg egy kissé a hangomat én is.
- Persze, hogy tudom. -válaszolt durván. -Pontosan tudom, hogy mégis mit jelent most itt lenni veled.
Csak nézztem rá. Pontosan tudja, hogy az életével játszik, csak mert itt van most velem, azért, hogy biztonságban tudjon engem.
- Csak haza akarok menni, az államokba. -suttogtam, a dobozkát kiejtve a kezemből. - Azt akarom, hogy mindez véget érjen.
- Akkor miért nem mész haza? -kérdezte.
- Félek....félek, félek, hogy nincs kihez hazamennem. -válaszoltam.
Próbáltam legyürni a kicsordulni készülő könycseppeket. Liam odasétált hozzám, lassan megemelve államat, ezzel elérve, hogy a szemeibe nézzek.
- Laura. Nem ígérem, hogy ez megoldja minden gondodat, de szerintem, ha elmegyünk erre a helyre, az egy jó kezdet lehetne, és én végig ott leszek melletted, oké? -nézett mélyen szemeimbe.
Utálom, ha sírsz. -suttogta füleimbe.
- Oké. -próbáltam legyürni a pillangókat, amelyeket a gyomromban éreztem. Még gyorsan eltettem a mobilomat, és indultunk is.
De amint Liam lassan megállt a kocsifelhajtón azon a bizonyos címen, semmi mást nem éreztem, csak bizonytalanságot.
Elmélkedésemet a mobilom zavarta meg.
"Na végre, hogy megérkeztél. Isten hozott édesapád hajdani otthonában Laura Harper. Alaposan nézz körül, ki tudja mikre bukkanhatsz"