4.fejezet

"Azt hiszem itt lennénk" suttogtam magamnak, miközben az új otthonomra vettettem egy pillantás.
Még egyszer szemügyre vettem a címet, ami egy papíron állt, majd újra az épületre nézztem.
Hát mint mondjak, nem a legszebb, de azért van ennél rosszabb is. Felvettem a táskámat a földről, majd felfelé indultam a lépcsőn. Kinyitottam a lakás ajtaját, és azonnal átléptem az új életem küszöbét.
A szoba sem volt annyira nagy szám, de ez volt a legolcsóbb amit London szívében találtam. A kiváncsiságom erősebb volt a fáradságomnál, így csak letettem a bőröndömet a szoba közepére, és elindultam egy kis sétára.
"Na és most merre?" gondolkoztam magamban, miközben kiléptem a friss levegőre.
De hiszen ez a lényeg, itt bármit lehet csinálni, bármit amit csak szeretnék.
Ugy döntöttem, hogy könnyen kezdem a mai napot...ezért kezdődőleg a vásárlás mellett döntöttem. Dél körül járt az idő, a Nap magasan az ég tetején ragyogott...vagyis csak próbált, a rengeteg felhő nem igazán hagyta neki. De hiszen mit is várhatnék...ez London.

Rengeteg boltot végigjártam, nem vittem túlzásba a vásárlást, csak pár apróságot vettem, ami éppen abban a pillanatban megtetszett. Hirtelen egy cukrászdával egybekötött pékséget pillantottam meg.
Amint beléptem azonnal tudtam, hogy a legmegfelelőbb boltra bukkantam rá éppen. Először is, olyan illatok uralkodtak a helyiségben, mintha egy mesés álomba csöppentem volna. Az egész bolt illatozott a frissen sült kenyér illatával, valamint mindenféle sütemények aromályával.
Egy kedves, öreg úr mosolygott rám, amint a pulthoz sétáltam. Rendeltem egy forró kávét, az illatok ellenére nem éreztem magam éhesnek. Miután megkaptam a kávémat leültem az egyik asztalhoz, egy hatalmas ablak mellé, ami az utcára nézett.
Ahogyan ott ültem egyedül a gondolataimmal, az egyetlen dolog ami megrémített az volt, hogy egyáltalán nem voltak terveim.
Azt hittem, hogy egy prec nyugtom sem lesz majd az első perctők kezdve amint ideérek, de most mégsem tudtam, hogy mit csináljak. A szabadság érzésétől egyszerre voltam izgatott és rémült. Apró gondolatok cikáztak a fejemben. Talán csak egy naív tinédzser vagyok, aki azt hitte, hogy ha Londonba utazik akkor minden meseszerüvú válik majd. Talán egy kisvárosi lánynak Floridából semmi keresnivalója egy olyan városban, mint London.
Egy apró TV volt felszerelve az üzlet egyik sarkába. Hirtelen eszembe jutottak a repülőn történtek.
Soha senki nem hinné el nekem, hogy ha elmondanám hogy Anglia leghíresebb bandájával repültem,így inkább csak megtartom magamnak ezt a kis titkot.
Kifizettem a kávét, majd kiléptem a kis üzletből, mire azonnal megcsapott a friss levegő.

Amint végignézztem a zsúfolt utcán, annyira más volt mint amit Amerikában lát az ember. Idős házaspárak sétáltak kéz a kézben, hölgyek elegánsan felöltözve mégis kutyát sétáltatva.
Lassan sétáltam, hiszen tudtam, hogy rengeteg időm van.
Egy fiatal kis srác mellett mentem el, talán 11 vagy 12 éves lehetett. Egy régi akusztikus gitáron játszott, miközben a gitár tokja ki volt nyitva előtte, amiben néhány apró pénz hevert.
Egy piszkos, lyukas rövidnadrág volt rajta, egy túl méretes póló, göndör, szőke fürtjei pedig az arcába lógtak.
Szemei meglepően csillogtak, amikor megálltam előtte. Azt hiszem erre nem számított. Alig volt valami pénz a gitártokban, amiért nagyon megsajnáltam. Abbahagyta gitárja pengetését és rám emelte tekintetét.
- Mi a neved? -kérdeztem mosolyogva,
- Samuel. -válaszolta szégyenlősen, de szintén mosolyogva.
- Szia Samuel, én Laura vagyok. Játszanál nekem valamit? -kérdeztem, majd egy kis pénzt dobtam a gitártokba.
- Persze. Mit szeretnél, mit játszak? -kérdezte.
- Oké, nézzük. Játszanál nekem egy kis One Directions-t. -kérdeztem, de nem voltam biztos, hogy egyáltalán ismeri őket. Hiszen én is, alig egy napja tudok a létezésükről.
- Melyiket játszam? -kérdezte.
- Szóval, ismered és szereted őket? kérdeztem, majd arra gondoltam, hogy a srácok odahaza, mennyire utálják Justin Bieber-t. Ettől a kis sráctól is ugyanazt a reakciót vártam.
- Hát, igen, azthiszem. -válaszolta.
"Can we fall, one more time? Stop the day, and rewind..."énekelte, miközben becsukta szemeit. A hangja pedig egész jó volt. Pár ember elsétált mellettünk, miközben néhány aprópénzt dobtak bele a gitártokba.
- Ki tanított meg zenélni? -kérdeztem, miután befejezte a dalt.
- Nem tudom. Egy barátom adta nekem ezt a régi gitárt, én pedig elkezdtem rajta gyakorolni. -válaszolta halkan.
- Az nem lehetséges, hogy egyedül tanultál meg ennyire jól gitározni. -mondtam csodálkozva. Kicsit féltékeny voltam, hiszen mindig is szerettem volna megtanulni gitározni.
- Igen. Igy legalább egy kis pénz kereshetek. -mondta. Kicsit megtorpantam, majd akaratlanul is a gitártokra tévedt a tekintetem.  Alig volt ott valami pénz, talán épp, hogy elég egy kis zsömlére.
Ráharaptam ajkaimra, majd belenyúltam a zsebembe, majd néhány apróval egészítettem ki "keresetét".
- Hát, csak játsz tovább Samuel. Tehetséges vagy. Hiszem, hogy egy nap, még sokra fogod vinni. -mondtam.
- Köszönöm. -mondta, majd újra gitárja húrjai pengetésébe kezdett.
Lassan elindultam, de még utoljára hátrapillantottam a kis srácra. Azon töprengtem, hogy mégis hol lehetnek a szülei. Járt-e egyáltalán iskolába. Egyáltalán lesz-e valamit ma ennie. Mikör fürdött utoljára.
Megfordultam, és a lábaim már indultak volna vissza a srác felé, hogy segítsek neki, legalább ma éjszakára.
De megálltam, nem, azt nem lehet. Mégis hová vinném. Nálam nem maradhat, hiszen még csak most érkeztem meg. De valami furcsa érzés kerített hatalmába, ami azt hangoztatta, hogy segítenem kell ennek a gyereknek.

Hálával tartozom Istennek, mindazért amit tőle kaptam. Azért, hogy olyan annyával ajándékozott meg, amilyenről minden gyerek álmodik.
Ezekbe a gondolatokba merülve indultam el a lakásom felé. Megálltam, amikor éreztem, hogy a telefonom elkezdett rezegni a zsebemben.
Egy üzenet volt, egy ismeretlen számról "Ismerkedsz a helyiekkel látom" olvastam.
Hirtelen rámtört a paranoia, majd automatikusan körülnézztem, de senkit sem láttam.
Mégis ki szerezte meg a számomat? ...Mégis ki...figyel engem?
Az üzenetet bámultam, sápadt arccal, rémisztő gondolatokkal. Máris elképzeltem, hogy valaki az életemre akar törni, és nem nyugszik amíg el nem éri a célját, ami jelen esetben akármi lehet.
Nem érkeztem válaszolni, hisz egy újabb SMS érkezett. "Aranyos zöld póló egyébként. Kiemeli a szemeidet" olvastam.
Hirtelen sietni kezdtem, minél gyorsabban a lakásomra akartam érni, miközben logikus magyarázaton törtem a fejem, hogy mégis ki szerezte meg egy nap alatt a számom és máris engem figyel.
Talán csak egy vicc az egész. Imádkozom, hogy csak Claire legyen az, aki éppen nagyon unatkozik.
Hirtelen egy újabb üzenetet kaptam. " Elfuthatsz, de el nem bújhatsz"
Oké, ebből elég volt, itt az ideje, hogy válaszoljak. "Hát, London nagy város"
Három perc sem telt belé, mire megérkezett a válasz. "Igen, és még nagyobb, ha egyedül vagy, nem?"
Abban a percben értem be a lakásom ajtaján, a mobilomat pedig azonnal a kanapéra hajítottam.
Mégis, ki lehet annyira beteg, hogy ilyenekkel szórakozik? Lehúztem a redőnyöket és kulcsra zártam az ajtót. Majd a hálószobába rohantam, azonnal bebújva a paplan alá, mintha az képes lenne megvédeni.
Valaki ezzel a viccel már túl messzire megy.  De mégis reméltem, hogy ez az egész csak egy tréfa.
Mert annak a személynek igaza volt, London hatalmas, ha egyedül vagy.
Francba, most mitévő legyek.