8.fejezet

Hát itt lenne, az új rész.
Azért remélem tetszeni fog :)




Liam arca lebegett az arcom előtt, amint lassan és magányosan sétáltam vissza a lakásomba. A csalódottság szikrái csillogtak gyönyörü barna szemeiben, amikor másodszor is visszautasítottam egy nap alatt.
Elküldtem, kétszer is, azok után, hogy ilyen mesés napot köszönhetik neki. Szegényt összezavarodottan hagytam ott. Bármennyire megszerettem volna őt ölelni vigasztalásképpen, az eszem ezt nem engedte, hiszen neki biztonságban kell lennie. Elég okos vagyok ahhoz, hogy ne kockáztassam egy ártatlan ember életét.
De amint lassan sétáltam hazafelé, a nap már lemenőben volt, engem pedig elkapott a magány érzése. Semmit sem akartam jobban, mint Liam társaságát élvezni. Vagy ha nem is Liam-ét, akkor legalább egy ismerős személyét. De nem, senkit sem fogok magam miatt veszélybe keverni.
Egyelőre még azt sem tudom, hogy mit akar az az idióta pontosan. Most egyedül vagyok, pontosan úgy ahogyan a "követőm" akarja. Egy könnyen sebezhető áldozat.
De nem fogja megkapni amit akar. "Harc" nélkül nem. Most előnyben van, de valamit ki fogok találni.
Sóhajtottam egy hatalmasat, és megálltam a a kívánt épület előtt. A gyomrom hirtelen egy hatalmasat kordult. Hát igen, ez a következménye annak, ha az ember egész nap egy falatot sem eszik. De ez most egyáltalán nem érdekelt. Futni kezdtem lefelé a lépcsőn, hogy még idejében elérjem a most induló metrót.
Szerencsém volt. A kocsi tele volt emberekkel. A legtöbbjük munkába tartott, vagy éppen most ment hazafelé. Abban a pillanatban amint az ajtók bezárultak a telefonom is megrezzent.
Egy új üzenetet kaptam Liam-től. "Minden rendben van? Biztonságban hazaértél? Nem hogy elveszel nekem" -olvastam. A szivem megdobbant. Annak ellenére, hogy olyan csúnyán leráztam magyarázat nélkül, mégis aggódig és törődik velem.
Szinte hallom a hangját, amint azt mondta hogy legyek óvatos.
De most nincs itt, egyedül vagyok Liam védelme nélkül. Mégis hogyan gondolhattam azt, hogy egyedül jöjjek el Londonba? Hogy gondolhattam ilyet?
Hiányzott Claire. Hiányzott anya. A francba, hiányzott Liam. Hiányzott egész Amerika.
Gondolkodásomat a mobilo újabb rezgése zavarta meg, de ez az SMS most nem Liam-től jött.
"Ember, utálok metrózni"
Hogy mi? Metrózni? Nem is nézztem fel, hogy körülnézzek. Már hozzászoktam ahhoz a tényhez, hogy úgysem fogom megtudni, hogy ki írja az SMS-t...hisz nem hiszem, hogy most hirtelen rámköszönne az illető.
De az zavart, hogy itt van. A közelemben. Figyel engem.
Próbáltam magam nyugtatgatni, kisebb nagyobb sikerrel. De nem tudtam magam meggyőzni. Az az idegen nagyon jól játszik. Bizonyosan tud valamit az anyámról.
Ugy vonzott az ismeretlen, mint valami drog, hogy végre valamit metudhassam a múltamról. Meg kell tudnom  több dolgot ettől az embertől. Tudnom kell azt, amit ő tud.
Vagy minden amit eddig írt, egyszerüen csak nagyon ügyesen megtippelte...bárcsak így lenne.
A metró megált, én pedig sietősen szálltam ki, aminek következtében néhány embernek neki is mentem.
A levegő már hüvösebb volt, az ég is sötétebb. Tenyeremet összedörzsöltem, egy kis melegséget érve el vele. A mobilom megrezzent. Az arckifejezésem kővé dermedt, amit olvasni kezdtem az üznetet, ezúttal Liam-től. "Laura? Jól vagy? Kezdek aggódni miattad!" -olvastam.
Azon voltam, hogy valami hihető hazugságot írjak vissza. Leakartam írni, hogy már otthon vagyok éppségben és biztonságban. De amint neki szerettem volna kezdeni, egy újabb SMS-t kaptam.
"Ez a Liam gyerek nem ért a szép szóból, nemde? Talán pár leckét kéne vennie az apádtól, nem?"Lefagyva nézztem a kijelzőre, majd észhez térve futni kezdtem. Nem volt valami kellemes ilyenkor futni a hüvös szél miatt. Tudd valamit az anyámról és az apámról, valamit ami nem tetszik neki.
Valami rossz dolgot, abban biztos vagyok. Valamint a tudad, hogy valószinüleg én vagyok az egyetlen akin bosszút állhat egyáltalán nem nyugtatott meg.
Mégis mit csinálhatott az apám? Az az ember ismerte az anyámat? Mégis mi történhetett?
A szüleim már meghaltak, ezt már elfogadtam, bár anyám emléke még mindig erősen ott van bennem. De az apámat sohasem ismertem. Nem akarom elfogadni, hogy nem egy hős katona volt, akinek mindig is elképzeltem kiskoromban.
De valószínüleg ez a személy többet tud. Nem akarom megtudni, hogy aztán csalódnom kelljen.
Szóval, ezért egyszerüen csak futottam, futottam az igazság elől, a múltam elől.
Nem tudom, hogy merre megyek pontosan, de nem is érdekelt, csal rohantam.

A sós könnyek eláztatták az arcomat. A szívem egyre hevesebben lüktetett a mellkasomban, úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban átszakad a mellkasomon keresztül.
Már láttam a lakásom épületének egy darabját.
Mindjárt ott vagyok. De hirtelen megálltam, amikor megláttam valamit. Egy fényes neon-lámpa villogott "nyitva" felirattal.
Berohantam a kis épületbe. Hálás vagyok Istennek, hogy észrevettem a feliratot. Az ajtó becsapódott mögöttem, mire egy kis csengő az ajtó felett hangos kolompolással jelezte, hogy új vásárló érkezett.
Ziháltam. Az eladó mérgesen tekintet rám, de nem hibáztathatom, hiszen úgy nézhettem ki, mint aki oda-vissza lefutotta a maratont.
- Kérem, megmondaná, hogy hogyan blokkolhatnám le a telefonszámomat? -kértem, akadozva szedve a levegőt. A szavakat szinte ki kellett magamból préselnem.
Az eladó nem érkezett válaszolni sem, mivel egy újabb SMS-t kaptam.
"Ki tanított meg ilyen gyorsan rohanni? Majdnem elég gyors voltál"A düh lüktetett bennem, úgy érezztem mindjárt felrobbanok.
- Mondja meg, hogyan kell. -mondtam ezúttal hangosabban és határozatabban.
- Ez attól függ, hogy milyen telefonja van, valamint a szolgáltatójától is. -válaszolta.
- Hát a szolgáltatóm... -de nem tudtam befejezni, mivel újra megszólalt a telefonom.
" A te helyedben nem tenném meg" -olvastam.
Egyre idegesebb lettem, mire elkezdtem visszaírni. "Fogadunk?"
"Nem akarod megtudni az igazat a szüleidről Laura?"Nem, nem hiszek neki. Csak hazudik, nem tud semmit. Csupán játszadozni akar az érzéseimmel, és jót szórakozzni rajtam.
- Bocsánat. Csak azt szeretném megtudni, hogy hogyan változtathatnék telefonszámot. -kértem újra. De az eladó ismét nem tudott válaszolni időben a mobilom miatt.
"Csak óvatosan Laura. Pontosan tudom, hogy Liam éppen merre van. Nem akarjuk, hogy valami történjen a One Direction-al, ugye?" -olvastam.
Megdermedtem, amint az eszembe jutottak a fiúk. Louis gyönyörü tengerkék szemei, az ennivaló ír Niall, a fürtös fejü Harry, és a sármos Zayn.
Majd Liam arca jelent meg előttem, elragadó nevetését szinte még most is hallottam. Nem, ez nem lehet. Szemeim újra megteltek könnyel. A torkom olyan száraz lett, mint amilyen a Sahara lehet. Egyszerüen lefagytam, nem tudtam megmozdulni, egyedül a szívem dobogásból tudtam arra következtetni, hogy még életben vagyok. Láttam, amint az eladó előtten hozzám beszél, de szavakat már nem hallottam.
Lassan hátrálni kezdtem kifelél az üzletből. Persze, az is lehet, hogy az a valaki csak hazudott, de nem kockáztathatok..nem orosz rulettet játszunk.
De most itt vége...ezennel átlépte a határt.
Előszöris is, megsértette a szüleim emlékét, másodszor Liam-et kezdi el fenyegetni...és most, már az egész One Direction veszélyben lehet.
Ennyi volt...nem hagyom magam tovább, nem játszadozhat velem ezentúl.
"Ne bántsd őket. Ne merészelj hozzájuk érni" -írtam vissza.
Sétálni kezdtem a lakásom felé, nem fogok félni, nem félhetek. Elég erőt szedtem össze magamban, hogy válaszoljak Liam-nek. "Szia. Minden rendben. Majd később mindent megmagyarázok"Nem akartam ezt az egészet egyedül végigcsinálni. Szükségem van valakire, valakire akiben bízhatok. Szükségem volt Liam-re, hogy mellettem álljon. Eldöntöttem, hogy el mondok neki mindent, de kétségek is voltak bennem, hisz ezzel őt is veszélyke keverhetem.
A mobilom újra megrezzent. "Mégsem blokkoltad le a telefonodat. Annyira hiányoznék" -olvastam.
Valamilyen oknál fogva, ismét felment bennem a pumpa. "Mit akarsz tőlem" -írtam vissza.
De ezúttal nem válaszolt. Amint észbekaptam, már az ajtóm előtt álltam, így kikerestem a kulcsokat és elfordítottam a zárat.
"Csak tedd azt, amit mondok, és rendben leszel" érkezett meg a válasz.

7.fejezet

Sziasztok! :)
Meghozztam a legújabb fejezetet.
Viszont ami a kommentek számát illeti, hát eléggé megcsappantak...már nem tetszik annyira a részek tartalma?
Igazán örülnék ha leírnátok, akkor talán tudnék változztatni rajta, vagy nem tudom.
Befejezni igazán nem szeretném, mert nagyon a szívemhez nőtt ez a kis blog.
Valamint azoknak, akik írtak hozzászólást, nagyon szépen köszönöm! :)






Liam elindult felém, mosolygó arccal, zsebre dugott kezekkel. Az utolsó fél órában, amíg a sorban álltam, annyi érzelem és hangulatváltozást éltem meg, amit igazán kezdtem nehezen elviselni.
Bármikor, amikor egy nem kívánt üzenetet kaptam attól a bizonyos személytől, a szívem a torkomban kezdett el dobogni, valamint a félelem és paranoia szintem a duplájára, ha nem a triplájára ugrott.
De mindez hirtelen elszállt, Liam Payne mosolyától, és úgy éreztem, hogy a szívem újra kivirágzott. Csak ez a srác puszta jelenléte azt éreztette velem, hogy biztonságban vagyok ebben az idegen országban, ahol semmi más nem vár rám, csak az ismeretlenség.
Liam-el az oldalamon, teljesen elfelejtettem a furcsa üzeneteket, és egyszerüen szabadnak éreztem magam.
Nem fogom hagyni, hogy ez a bosszantó személy, aki az üzeneteket küldözgeti a bőrömm alá férkőzzön. Nem, egyszerüen nem hagyom, anyám emlékére esküszöm...és Liam nem is tudta, de csak azzal az egyszerü dologgal, hogy most itt van velem, máris rengeteget segített.
- Találd ki, hogy ki a legjobb az egész világon. -szólalt meg, amint mellém ért.
- Hm...Harry? -kérdeztem játékosan, közben az államat dörzsölgettem, úgy téve mintha erősen gondolkodnék. -Louis? Vagy talán Niall? Igen, határozottan Niall lesz az. -folytattam.
Liam morcosan összefonta karjait a mellkasa előtt, majd alsó ajkát lebiggyesztve sértődöttséget színlelt.
- Rendben, akkor Niall-t viszem magammal az óriáskerékre, egy privát kabinban. -mondta morcosan.
- Héé, Liam, te elintéztél egy külön kabint nekünk? -kérdeztem meglepődve, majd a hátam mögé nézztem, hogy szemügyre vegyem a kígyózó hosszú sort mögöttem. Hihetetlen, hogy Liam ezt is eltudta intézni. Bár szerintem, ennek most nem sok köze volt a hívnévhez, hisz azt a pasit, már amúgyis ismerte.
- Bizony, és fizetni sem kell érte. -húzta ki magát büszkén.
- Nahát, le vagyok nyügözve. -csillogtam a szemeim örömömben, valamint az is rátett egy lapáttal, hogy végre felülhetetk az órisákerékre, amit mindig is szerettem volna.
- Igazán semmiség. Bármit egy elveszett amerikai turistának. Induljunk. -indultunk el, majd még egy utolsót odaintett Frank-nek. Amint beszálltánk, a kerék nem sokkal később csikorgás kiséretében el is indult. Mosoly terült szét az arcomon, amint eljutott a tudatomig az, hogy hol is vagyok pontosan, na és persze az sem elhanyagolható, hogy kivel.
Egyszerüen nincs olyan, hogy az a bizonyos személy ide is követni tudjon engem. Háá, ezt most én nyertem.
Amint lassan elindultuk felfelé, a szívem hevesebben kezdett el verni. Ugy éreztem magam, mintha egy hét éves kislány lennék. Automatikusan nekitapasztottam arcomat az üvegnek, miközben szemeim lenyügözve kezdték el kémlelni a londoni tájat.
London zsúfolt élete varázslatos volt. Mindenhonnan magas épületek emelkedtek ki, mindenhol csak úgy nyüzsögtek az emberek...érinthetetlen voltam, a világ legtetején.
A Temze partjáról visszaverődő napfény gyönyörüen csillogott a víz apró hullámain. A part menték emberek sétálgattak, legtöbbjük kutyát sétáltatott.
- Tetszik? -zavarta meg Liam hangja az elmélkedésemet.
- Oh, Liam, te még mindig itt vagy? -válaszoltam viccesen. -Ez...ez egyszerüen lenyügöző, meseszép.
A hangom átment suttogásba, amint visszafordultam, hogy újra a tájat nézhessem. -Pontosan olyan, ahogyan anya anno leírta. -suttogtam.
- A mamád? -kérdezte halkan, majd mellém állt az ablak mellé.
Nem válaszoltam azonnal, mereven bámultam ki az ablakon. -Igen, azt mondta, hogy apával itt jöttek rá mindenre. -válaszoltam.

Liam felé fordultam. Próbáltam leolvasni valamit az arcáról, a tekintetéről. Kiváncsi voltam, hogy hogyan érinti az, hogy egy ilyen dolgot megosztottam vele.
Levette napszemüvegét, majd óvatosan a feje tetejére helyezte azt, így láthattam gyönyörü barna szemeit, amiben sajnálatot véltem felfedezni.
- Mire jöttek rá? kérdezte kedvesen, majd óvatosan megsimogatta a kezemet.
- Rájöttek, hogy megéri számukra azért küzdeni, hogy együtt lehessenek. Tudták, hogy szeretik egymást. -válaszoltam, majd a földet kezdtem el bámulni. Mindig ez van, ha valamilyen úton-módon szóba kerül az anyám.
- Minden rendben. -próbált vigasztalni, magához ölelve...én pedig örültem neki, hogy nem tesz fel több kérdést. Fejemet nekidöntöttem a mellkasának...és életemben először, elhittem valakinek. Elhittem Liam-nek, hogy minden rendben lesz.
De rosszul tettem. Az omizónus telefon rezzgés, újra megjelent. Liam elengedett, szabad utat adva nekem, hogy elolvassam az SMS-t. Pedig az utolsó dolog, amit most tenné szeretnék az az, hogy megnézzem az üzenetet. Sóhajtotta egy nagyot, szemem sarkából letöröltettem egy könycseppet, aminek semmi keresnivalója sem volt ott, majd megnyitottam az üzenetet.
"Légy óvatos Laura. Féltékeny típus vagyok" olvastam.
Megpróbáltam minnél jobban kordában tartani az érzéseimet. Liam-nek nem tünhet fel, hogy gond van.
Ujra nyugtalan lettem. Elöntött az adrenalin, amint pötyögni kezdtem a betüket. Elegem volt.
"Béna vagy. SMS mögé rejtőzöl" -válaszoltam...éreztem, hogy Liam engem nézz.
- Mit csinálsz ma este? -kérdezte Liam hirtelen. Egyáltalán nem számítottam egy ilyen típusú kérdésre.
- Uhm, hát...-nem tudtam mit válaszolni. Elpirultam, próbáltam kerülni a tekintetét.
- Hát, arra gondoltam. -folytatta, látszott rajta, hogy szintén ideges és feszült.
De várjunk csak, miattam feszült? Nem, az nem lehet. Csak képzelődöm. Hiszen ő egy világsztár, bármelyik gyönyörü szupermodellt megkaphatná, ha úgy tartaná kedve.
- Mi lenne, ha eljönnél hozzánk? Hozzám és a fiúkhoz? Rendelünk pizzát, meg ilyenek. folytatta, majd nekidőlt a kabin falának.
Az igazság az volt, hogy semmilyen más tervem nem volt az estére. Kb. négy óra lehet most, a gyomrom pedig kajáért kiáltott.
- Hmm, hát először meg kell nézznem a határidő naplómat. Tudod, vacsorára kell mennem hétre a királynővel, de ha át tudom tenni nyolcra, akkor talán... -de nem tudtam befejzni a mondatot, mert Liam önfeledt nevetése megzavart.
- Tudod, te tényleg más vagy. -mondta.
A kerék már lassan elérte a végpontját, igy ez a csodás "utazás" Liam-el lassan, de biztosan a végéhez közeledett.
- Liam, nem tudom elégszer megköszönni ezt neked. -kacagtam, miközben kiléptem a kabinból.
- Nem, én köszönöm neked. Nagyon jól éreztem magam. -válaszolta, egy ellenálhatatlan mosoly kiséretében, mire pillangókat érezztem a gyomromban.
De megtörve ezt a gyönyörü pillanatot, a mobilom újra megszólalt, jelezve, hogy új üzenetem érkezett.
Oh, hát persze. A "követőm" újra lát engem. Furcsa volt, hogy szinte már megszoktam, hogy az valaki minden lépésemet figyeli, és rendszeresen tájékoztat is róla.
Előkaptam a telefonom, és olvasni kezdtem. Megígértem magamnak, hogy ez az utolsó üzenet amit elolvasok. Utána megyek, és leblokkolom a számomat. Vagy lecserélem a telefonszámot.
Amint olvasni kezdtem, a vér megfagyott az ereimben.
" Az új kis barátod Liam Payne, jobb ha csak egy irányba halad, ami nem feléd tart. Nem akarjuk, hogy baj történjen, ugye?"Csak egy dolog járt a fejemben. Liam nem keveredhet ebbe bele. Nem keverhetem bajba, azt sosem bocsájtanám meg magamnak.  Bármit is akar az a bizonyos személy, az egyedül az én problémám, csakis az enyém. Minél előbb el kell tünnöm Liam mellől. Neki biztonságben kell lennie.
- Uhm, Liam? -suttogtam alig hallhatóan. Féltem belenézzni a szemeibe.
- Igen, tessék? kérdezte mögülem, amint a keskeny járdán haladtunk, egyre távolabb az óriáskeréktől.
A szemeimet végigjárattam a tömegen. Bárki lehet az, akárki.
Egy idős férfi, szendvicsét majszolgatva a közeli padon. -gyanusított.
Egy középkorú nő, zenét hallgatva az IPod-ján. -gyanusított.
Egy szakállas férfi, az utca sarkán Hot Dog-ot árulva. -gyanusított.
Valaki épp most is figyel engem. A kérdés csupán annyi, hogy KI?
- Hát, én...nem hiszem, hogy ma áttudok menni hozzátok. -mondtam alig hallhatóan, a földet bámulva.
A szívem újra gyorsabban kezdett el verni, amikor újabb üzenetet kaptam.
"Okos döntés" -olvastam.


Hát ennyi lenne. Tényleg nem tudom, nem jó ahogy leírom a dolgokat. Talán túl hosszú az egész.
Igazán gőzöm sincs, mert elsietni sem szeretném! :(

6.fejezet

Megpróbáltam a legjobb formámat adni, abban, hogy semmilyen érzelem se  látszódjon az arcomon, nehogy a "követőmnek" feltünjön a gyengeségem....én vagyok Laura Harper. Erős vagyok. Megtudom csinálni, nincs semmi baj.
Azért az megnyugtatott, hogy mégis csak London legforgalmasabb helyén vagyok. Szerintem senki sem annyira bolond, hogy a legnagyobb tömegben, fényes nappal próbáljon megtámadni. De mégsem voltam nyugodt, valami azt súgta nekem, hogy ezt az egész SMS-s dolgot nem lesz könnyü megoldanom...éreztem, ahogyan valaki tekintete szinte a hátamat égeti.
Körbenézztem, abban reménykedve, hogy találok egy olyan szempárt, aki épp engem figyel.
De volt egy kis baj. Egyáltalán nem tudtam, hogy mit is kéne megfigyelnem. Uj vagyok ebben az egész "követős" dologban.
De nem, nincs itt semmilyen követő. Meggyőzöm magam, hogy ez az egész, csak egy buta, szörnyen béna vicc.
Az az illető játszani akar? Oké, akkor játszunk.
Elmélkedésemet a telefonom rezgése zavarta meg, újabb SMS-t kaptam.
Egy új üzenet Liam Payne-től villogott a kijelzőn. Akaratlanul is megmosolyogtatott.
" Az óriáskerék? Hogy te mennyire amatőr turista vagy. De hé, pár percre vagyok onnan, megvársz?"
"Mérem az időt" -válaszoltam.
Tökéletes, mosolyogtam magamban, a vállaim sem voltak már annyira merevek. Pont erre volt most szükségem. Egy ismerős arc ebben az új városban, csak hogy ne érezzem magam annyira elveszettnek és magányosnak.
Valamint a tudat, hogy a One Direction egyik tagja az illető, egyáltalán nem zavart. Az agyamat ellepték az emlékek, a beszélgetés részletei Liam-el és a fiúkkal.
Hirtelen éreztem amint két erős kar fonódik a derekam köré, valamint a hátam egy mellkasnak csapódott.
- Ki vagyok? -hallottam egy ismeretlen mély hangot.
Jajj, ne. Mindenemet elöntötte a pánik. Lehet, hogy a "követőm" átment egy idegbeteg emberrabló stílusba.
- Héé, engedj el. -kezdtem el, idegesen kapálózni az ismeretlen személy karjai között. Használatba vettem a körmeimet is, hogy hamarabb sikerüljön.
- Laura...hééé. Csak én vagyok az, Liam. -egy mély, összezavarodott hang szólalt meg a hátam mögött. -Talán valaki másra számítottál? -kérdezte.
Amint felismertem a hangját, azonnal szembe fordultam vele. Be kell, hogy valljam, egyszerüen remekül festett, pedig csupán egy egyszerü fehér póló volt rajta, sötét színü farmerrel, valamint egy tornacsuka.
Barna szemeit, egy sötét szemüveg takarta el....gondolom szüksége van rá a rajongók miatt.
- Oh, sajnálom. -nevettem idegesen, majd kezemet a vállára helyeztem. -Nem tudom, mi ütött belém.
Kicsit dühös voltam magamra. Nincs semmi baj, csak Liam volt az.
- Semmi baj. -válaszolta...örültem, hogy ennyivel ejtette is a témát, és nem kezd el kérdezősködni.  -Tudod, életemben még csak egyszer ültem rajta. -folytatta tarkóját dörzsölve, miközben felnézett a hatalmas kerékre.
- Hát még mindig többször, mint én. -válaszoltam. -Na, és hol vannak a többiek? -járattam végig szemeimet a tömegen, hátha valahol meglátom valamelyiküket, de nézelődésemet a telefonom újabb rezgése zavarta meg.
Idegesen nyúlta bele a táskámba. Majd remegő újakkal kezdtem el használni a telefont, hogy megnézzhessem az újabb üzenetet.
"Aw, helyi hírességekkel lógsz? Az anyád igazán büszke lenne" olvastam.
A szám hirtelen kiszáradt, majd azonnal elraktam a telefont. Az érzelmek vihar módjára szakadtak rám. Esküszöm, ha megtalálom ezt az elmebeteg idiótát, nem állok jót magamért...átkutatom az egész várost ha kell. A düh csak úgy forrt az ereimben.
Senki sem beszélhet az anyámról. SENKI.
Egy hang zavarta meg a gondolatmenetemet. -Hé, minden oké? -kérdezte Liam, majd egyik szemöldökét megemelte a szemüveg alatt.
Jaajj, basszus. Ez remek, most maga Liam Payne azt fogja hinni, hogy megőrültem.
-Igen, már mondtam, hogy minden rendben, a többiek? -válaszoltam, egy erőltetett mosoly kiséretében, miközben idegesen tördeltem a kezeimet.
Liam nem válaszolt azonnal. Gondolom, azon agyalt, hogy haggya-e annyiban a dolgot, vagy ha rákérdezz válaszolnék-e neki.  Megkönnyebültem, mikor láttam rajta, hogy inkább rám haggya a dolgot.

- Hát, Zayn és Niall elugrodtak kajáért, Louis és Harry pedig otthon vannak, nézik a meccset. -válaszolta.
- Oh, értem. -feleltem kurtán.
- De biztos vagyok benne, hogy szívesen eljöttek volna ők is, csak hát nem igazán szóltam nekik arról, hogy hová megyek...és hát, öten, szóval, néha kisebb felfordulásokat tudunk okozni. -mondta. -Hé, tudod mit. -váltott hirtelen témát, majd lábujjhegyre állt, és a hosszú sor elejét kezdte vizslatni. -Van egy barátom, aki itt dolgozik. Nézzük meg, hogy itt van-e ma.  Talán előre enged, és kapunk egy szabad kabint. Gyere. -mondta, majd meglepetésemre, megfogta a kezem, és a sor elejére indult, figyelembe se véve a tömeg nemtetszését. .Nézzd, szerencsénk van. -mosolygott, majd megálltunk egészen az óriákerék lábánál. -Itt van. Szia Frank. Várj egy percet, azonnal jövök. -mondta. Majd pár méterrel arrébb sétált az említett srác felé.
Az imént említett Frank, szintén fiatal volt. Huszas évei elején járhatott. Hosszú, fekete haja volt, szája sarkában egy cigarettecsikk. Egy nyúzott fekete pólót viselt, aminek újja félig elfedte a karján lévő hatalmas tetoválást.
Frank arcán mosoly terült szét, amint megláttam az éppen felé közeledő Liam-et. -Hé, Liam. Barátom. Rég nem találkoztunk. -üdvözölte Frank, majd megölelték egymást.
A beszélgetés többi részét sajnos nem érettem, mivel hallótávolságon kivül álltam. De láttam, hogy Liam szorgosan ecseteli neki, hogy mit it szeretne pontosan.
A tekintetemet levettem az említett srácról, amikor a táskámban újra megrezdült a mobilom. Idegesen vettem ki, majd olvasni kezdtem.
"Ingyen menet az első randin? Remélem élvezed a kényelmes életet. De Laura, én a helyedben nem igazán élném bele magam"Csak ennyit tudsz. SMS-ben riogatni. Próbáltam magam megnyugtatni. De akkor sem becsülhetem alá ezt a valakit. Veszélyes lehet rám nézzve, nem tehetek róla, de újra elöntött az idegesség, és ezúttal a félelem is. Mégis mit akarsz tőlem?..üvöltöttem magamban, majd újra a tömeget kezdtem el pásztázni.
Itt van valahol, a közelemben. Idegesen járattam végig szemeimet az embereken.
Igazán ügyesen játszik. Nagyon jól játszadozik az idegeimmel, mindig elére, hogy felhúzzon. Egyszerüen nem tudom, hogy erre az egészre mit kellene lépnem. Hiszen, az ég világon semmit sem tudok erről a személyről.
De ő ismer engem. Bizonyosan ismeri a múltamat. Figyeli a jelenemet...és most, veszélyt jelent a jövőmre.

5.fejezet

Meghoztam a legújabb részt, remélem azért tetszeni fog.
Nem lett éppen a legjobb :/




Amikor felébredtem reggel már szinte el is felejtettem a tegnapit. A fura SMS csak akkor jutott az eszembe, amikor a telefonomra pillantottam, hogy megtudjam a pontos időt, és észrevettem rajta egy edig még el nem olvasott üzenetet.
Mély levegőt vettem, majd megráztam a fejem, mintha ezzel el tudnám tüntetni a negatív gondolatokat.
Az egész csak egy vicc. Annak kell lennie. Valahogyan rávettem magam, hogy megnyissam az üzenetet.
"Jó reggelt napfény. Jól aludtál? Az ágyad kényelmesnek tünik"
Elegem volt.
"Mégis ki a fene az?" pötyögtem be idegesen a betüket, majd elküdtem a kérdésemet.
"Leona Lewis" jött meg a válasz, szinte azonnal.
Csak megforgattam a szemeimet, majd idegesen fújtattam egyet, mire újra keresni kezdtem a megfelelő betüket. "Tudod, minden egyes üzenetedet egyre kevésbé találom viccesnek. Ki a fene maga?"
"Találd ki"
Oké, ennyi volt. Ezzel nem fogok sokra menni, inkább hagyom az egészet a fenébe. Inkább letettem a telefonomat, nem vagyok hajlandó valami elmebeteg idiótával tovább szórakozni. Nem fogom neki megadni, azt az örömet. Fogtam magam, és inkább gyorsan elmentem zuhanyozni. Remek érzés volt, ahogy a forró víz hozzáért a testemhez, ellazítva azzal minden egyes izmomat.
Amíg zuhanyoztam, elhatároztam, hogy a nap elejére beiktatok egy kis sétát a London Eye felé.
Megmosolyogtatott, amikor belegondoltam, hogy azt csinálhatok amit csak szeretnék ezekben a napokban, hisz senki sem állíthat meg a terveimben.
Miután kész lettem, a hajamat felkötöttem lófarokba, felvettem egy aranyos fehér nyári ruhát, egy kényelmes cipőt, hozzá egy váltáskát, és készen is álltam a mai napra. Még gyorsan elraktam a kulcsaimat, a pénztárcámat, és a mobilomat.
Készen is álltam a második napra.

Nemszeretek annyira liftezni, ezért inkább a lépcsőt választottam. Csak lassan szedtem a fokokat, ezért beletelt egy kis időbe, amíg leértem az 5.-dik emeletről.
Amint az utolsó lépcsőfok is megvolt a halban találtam magam. Megláttam a recepciós hölgyet, majd mosollyal az arcomon elingultam felé.
- Elnézést. Laura Harper vagyok. -mosolyogtam a hölgyre a púlt mögött. Talán 60 éves lehetett körülbelül , de aranyos sötétbarna szemei voltak, amik miatt olyan igazi kedves idős hölgynek tünt a számomra.
- Szia kedvesem. Miben segíthetek? -kérdezte, szintén egy mosollyal az arcán.
- Csak azt szeretném megkérdezni, hogy szóval, uhm....milyen itt a biztonsági szolgálat? kérdeztem kissé idegesen és zavartan.
- Biztonsági szolgálat? Hát itt van Mr. Tommy, a portás, épp ott áll. -válaszolta, majd az emíletett személy felé bökött a fejével. Eddig még észre sem vettem. Egy férfi állt ott, egyenruhába felöltözve. Felém fordította a fejét, mire kedvesen intettem neki.
Olyan igazi nagyapás figura volt, legalábbis én így képzelek el egy nagyapát.  Mr. Tommy nem nézett ki úgy, mint aki le tud teríteni egy valamire való bünözőt.
- Uhm, oké...értem. -válaszoltam kissé hezitálva,de egy kicsit sem éreztem magam úgy, mintha jobban biztonságban lennék.
- Ne aggódj kedvesem. Biztonnsági kamerák vannak felszerelve, riasztóberendezéssel együtt. Senki sem jutt be kulcs nélkül. -mondta.
- Oh, rendben akkor. -válaszoltam mosolyogva, kissé megkönnyebbülten. -Köszönöm, legyen szép napja.
- Neked is, kedvesem.
Kisétáltam az épületből, ezúttal egy kicsit nyugodtabban. Semmi és senki sem állhat közém és eközé a gyönyörü város közé.

Igazán könnyü volt Londonban tájékozódni. A tömegközlekedés igazán gyors, kevesebb mint 15 perc alatt már a London Eye előtt álltam.
Felnézztem a hatalmas óriáskerékre, elképzelve a gyönyörü kilátást a legtetejéről.
Egyik lábamról a másikra álttam a hosszú sorban türelmetlenségemben.
" Az óriáskerék volt az a hely, ahol apád én én először megcsókoltuk egymást." -visszhangoztak anya szavai a fejemben. Szomorúan mosolyogtam magamban. Az anyám alig mesélt valami apáról, arról a személyről akit sohasem ismertem meg.
De bármikor, amikor anya jókedvében volt, apró részleteket azért mindig mondott róla.
Minden amit anya mondott nekem a gyerekkoromban ennyi volt: "Az apád és én szerettük egymást. De ő Angliában élt, én pedig Floridában. A távolság nagy volt és nehezen leküzdhető. A szülei angol lányt képzeltek el a fiúk mellé. Ezért el kellett őt engednem. De ő még mindig nagyon szeret téged." válaszolta, akárhányszor rákérdeztem.
Amíg fel nem nőttem, egy igazí kitalált világban éltem, az én saját mesémben. Ami szerint apa egy igazi hős katona volt, aki beleszeretett a gyönyörü anyukámba egy meleg nyári napon Londonban. Anya teherbe esett, és megszülettem én, a hercegnője.
A saját kis tündérmesémben nőttem fel, elképzelve a szüleim kapcsolatát, de más meséktől eltérően ennek a mesének nem volt boldog befejezése. Elvesztettem a mamámat is, teljesen egyedül maradva.

Elővettem a telefont a táskámból, hogy egy kicsit szórakoztassam magam, amíg végre sorra kerülök, De a kedvem azonnal elment, amint megláttam a kis levél villogását a képernyő bal felső sarkában.
Két új üznetem érkezett.
Megnyitottam az elsőt, és a szívem valamilyen oknám fogva gyorsabban kezdett el verni, amikor megláttam, hogy kitől is érkezett.
"Szia Laura...én vagyok az Liam, a lökött srác a gépről. Mit fogsz ma csinálni? Jól érzed magad Londonban?" olvastam végig a sorokat.
Pillangók kezdtek a repkedni a gyomromban, mire egy hangosnak nem mondható kacaj hagyta el a számat.
Liam...ő volt az. Egész idő alatt Liam Payne szórakozott velem. A homlokomra csaptam, hogy nem jöttem rá hamarabb. Hát persze, ő az, hisz megadtam neki a számomat a repülőn.
"Minden nagyon jó. Jelenleg épp egy hosszú sorban állok a London Eye előtt...és te?" küldtem el.
Egy fiatalabb kislány állt előttem a sorban, olyan 12 éves lehetett, a szüleivel volt. Elképzeltem az arcát, ha megtudná, hogy éppen az egyik legcukibb sráccal SMS-ezek, aki történetesen a 1D egyik tagja.
A kiscsajok szeretik őket.
Megnyitottam a másik elolvasatlan üzenetet is, láttam, hogy egy másik számról érkezett. A mosoly ami eddig az arcomon volt, egy pillanat alatt lefagyott.
"Hééé, ne légy türelmetlen. Nem olyan hosszú a sor az óriáskerékig."
A szívem azt hiszem kihagyott egy pillanatra. A szemeim azonnal a tömeget kezdték el vizslatni körülöttem, választ keresve.
Valaki még mindig van ott.
Engem figyel.

Bocsánat :(

Sziasztok!
Igazán nagyon sajnálom, hogy már lassan egy teljes hete nem tudtam új részt hozzni.
Hétvégén szerettem volna, de nem ugazán voltam a toppon, plussz egy jó kis gyomorgörcs is közbejött.
A mai nappal pedig az volt a baj, hogy kilenc órám volt, holnap is annyi lesz..ezért valószínüleg már csak szerdán tudok új résszel jönni, de ha lesz annyi energiám és akaródzásom, akkor megpróbálom holnap este feltenni a részt.
Remélem megértitek, és nem pártoltok el tőlem.
Köszönöm! :)

4.fejezet

"Azt hiszem itt lennénk" suttogtam magamnak, miközben az új otthonomra vettettem egy pillantás.
Még egyszer szemügyre vettem a címet, ami egy papíron állt, majd újra az épületre nézztem.
Hát mint mondjak, nem a legszebb, de azért van ennél rosszabb is. Felvettem a táskámat a földről, majd felfelé indultam a lépcsőn. Kinyitottam a lakás ajtaját, és azonnal átléptem az új életem küszöbét.
A szoba sem volt annyira nagy szám, de ez volt a legolcsóbb amit London szívében találtam. A kiváncsiságom erősebb volt a fáradságomnál, így csak letettem a bőröndömet a szoba közepére, és elindultam egy kis sétára.
"Na és most merre?" gondolkoztam magamban, miközben kiléptem a friss levegőre.
De hiszen ez a lényeg, itt bármit lehet csinálni, bármit amit csak szeretnék.
Ugy döntöttem, hogy könnyen kezdem a mai napot...ezért kezdődőleg a vásárlás mellett döntöttem. Dél körül járt az idő, a Nap magasan az ég tetején ragyogott...vagyis csak próbált, a rengeteg felhő nem igazán hagyta neki. De hiszen mit is várhatnék...ez London.

Rengeteg boltot végigjártam, nem vittem túlzásba a vásárlást, csak pár apróságot vettem, ami éppen abban a pillanatban megtetszett. Hirtelen egy cukrászdával egybekötött pékséget pillantottam meg.
Amint beléptem azonnal tudtam, hogy a legmegfelelőbb boltra bukkantam rá éppen. Először is, olyan illatok uralkodtak a helyiségben, mintha egy mesés álomba csöppentem volna. Az egész bolt illatozott a frissen sült kenyér illatával, valamint mindenféle sütemények aromályával.
Egy kedves, öreg úr mosolygott rám, amint a pulthoz sétáltam. Rendeltem egy forró kávét, az illatok ellenére nem éreztem magam éhesnek. Miután megkaptam a kávémat leültem az egyik asztalhoz, egy hatalmas ablak mellé, ami az utcára nézett.
Ahogyan ott ültem egyedül a gondolataimmal, az egyetlen dolog ami megrémített az volt, hogy egyáltalán nem voltak terveim.
Azt hittem, hogy egy prec nyugtom sem lesz majd az első perctők kezdve amint ideérek, de most mégsem tudtam, hogy mit csináljak. A szabadság érzésétől egyszerre voltam izgatott és rémült. Apró gondolatok cikáztak a fejemben. Talán csak egy naív tinédzser vagyok, aki azt hitte, hogy ha Londonba utazik akkor minden meseszerüvú válik majd. Talán egy kisvárosi lánynak Floridából semmi keresnivalója egy olyan városban, mint London.
Egy apró TV volt felszerelve az üzlet egyik sarkába. Hirtelen eszembe jutottak a repülőn történtek.
Soha senki nem hinné el nekem, hogy ha elmondanám hogy Anglia leghíresebb bandájával repültem,így inkább csak megtartom magamnak ezt a kis titkot.
Kifizettem a kávét, majd kiléptem a kis üzletből, mire azonnal megcsapott a friss levegő.

Amint végignézztem a zsúfolt utcán, annyira más volt mint amit Amerikában lát az ember. Idős házaspárak sétáltak kéz a kézben, hölgyek elegánsan felöltözve mégis kutyát sétáltatva.
Lassan sétáltam, hiszen tudtam, hogy rengeteg időm van.
Egy fiatal kis srác mellett mentem el, talán 11 vagy 12 éves lehetett. Egy régi akusztikus gitáron játszott, miközben a gitár tokja ki volt nyitva előtte, amiben néhány apró pénz hevert.
Egy piszkos, lyukas rövidnadrág volt rajta, egy túl méretes póló, göndör, szőke fürtjei pedig az arcába lógtak.
Szemei meglepően csillogtak, amikor megálltam előtte. Azt hiszem erre nem számított. Alig volt valami pénz a gitártokban, amiért nagyon megsajnáltam. Abbahagyta gitárja pengetését és rám emelte tekintetét.
- Mi a neved? -kérdeztem mosolyogva,
- Samuel. -válaszolta szégyenlősen, de szintén mosolyogva.
- Szia Samuel, én Laura vagyok. Játszanál nekem valamit? -kérdeztem, majd egy kis pénzt dobtam a gitártokba.
- Persze. Mit szeretnél, mit játszak? -kérdezte.
- Oké, nézzük. Játszanál nekem egy kis One Directions-t. -kérdeztem, de nem voltam biztos, hogy egyáltalán ismeri őket. Hiszen én is, alig egy napja tudok a létezésükről.
- Melyiket játszam? -kérdezte.
- Szóval, ismered és szereted őket? kérdeztem, majd arra gondoltam, hogy a srácok odahaza, mennyire utálják Justin Bieber-t. Ettől a kis sráctól is ugyanazt a reakciót vártam.
- Hát, igen, azthiszem. -válaszolta.
"Can we fall, one more time? Stop the day, and rewind..."énekelte, miközben becsukta szemeit. A hangja pedig egész jó volt. Pár ember elsétált mellettünk, miközben néhány aprópénzt dobtak bele a gitártokba.
- Ki tanított meg zenélni? -kérdeztem, miután befejezte a dalt.
- Nem tudom. Egy barátom adta nekem ezt a régi gitárt, én pedig elkezdtem rajta gyakorolni. -válaszolta halkan.
- Az nem lehetséges, hogy egyedül tanultál meg ennyire jól gitározni. -mondtam csodálkozva. Kicsit féltékeny voltam, hiszen mindig is szerettem volna megtanulni gitározni.
- Igen. Igy legalább egy kis pénz kereshetek. -mondta. Kicsit megtorpantam, majd akaratlanul is a gitártokra tévedt a tekintetem.  Alig volt ott valami pénz, talán épp, hogy elég egy kis zsömlére.
Ráharaptam ajkaimra, majd belenyúltam a zsebembe, majd néhány apróval egészítettem ki "keresetét".
- Hát, csak játsz tovább Samuel. Tehetséges vagy. Hiszem, hogy egy nap, még sokra fogod vinni. -mondtam.
- Köszönöm. -mondta, majd újra gitárja húrjai pengetésébe kezdett.
Lassan elindultam, de még utoljára hátrapillantottam a kis srácra. Azon töprengtem, hogy mégis hol lehetnek a szülei. Járt-e egyáltalán iskolába. Egyáltalán lesz-e valamit ma ennie. Mikör fürdött utoljára.
Megfordultam, és a lábaim már indultak volna vissza a srác felé, hogy segítsek neki, legalább ma éjszakára.
De megálltam, nem, azt nem lehet. Mégis hová vinném. Nálam nem maradhat, hiszen még csak most érkeztem meg. De valami furcsa érzés kerített hatalmába, ami azt hangoztatta, hogy segítenem kell ennek a gyereknek.

Hálával tartozom Istennek, mindazért amit tőle kaptam. Azért, hogy olyan annyával ajándékozott meg, amilyenről minden gyerek álmodik.
Ezekbe a gondolatokba merülve indultam el a lakásom felé. Megálltam, amikor éreztem, hogy a telefonom elkezdett rezegni a zsebemben.
Egy üzenet volt, egy ismeretlen számról "Ismerkedsz a helyiekkel látom" olvastam.
Hirtelen rámtört a paranoia, majd automatikusan körülnézztem, de senkit sem láttam.
Mégis ki szerezte meg a számomat? ...Mégis ki...figyel engem?
Az üzenetet bámultam, sápadt arccal, rémisztő gondolatokkal. Máris elképzeltem, hogy valaki az életemre akar törni, és nem nyugszik amíg el nem éri a célját, ami jelen esetben akármi lehet.
Nem érkeztem válaszolni, hisz egy újabb SMS érkezett. "Aranyos zöld póló egyébként. Kiemeli a szemeidet" olvastam.
Hirtelen sietni kezdtem, minél gyorsabban a lakásomra akartam érni, miközben logikus magyarázaton törtem a fejem, hogy mégis ki szerezte meg egy nap alatt a számom és máris engem figyel.
Talán csak egy vicc az egész. Imádkozom, hogy csak Claire legyen az, aki éppen nagyon unatkozik.
Hirtelen egy újabb üzenetet kaptam. " Elfuthatsz, de el nem bújhatsz"
Oké, ebből elég volt, itt az ideje, hogy válaszoljak. "Hát, London nagy város"
Három perc sem telt belé, mire megérkezett a válasz. "Igen, és még nagyobb, ha egyedül vagy, nem?"
Abban a percben értem be a lakásom ajtaján, a mobilomat pedig azonnal a kanapéra hajítottam.
Mégis, ki lehet annyira beteg, hogy ilyenekkel szórakozik? Lehúztem a redőnyöket és kulcsra zártam az ajtót. Majd a hálószobába rohantam, azonnal bebújva a paplan alá, mintha az képes lenne megvédeni.
Valaki ezzel a viccel már túl messzire megy.  De mégis reméltem, hogy ez az egész csak egy tréfa.
Mert annak a személynek igaza volt, London hatalmas, ha egyedül vagy.
Francba, most mitévő legyek.

Pici hírdetés :)

Sziasztok :)
Most nem hírrel jelentkezem, hanem egy kisebb blog ajánlóval.
A legjobb barátnőm is most nyitotta meg a saját kis blogját, ahová az első három fejezet már fel is került.
A blog nem a 1D-ről szól, de igazán megéri elolvasni :)
Higgyétek el, igazán tehetséges író, és tetszene nektek a blogja.
Ime a link: :)

http://clairdelune-moonlight.blogspot.com/

A legtehetségesebb blogger

Húúúú..tényleg alig tudom elhinni, hogy még csak az első 3 részt sikerült feltennem, de máris egy ilyen nagyszerü díjjal gazdagottam :)
Hatalmas köszönöttel tartozom érte Ilonának!!! :)

1. Tedd ki a képet!

2. Köszönd meg annak akitől kaptad!

3. Írj tíz dolgot magadról!

4. Küldd tovább 6 bloggernek!

Húúú...10 dolgot magamról. Hát az szerintem nehézz le. Bár saját magamról kell írnom, de azt hiszem éppen azért tünik annyira nehéznek. :D
1. Noss, hát kezdeném is a legelején...17 éves múltam decemberben.
2. Szlovákiai vagyok, ezért nem mindenhol a leghelyesebb az írásom, bár magyar suliba járok.
3. Van egy öcsém, aki bár nagyon idegesítő, mégis nagyon szeretem...de hiszen ez természetes.
4. Saját magamat eléggé érzékenynek tartom...nagyon könnyen meg lehet bántani, és aztán egész nap az jár a fejemben.
5. Nem tartom magam túlságosan társasági lénynek..persze meg van a saját kis baráti köröm, akikkel szívesen elbeszélgetek. Bár manapság ez a "baráti" k˜ör, inkább már csak egy személyre szükült, aki szintén nagyon fontos a számomra.
6. Nehezen nyitok mások felé.
7. Kissé paranoiás vagyok, olyan értelemben, hogy mindig azt hiszem, ha bizonyos személyek nevetnek, akkor ők csakis rajtam nevethetnek.
8. Iszonyatosan írtózom a pókoktól, és mindenféle bogaraktól.
9. Imádom zenét hallgatni, azt hiszem a zene világa az egyetlen olyan hely, ahová bármikot elmenekülhetek ha semmi sem alakul a tervek szerint.
10. Mindennél fontosabb számomra a családom.
Hát ennyi lenne :D

Akiknek tovább küldeném:
MissMe
Csengi*
Ritaa
barce.eszt
ClarissaRuri
Lune

3.fejezet

" Jó reggelt kedves utasaink. Hamarosan  landolunk a London-i repülőtéren. Arra kérjük önöket, hogy biztonsági öveiket haggyák bekapcsolva. Mégegyszer köszönjük, hogy minket válaszottak"
A bemondó hangjára ébredtem kellemes pihenésemből. Lassacskán kinyitottam a szemeimet és a piros takarót amivel be voltam takaródzva lassan levettem magamról. Amint magamhoz tértem és felemeltem fejeimet észrevettem, hogy az eddig egy idegen vállán pihent. Kicsit kellemetlenül éreztem magam emiatt és reméltem, hogy senki sem vette észre. A Liam nevü srác nem hiszem, hogy észrevette, mivel még nagyban aludt egyenletesen lélegezve. De mégis, úgy érztem, hogy Liam-et akkor sem zavarta volna, ha érzékelte volna mindezt.  De ebben akkor sem lehetek teljesen biztos.
Kényelmesen nyújtózkodtam egyet, mivel ez a nyolc órás repülőút teljesen elernyesztette az izmaimat, és megváltás volt számomra, hogy 20 perc múlva végre újra szilárd talajt érezhetek a lábaim alatt.
Friss napfényt éreztem az arcomon, ami a repülő ablakából bekúszott a kis kabinba. Szétnézztem, és úgy vettem észre, hogy jópár utas ébren van már, kivéve azt a két srácot, akik velem szemben foglaltak helyet.
Most, hogy már tisztábban láttam, vagyis nem volt sötét, jobban szemügyre vettem a dögös sötétebb bőrü srácot, fülbevalóval a füleiben.
Eszméletlenül cuki volt, de valamiért annyira ismerős. A felismerés úgy száguldott keresztül rajtam akár egy 10km/h haladó vonat. Ez az a srác. A srác abból a videóklippből, vagy csak talán nagyon hasonlít rá...és a másik aki mellette ült, immár teljesen ébren a szöszi srác volt, gyönyörü kék szemekkel. A srác akik egyszarvúval utazott Liam szerint.
Ez nem lehet igaz...ők azok a srácok akiket a videóban láttam nem egészen négy órával ezelőtt.
Ebben a pillanatban az egyik göndörke rontott ki a mosdóból zsebre tett kezekkel, vigyorogva majd leült a saját helyére...ő volt a motorkás srác.
Istenem, egy gében utazom a One Direction-al. Meglátta, hogy őt nézem, majd smaragd zöld szemeit enyéimbe mélyesztette, egy apró mosoly kiséretében, és a szőke hajú sárc felé fordult. Ennyi volt, fel kell ébresztenem Liam-et, neki is tudnia kell a felfedezésemről.
- Liam. -suttogtam izgatottan, közben gyengéden a vállát kezdtem el rázni. -Kellj már fel, ezt sosem fogod elhinni. -folytattam.
- Mhm. -motyogta, lassan kinyitva barna szemeit.
Amint megláttam, hogy ébren van, azonnal mondandómba kezdtem.
- Ezek nem azok a srácok a tegnapi videóból? A One Direction? A tábortüznél? -kérdeztem gyorsan.
- Hm. Ugy néznek ki. -válaszolta, majd hirtelen nagyon meglepett, amikor az egyik sráchoz szólt.

- Hé Zayn. -szólalt meg Liam. Majd ezek szerint a Zayn nevü srác felénk kapta a tekintetét, egy mosoly kiséretében.
- Mizu? -kérdezte, mire én csak idegesen mosolyogtam a srácra akit nemrég egy videóban láttam.
- Szia. -válaszoltam.
Ezúttal a szőke hajú srác is engem kezdett el bámulni.
- Oh, szia. A nevem Niall. -mutatkozott be integetve, miközben kivillantotta fehér fogait.
- Szia. Laura vagyok. -mutatkoztam be én is félénken.
Liam felé fordultam, majd idegesen súgtam oda neki. -Te ISMERED őket? Egész idő alatt itt ültek és te nem szóltál egy árva szót sem?
- Laura. -kezdte nyugodtam, mintha csak a legtermészetesebb kérdésre válaszolna a világon.
Egy dühös pillantást vetettem rá, mire ő olyan pimasz féloldalas mosollyal nézett rám.
Ez volt az első alkalom, amikor először találtam szembe magam "szomszédommal".
A napfény megcsillant gyönyörü barna szemeiben, valamint karamella színü haján. A szemem valahogyan a nyakára tévedt, ahol is meglátta azt. Az anyajegy.
- Liam. -mondtam lassan, nagyokat pislogva, próbálva meggyőzni magam, hogy nem képzelődöm. -Mondta már neked valaki, hogy kísértetiesen hasonlítol egy britt banda a One Direction egyik tagjára?
- Laura. -válaszolt olyan lassan, amennyire én tettem fel előbbi kérdésemet. -A nevem Liam Payne, ő itt Zayn Malik, melette Niall Horan, mögöttük Harry Styles és Louis Tomlinson. -magyarázta minden egyes fiúra rámutatva.

- Ja, és igen, mi vagyunk a One Direction. -fejezte be.
Csak pislogtam rá, tátott szájjal.
"Figyelmet kérünk utasaink, kérjük kapcsolják be öveiket, megkezdjük a leszállást. Köszönjük"
- Jaj, ne. -mormogtam magamban, teljesen elfeledkezve a srácokról k˜örülöttem és csak a saját félelmemre koncentráltam.
Becsuktam szemeimet, és gyorsabban kezdtem el szedni a levegőt.
Szinte éreztem, ahogyan a levegő az arcomba csapódik, amint egyre jobban veszítettünk a magasságból.
- Le fogunk zuhanni, le fogunk zuhanni. -motyogtam, miközben a körülöttem ülő embereket figyeltem.
- Nem fogunk. -suttogta Liam nevetve.
- Nem kéne neked autógrammot aláírni inkább, vagy valami? -kérdeztem nevetve.
- Az attól függ. Ha gondolod aláírhatom a homlokodat, de csak akkor ha szépen kéred. -mondta játékosan egy ellenálhatatlan mosoly kíséretében.
- Szemét vagy. Amúgy is, ott voltál abban a videóban, de közben itt ültél mellettem. -mondtam, majd összeszorítottam szemeimet, amint éreztem, hogy a repülő lefelé halad.
- Minden oké? -kérdezte, mik˜özben hallottam az egyik srác halk kuncogását.
- Mit müveltél vele Liam? -hallottam Zayn nevető hangját.
- Zayn, megtennéd, hogy befogod. Nem csináltam semmit. Csak fél a repüléstől. -válaszolt...éreztem, hogy a gyomrom bukfenceket hány.
- Mindjárt a talajon vagyunk már? -kérdeztem idegesen suttogva.
- Mindjárt. -érzékelte az agyam Liam Payne mély hangját. Kinyitottam szemeimt majd megláttam, hogy Liam a kezeim után nyúl és biztatóan megszorítja azokat.
Hirtelen hallottam amint a gép kerekei csikorogva elérik a drága jó földet.
- Végre. -mondtam. -Itt vagyunk. Hölgyeim és uraim Laura Harper hivatalosan is megérkezett Londonba. -folytattam.
- Gratulálok. -nevetett Liam melettem. Majd elengedte kezemeit.
- Hát kis lépés az embernek, de nagy lépés az emberiségnek. -ismételtem Neil Armstrong-ot.
- Várj, mi? -kérdezte szemöldökeit felvonva.
- Mindegy. Elfelejtettem, hogy nem vagy Amerikai. Mire csak mosolyogva nézett rám.
- Most már Angliában vagy. Milyen érzés? -kérdezte, miközben úgy tett mint aki interjút készít, egy képzeletbeli mikrofonnal.
- Ugy érzem, hogy azonnal el akarom hagyni ezt a repülőgépet. -válaszoltam, majd fel is álltam, és a csomagjaimat kezdtem előszedni az ülésem alól.
Liam utánam jött, majd a csomagjaim útán nyújtotta kezeit.
- Nem, kell. Majd én viszem. -válaszoltam. De Liam úgy tett, mint aki meg sem hallotta. Automatikusan kivette kezemből a táskát, és áttette azt a vállán.
A kabin egy kicsit zsúfolt lett, amint mindenki felállt, hogy elhaggya gépet. Rajtam és a fiúkon kívül, mindenki idősebb volt. Igy senki sem ismerte  fel a tini bandát.
 De hiszen azok, nem? Egy banda. Csak átlagos srácok, akik dalokat írnak, koncerteket adnak és több millióan rajonganak értük.
Liam-re nézztem, majd a többiekre. Egy apró mosolyt küldtem Louis felé, aki Harry mellett lépkedett. Liam után lépkedtem csendesen, amíg a reptérre nem értünk.
Amint beértünk, az említett srác mosolyogva nézett rám, majd ideadta a táskáimat.
- Ugy tünik, hogy sok cuccot hozztál magaddal. -szólalt meg Niall tele szájjal. -Meddig maradsz?
- Addig amíg szeretnék, gondolom. -válaszoltam őszintén.
- Ember, remek hangod van. -szólalt meg Harry, majd átdobta karját Niall vállán.
- Az én hangom? Nem, nem, srácok nektek van jó hangotok. -nevettem.
- Hát Amerikai vagy, szóval nekünk az akcentusod külöńleges. -válaszolta.
- Hello. Mi a neved? -kérdezte Louis, kezeit lóbálva.
- Laura. -válaszoltam.
- Szeretnél egy aláírást vagy esetleg...? -kérdezte aranyosan.
Nem válaszoltam semmit, csupán a szemem sarkából Liam-et figyeltem. Csak most vettem észre, hogy milyen magas, igazából mind azok voltak.
- Tudod mit? Mit szólnál hozzá, ha én adnék neked? -kérdeztem komolyan.
A fiúk csak őrült nevetésbe kezdtek, mire egy kis cetlire ráfirkantottam a nevemet, majd Louis felé nyújtottam.
- Laura, Laura. Ugy döntöttem, hogy kedvellek. -mondta.
Ránézztem, amint sikítozó hangokat hallottam meg. A hangok irányába kaptam tekintetemet, mire sikítozó, rohanó lányok tömegét láttam meg.
Hát azt hiszem ennyi volt. Amint a lányok odaértek, észre sem vették, hogy eddig a fiúkkal beszélgettem, mintha csak egy lettem volna a sok őrült rajongő közül.
Hátrébb mentem, majd a vállam felett visszapillantottam, a lányok t˜ömege ellepte a bandát. Voltak ott idősebbek és fiatalabbak egyarán. Szépek és kevésbé szépek. Csinosak és teltebbek, szőkék és barnák, magasak és alacsonyak. Minden egyes lány, annak ellenére, hogy mennyire különbözően nézztek ki, egy dologban hasonlítottak. Ugyanazt az öt srácot imádtak. Azt az öt srácot, akik nyolc órán keresztül velem uaztak egy repülőgépen.
Lassan elindultam a kijárat felé. Amint elértem a hatalmas ajtókig, azok kinyíltak előttem én pedig megtettem első lépéseimet egy új élet felé.
Mély levegőt vettem, majd egy mosoly terült szét az arcomon.
Végre itt vagyok, megérkeztem.
Megcsináltam.

2.fejezet

Meg is hoztam a következő részt, remélem tetszeni fog! :)


- Hát, uhm, ez vicces videó volt. -mondtam kissé kacagva, majd félretettem az iPad-omat.
- Igen, és nem is tetszett akkor? -kérdezte, majd a kezét lazán a karfára helyezte, ami a két ülés között volt elhelyezve.
- Nem is az. Az egyik göndörke igazán tehetséges, mármint mind azok, jó hangjuk van. De nekem leginkább az jött be, amit viseltek. Azok a kabátok, sálak, és cipők...nagyon jó stílusérzékkel rendelkeznek. -válaszoltam.
- Nem tudom, én nem igazán értek az ilyen dolgokhoz. -mondta.
- Na és, hát az akcentusodból arra következtettem, hogy te angliai vagy, nem?
- Egészen pontosan Wolverhampton-ból, ott születtem és nőttem fel. -válaszolta.
- Az remek....és te hallottál már ezekről a srácokról? -kérdeztem, újra a kis együttesünkre terelve a témát.
De azt hiszem most butaságot és vicceset kérdeztem, mert a srác nem válaszolt csak egy apró kacaj hagyta el a száját.
Azonnal körbenézztem, hogy fel-e ébredt valaki. Paranoiás vagyok, nem szeretném, hogy az emberek kiakadjanak és kiabáljanak amiért megzavartuk a pihenésüket. De úgy tünt, hogy ez a srácot nem igazán zavarta.
- Mi olyan vicces? -kérdeztem, mert egyáltalán nem értettem az előbbi reakcióját.
- Nem, semmi. Amúgy Liam vagyok, örülök, hogy megismerhetlek. -mutatkozott be, majd kinyújtotta felém jobb kezét.
- Laura. -mondtam egyszerüen, majd kezet fogtam a sráccal. A
A bemutatkozás után csend telepedett az egész utastérre. Nem volt egyáltalán kínos, vagy kényelmetlen egyszerüen csak megnyugtató. Majd a Liam nevü srác egyszerüen a háttámlának döntötte a fejét és lehunyta szemeit.
Követtem példáját és én is megpróbáltam egy kicsit pihenni.

Azt hiszem elaludhattam, mert arra ébredtem, hogy rázkódik a gép. Még mindig éjszaka volt, ennek következtében a kabinban továbbra is korom sötétség uralkodott. Ugy tünt én vagyok az egyetlen aki felébredt.
Idegesen remegtem, miközben egyre erősebben markoltam a szék karfáját. Most már biztosra mondhatom, hogy utálom a repülőket. Vonattal kellett volna jönnöm, akárcsak az a sötét hajú srác a videóban.
A tudat, hogy én vagyok egyedül ébren még inkább idegesebbé a magányosabbá tett. Szorosan összeszorítottam szemeimet, miközben szavakat kezdtem el mormolni saját magam megnyugtatására.
A repülő tovább rázkódott, azt hiszem most még talán egy kicsit erősebben is.
- Jaj, ne. Meg fogok halni. -suttogtam magamnak.
- Nem, nem hiszem, hogy megfogsz halni. -szólalt meg mellettem egy mély hang.
Amint meghallottam az ismerős hangot, azonnal a hang irányába kaptam tekintetemet, így szembetaláltam magam Liam-el, aki ép a biztonsági övét kapcsolta be.
Amint rájöttem, hogy ő is ébren van egy kicsit megnyugtatott.
- Bocsi, csak nem igazán kedvelem a repülést. -mondtam.
- Semmi baj, tényleg. Van valami amiben segíthetek? -kérdezte.
- Nem, nem, csak azt hiszem...uhm, te sokat szoktál repülni? -kérdeztem.
- Igen, mostanában elég gyakran. -válaszolta, majd enyhén göndör hajába túrt. -Oh, nem vicceltél. A turbolencia tényleg nem a legjobb. -folytatta.
- Hát nem. Akkor most egy gyakorlott utastól kérdezem, hogy mit kell tenni ilyenkor? -kérdeztem kicsit kényelmetlenül a túlzott félelmem miatt.
- Nos, hát ha ilyen szokott történni, akkor én mindig azt szoktam képzelni, hogy a repülő egy rakéta. -válaszolta tök komolyan.
- Ezt most ugye nem komoly? -kérdeztem vissza nevetve.
- De, nagyon is az. Akárcsak a Csillagok háborúja. -válaszolta.
- Nem gondolod, hogy egy kissé lökött vagy? -nevettem tovább, majd meglöttem a vállát.
- Hééj, te akartad, hogy segítsek nem? mondtam már ő is nevetve.
- Oké, igazad van, visszaszívom.
- Próbálj meg megnyugodni. Beszélgessünk, oké? -ajánlotta fel Liam, a srác, akit szinte még alig ismertem, jobban mondva egyáltalán nem ismertem. Hiszen még az arcát sem láttam a sötétség miatt, mégis megnyugtatott engem. Egyszerüen így éreztem, éreztem, hogy amíg mellettem van, a géppel semmi rossz sem történhet.
De mégis rossz volt, mert biztos vagyok benne, hogy szegény srác csak aludni szeretne egy kicsit. De most önző leszek, pedig nem szokásom, de én viszont nem szeretnék egyedül lenni, ezért kapva kaptam az alkalman.

Beleegyeztem a beszélgetésbe. Ki gondolta volna, de a dumcsizást egy kis angol nyelvtannal kezdtük. Megtanított már olyan szóra, amit náluk másképp használnak, mint nálunk Amerikában.
Csak a biztonság kedvéért, ahogy ő fogalmazott, csakhogy ne adjanak el. Mondjuk szerintem ez lehetetlen, mert ugye angolul tudok, de mindegy, addig sem ülök egyedül a sötétben.
Nagyon jól elbeszélgettünk, és be kell, hogy valljam, egyszerüen imádtam a mély, férfias nevetését. Egyszerüen megnyugtatott, és elfelejtette velem, hogy egy rázkódó gépen ülök.
- Amúgy mi kéztetett arra, hogy ott hagyd Amerikát a Londonba jöjj? -váltott témát, miközben ásított egyet.
- Bocsi, de untatlak? -kérdeztem komolyan, majd elnvettem a végét. -De komolyan, ha fáradt vagy, akkor aludj nyugodtan. Nem akarom, hogy miattam fenn légy egész éjszaka. -mondtam.
Nem válaszolt semmit, csak intett a kezével, hogy folytassam.
- Oké, hát leérettségiztem, valamint ösztöndíjat kaptam. -kezdtem bele, miközben erősen próbáltam arcára koncentrálni, sajnos nem sok sikerrel. Egyszerüen, csak kiváncsi voltam a reakcióira. -Majd aztán eldöntöttem, hogy utazni szeretnék. Világot látni, mármint egész életemben Floridán kívül sehol sem voltam még.
- Florida? Az remek. Ott van Disneyland is. A nagymamám ott él. -mondta.
- Tényleg? Igazán szép hely, csak nagy a forróság általában.
- Igen. Na és a szüleid egyedül elengedtek Európába? -kérdezte.
De ekkor megálltam. Az emlékek újra előtörtek és a szívem újra sajogni kezdett, mintha minden alkalommal egy kést döfnének belé.
- Az anyám. -kezdtem lassan, nagyon halkan. -Meghalt. Pár évvel ezelőtt. -fejeztem be suttogva.
Lenéztem az ölembe, majd a kezeimet kezdtem el tanulmányozni. Majd hirtelen éreztem, amint egy kéz ér hozzám, és gyengéden megsimogatja a vállamat.
- Igazán sajnálom. -suttogta, és valami a mély, britt, együttérző hangjában arra kéztetett, hogy elhiggyem, komolyan gondolja.
- Nem, semmi baj. Csak hiányzik, ennyi az egész. -válaszoltam egy kicsit mosolyogva.
- Noss,  London az a hely, ahová megéri elmenni, higgy nekem. Annyi mindent csinálhatsz ott, valamint a történelme is igazán varázslatos. Tudtad, hogy a Big Bang eredetileg....
- Te tényleg lökött vagy. -vágtam a szavába.
- Oké. Ez az utolsó alkalom, hogy beszélgetni próbáltam veled. -mondta nevetve, sértődöttséget színlelve. -Nahát, a mostani turisták. -folytatta irónikusan.
- Liam? -szólaltam meg félénken, óvatosan a szemeibe nézzve, amiket nem igazán láttam.
- Igen? -kérdezte.
- Köszönöm, hogy ilyen kedves és rendes voltál velem. -köszöntem meg mosolyogva és igazán hálás voltam neki.
Egy pillanatig nézett engem, mint aki nagyon gondolkodik valamin és hirtelen nem tudja, hogy mit csináljon vagy mondjon.
- Tudod mit? Tessék, írd bele a számod. -mondta majd a farzsebébe nyúlt, ahonnan egy elég drágának tünő iPhone 4-et vett elő.
Elvettem kezéből a telefont, és elmentettem a számot Laura név alatt.
Amint visszaadtam, neki a kis készüléket, nem telt bele egy perc és SMS-m jött.
- Oké. Küldtem neked egy SMS-t, így most már megvan neked az én számom is. Csak gondolj rám, hogy egy személyi szótárra lesz szükséged. Ha hallasz egy fura szót, írd le, küld el, én pedig lefordítom neked. -mondta kedvesen, miközben egy lehengerlő mosoly terült szét az arcán.
- Ahogy gondolod. -válaszoltam, majd a fejem a háttámlának döntöttem, és nem telt bele egy perc sem, de én már mélyen aludtam.

1.fejezet

-Kedves utasaink örömmel értesítjük önöket, hogy elértük az 5000 m-es magasságot így kikapcsolhatják biztonsági öveiket. Reméljük élvezni fogják a repülő utat és legközelebb is  bennünket választanak majd. -hallottam mag a pilóta hangját.
Az első osztály kabinja csendes volt és turistaosztályhoz képest, ahonnan át lehetett hallani apró hangfoszlányokat.
Hirtelen ötlettől vezérelve ránézzem az órámra. Hajnali fél 2-őt mutatott. Remek. Kikukkantottam az ablakon,de a sötétségen kívül semmi mást nem láttam. Hosszú és unalmas útnak nézünk elébe, ezt tutira veszem.
A repülés azt hiszem az egyetlen és egyben a legnagyobb félelmem is. Ennek ellenére, most mégis nyolc hosszú órát kell eltöltenem ezen a gépen a levegőben. De vigasztalt a tudat, hogy nemsokára már London utcáin sétálgathatok.
Hezitálás nélkül elővettem az iPad-omat és azonnal valami türhető játékot kezdtem el benne keresni. Ki tudja, talán egy kis Angry Birds-el hamarabb elszáll az idő.
Az LCD monitor fénye azonnal kivilágította a sötét kabint, engem pedig sikeren majdnem megvakított.
Azonnal hátranézztem a válam fölött és meggyőződtem róla, hogy a mögöttem ülők érzékeltek-e valami az egészből. Sikeresen könyvelhettem el magamban, hogy az egész kabin békésen alszik.

Mellettem lévő széken egy srác foglalt helyett. Talán velem egy idős lehetet, elég sötét volt ís nem tudtam alaposan szemügyre venni, de azért az látható volt, hogy szürkés kockás inget viselt, fürtösnek mondható rövidebb tincsei a homlokát verdesték.
A szemei zárva voltak a fejét pedig lehajtotta miközben mellkasa egyenletes ütemben emelkedett le és fel.
Valószínüleg alszik így nem igen fogja zavarni az iPad-om.
A kabin másik végében még két 2 másik srác ült, mindketten húzták a lóbőrt. Ujra kezembe vettem a kis készüléket de előtte még egy utolsó pillantás vetettem békésen alvó "szomszédomra." Majd még alaposabban körülnéztem a kis fülkében.
A legközelebb hozzám lévő srácon fekete jackie volt, karjai a mellkasa előtt össze voltak kulcsolva, feje pedig a háttámlának volt döntve.
A szemeim megakadtak az ezüstösen csillogó gyémántfülbevalóin.
Tőle balra egy nagyon szóka srác szunyókált. Szája nyitva volt, aminek következtében apró horkantások hagyták el azt.

Megpróbáltam saját szemeimet is lehunyni és egy picit pihenni. De ismertem magam, a saját ágyamon kívül sehol sem tudok normálisan aludni.
Amint befejeztem a körülöttem alvó tinédzser fiúk tanulmányozását, eldöntöttem, hogy inkább megnézem az email-jeimet..

Visszaírtam pár barátomnak, akik már most hiányolnak, pedig még csak három órája hagytam ott Floridát.
Az utazásom Londonba volt az egyetlen dolog ami életben tartott abban, hogy kibírjam az unalmas hétköznapokat.
Azóta szerettem volna oda eljutni, amióta anya elmondta, hogy számára a Londoni kirándulás volt a legcsodálatosabb, amit valaha is átélt.
Hiányzott.  De 18-nak lenni  esélyt adott ara, hogy legálisan elhagyjam Amerikát:
Erre az útra volt most a leginkább szükségem, hogy tovább lépjek és egy teljesen új teljes életet kezdjek.
"Saját kalandokat hozz létre, ne szalassz el egyetlen lehetőséget sem"hallottam anya mondatát a fejemben. Szomorúan elmosolyodtam, amint eszembe jutott csodás gyermekkorom amit anyával tölthettem el.
De most nem lehetek szomorú hisz egy új élet kapujában állok. Inkább fogtam a kis készüléket és legjobb barátnőm üzenetét kezdtem el olvasni.
Leírta benne, hogy nagyon hiányzom neki valamint megkért rá, hogy feltétle tartsam a szemeimet egy Britt fiúbandán, valami One Direction-on, akiért a húga őrülten rajong.
Ráadásként küldött nekem videót is róluk. Remek, most egy csapat fiút hajkurászhatok.

Megnyitottam a YouTube linket és vártam, hogy betöltsön a videó.
Kész is: One Direction - What Makes You Beautiful állt a címben. Hát lássuk a medvét.
A fiú mellettem megmozdult, de azt hiszem vissza is aludt, a hangot minimálisra vettem, nem akartam senkit sem zavarni.
Visszatekintettem a képernyőre, ahol 5 fiú rohangált a tengerparton már lassan két perce, közben valami sablon dalt énekeltek ami mégis fülbemászó volt.
- Ki az? -szólalt meg mellettem egy álmos mély fiú hang.
- Jaj, sajnálom, hogy felébresztettelek. -mondtam halkan, de egy kicsit szégenylősen hisz mégiscsak egy idegen tini srác ül melettem.
- Nem, semmi baj. Amúgy sem aludtam mélyen, repülőn nem valami kényelmes. -ült feljebb majd ásított egyet.
Bólintottam, majd azonnal körülnézztem. Ugy tünik csak mi ketten vagyunk ébren az iPad-om fénye volt az egyetlen, ami egy kis fényt szolgáltatott.
- Kik azok? -kérdezte miközben a monitorra nézett. Ezúttal már hangosabban így tisztán hallottam a britt akcentusát.
- Hát. -olyan rosszul éreztem magam, hogy el kell magyaráznom miért nézem 5 nyálas fiú videóját. De végül elmondtam neki.
- Mhm. -dörmögte. De az acrát még mindig nem tudtam megfigyelni hisz szinte semmit nem láttam a sötétben.
A következő videóra kattintottam ezzel egy második esélyt adva ennek a bandának.
Gotta Be You olvastam el a címet.
Ráharaptam ajkaimra amint megéreztem, hogy a mellettem ülő srác is a monitort kémleli.
Nem tudtam ellene mit tenni, muszály voltam az ismeretlen britt srácra nézzni. Azt hiszem észrevette, így egy kicsit arrébb húzódott a székemtől.
- Bocsi, nem baj, ha nézem veled? -kérdezte.
- Nem, dehogy baj, csak nyugodtan. -válaszoltam. -De most szólok, hogy általában ilyen videók nézése közben be nem áll a szám.
- Semmi baj. Ez nekem is szokásom. -válaszolta.
A videó elindult és újra azt a göndör fejü srácot láttam meg először, aki az előző dalt is kezdte. Nem tagadom, egész jól nézett ki, valamint egy aranyos anyajegy is volt a nyakán.
- Ezeknek a srácoknak sürgősen szükségük van egy fodrászra. -szólaltam meg, amint megláttam egy másik göndörkét zöld szemekkel.
- Igen, az biztos. Főkébb a legelsőnek. -szólalt meg a srác mellettem, én pedig örömmel hallgattam mély hangját és akcentusát.
El kell mondanom, hogy ez a szám jobban tetszett mint az első, de amikor a mopedek megjelentek nevetnem kellett.
- Komolyan? Egy moped? -mondtam nevetésem között. -Oh, és nézzd, az a barna bőrü Joe Jonas inkább valami visszafogottat választ és marad a vonatnál. -folytattam.
- Az igen, de nézzd milyen mázlísta, pont olyan fülkében van, ahol egy árva lélek sincs. -folytatta a srác.
- Oh, nézzd azt a másikat, amint a kis kamionját vezeti. -mutattam a monitorra.
- Milyen cuki, az öt srác kirándulni indult az erdőbe. -mondta kuncogva.
- Várj, várj, várj. Az a szőke hajú, hogy került oda. A többiek autóval, vonattal és moped-el mentek. Az mivel ment? -kérdeztem komolyan.
- Hm, egyszarvúval. -vágta rá azonnal, ami miatt nevettem kellett.
- Egyszarvú? Biztos vagy benne, én inkább a varázsszőnyeget mondanám. -válaszoltam nevetve.
A videó további része, ugyanígy telt el.
Amint végetért az egész kabinban csend lett. Ezáltal az én beszélgetésem is végetért a mellettem helyet foglaló idegennel. De valami az súgta nekem, hogy jobban meg szeretném ismerni ezt a srácot, nem tudtam mire vélni ezt az érzést egyszerüen csak eluralkodott rajtam és kész.

Remélem tetszett az első rész. Tudom, hogy még unalmas, de ígérem, hogy lesz jobb is. 

Prológus :)

Sziasztok!
Ujra itt...igen, már máskor is írtam hasonló blogokat és az ihlet általában mindig megvolt csak éppen az idő hiányzott.
Remélem ez most másképp fog alakulni, ti pedig örömötöket lelitek majd az én irományomban.
Akkor jöjjön is egy apró bevezetés! :))


Ha valaha valaki megtalálja ezt a jegyzetet akkor tudni fogja, hogy a nevem Laura Harper.
18 éves vagyok. Szülők nélkül, így senki nem mondhatta azt nekem, hogy nem jó ötlet Londonba költözni teljesen egyedül. Ezért megtettem, hogy az álmaimat kövessem.
Valamint új és ismeretlen dolgokat felfedezni és ki tudja, talán 5 vad idegen sráccal találkozni, akik történetesen korunk pop szenzációi.
De valami nem stimmel, baj van én pedig rettentően félek.
Valaki van ott. Figyel engem. Követ.
Valaki kérem, segítsen!!!