Hali :)

Itt az új blogom!
Szerintetek milyen?

http://thankyou-1d.blogspot.sk

Sziasztok!

Tudom hogy nagyon régen nem jelentkeztem, és higgyétek el nem így terveztem, de valahogy így alakult szégyenemre.
Nem tudom, hogy mikor fogom folytatni ezt a blogot, viszont nyitottam egy másikat ha valakit érdekelne, mondjuk azt kétlem, mivel elég csúnyán cserbenhagytalak titeket.

33.fejezet

Hali! :)
Meghozztam a legújabb részt, remélem tetszeni fog!
Már igencsak itt a vége, pedig még csak nemrég kezdtem el a blogot :D
Blogerina :) :*





Egyetlen egy előnye volt egy 18 éves srácnak, egy felnőtt férfival szemben, ez pedig nem volt más, mint a sebesség és a gyorsaság.
Liam kihasználta Mason pillanatnyi hezitálás, és villámsebesség alatt kitépte a kezéből a fegyvert, elrúgva a poros parkettán minnél távolabb Mason-től, de annál közelebb hozzám.
Amint a fegyver elkerült Mason közeléből, Liam izmos karjait kötélként füzte Mason nyaka köré. Mindez egy szempillantás alatt történt.
Rémülten nézztem, ahogyan küzdöttek egymással, de nem voltak egy súlycsoportban.
Az erek Liam nyakán kidagadtak, miközben erősen próbálta lefogni az erősen kapálódzó férfit. Erőszakos harag volt Liam szemei mögött, olyan harag, amilyet még sosem láttam azokban a gyönyörü barna szemekben, és soha többé nem is szerettem volna látni.
Még azon az éjszakán sem láttam ekkora gyülöletet a szemében, amikor annyi ronda dolgot vágtam a fejéhez.
Liam ajkán mindig az az elragadó vigyor volt, a nevetése, amely szinte már ragályos. A szemei is mindig mosolyogtak, a düh és a harag nem illett ehhez a sráchoz.
- Mi...a...franc...eressz! -nyögte Mason, miközben feje egyre pirosabb lett, egyre inkább fogyott a levegője Liam szorítása miatt.
- Laura! -kiáltotta a nevemet Liam. -Vedd fel a pisztolyt. -utasított.
Csak pislogtam rá, még mindig sokk alatt voltam, mintha nem értettem volna a szavakat.
- MOST. -üvöltötte Liam, amitől egyre inkább megrémísztett. A hangja sötét volt, ez nem az a fiú, akibe beleszerettem.
Mason kezdett egyre dühösebb lenni, ha azt a dühöt amit akkor láttam rajta, lehetne-e még fokozni. Egyre jobban kapálódzott. -Ezt...még...megbánod. -kapkodott levegőért.
Nem voltam hajlandó még egy másodpercet várni, hiszen élet-halál között vagyunk. Ha Mason kiszabadul, akkor Liam-nek és nekem is abban a pillanatban végünk. Igy hát gyorsan kapcsoltam, és remegő kezekkel felvettem a pisztolyt a földről.
- Laura, figyelj! Le kell lőnöd, most azonnal! -mondta Liam, láttam rajta, hogy kezdett fogyni az ereje, nem bírta már sokáig visszatartani azt a szörnyeteget.
A nehéz fegyvert megfogtam a két remegő kezemmel, majd Liam Payne és Mason DeFarge irányába céloztam.
- Lőjj! -kiáltotta Liam.
- Mi történik ha eltévesztem? -kiáltottam én is, k˜önnyek gyültek a szemembe. -Eltéveszthetem.
- Nem fogod. -próbáld meggyőzni. -Bízom benned, csak lőjj. -mondta, mire megjelent ajkán az a jól ismert mosoly. Hihetetlen, hogy még ilyen pillanatokban, is képes valamennyire megnyugtatni a szimpla mosolyával.
De túl sok minden forgott kockán. Csupán egy centiméteren is múlhat az egész, egy centiméter és megölhetem a One Direction egyik tagját, a srácot akit szeretek.
Ráharaptam az ajkaimra, majd egy kisebb terpeszbe álltam a padlón.

Nem szokásom sírni semmilyen filmen sem, de mégis van egyetlen film, amit nem számít, hogy hányszor nézek meg, mindig elbőgöm magam rajta. Ez pedig a Titanic.
Tisztában vagyok azzal, hogy egy ilyen döntő pillanat nem éppen a legmegfelelőbb idő romantikus filmeken töprengeni, de ahogy ránézzem a fegyverre, és a célpontra magam előtt, a film az elsüllyeszhetetlennek hitt hajóról az eszembe jutott.
Az a jelenet, ami a film legvégén látható. Amikor Jack hagyja magát halálra fagyni, csakhogy Rose túlélje...ennél a jelenetnél, mindig valami ismeretlen érzés kerít a hatalmába.
Nyilvánvalóen nem volt kötelező Jack-nek feláldoznia saját magát, de megtette, önként, Rose-ért.
Mégis miért tette ezt? Miért nem kérte meg egyszerüen Rose-t, hogy csússzon odébb azon az átkozott szekrényajtón, így mindketten megmenekülhettek volna.
Talán azért mert a film rendezője, James Cameron, úgy gondolta, hogy egy ilyen film tragikus vég nélkül unalmas lenne.
De az én reménytelen és romantikus énem másként gondolta az egészet. Mindig úgy képzeltem, hogy Jack azért áldozta fel magát, mert tudta, hogy az élete Rose nélkül nem is lenne élet.
Igy hát hagyta, hogy éljen tovább, és elmondja a történetüket, míg Jack csak feladta.
Jelen esetben Mason volt az én jéghegyem, az okozója annak, hogy a szívem két darabra tört, és egyenesen a jéghideg vízbe zuhant.
Liam volt az én elsüllyeszhetetlen hajóm, egy apró reménysugár, aki sosem hagyott magamra, és mindennek ellenére erősen tartott.
De most pont Liam süllyett, lasan elvesztette az irányítást Mason felett. Megpróbált küzdeni, miattam, de Mason túl erős ellenfélnek bizonyult.
Liam azon volt, hogy feladja. Felemeltem a fegyvert, és kettőjük felé céloztam. Ak˜özé a két személy felé akit szeretek, és aközé akit mindennél jobban gyülölök.
- Liam. -suttogtam alig hallhatóan, miközben karom remegését próbáltam kontrolárni. -Tényleg szeretlek.
Liam kétségbeesett barna szemei egy röpke pillanat erejéig találkoztak az enyéimmel.
Mély levegőt vettem, és Liam dalának a melódiájár koncentráltam minden erőmmel.
You know I´ll be
Your life, your voice your reason to be
My love, my heart
Is breathing for this
Moment is time
I´ll find the words to say
Before you leave my today
Elmondtam egy imát, hogy a golyó a megfelelő embert találja el, majd erősen összeszorítottam a szemeimet, és meghúztam a ravaszt.

32.fejezet "Found my hero"

Sziasztok!
Meg is jöttem a legújabb résszel, lehet, hogy megint rövid lett, és tényleg sajnálom!
Tegnap nem hozztam részt, mivel nem volt semmi időm...ma matek dolgozatot írtam, amitől a jegyem függött, és egész nap arra gyakoroltam :/
Remélem tetszeni fog a legújabb rész! :) :*

A dal amit belinkeltem, az egyik kedvencem, a blog címe is innen van!

A hősöket a legkülönbözőbb okok miatt tiszteljük. Van, akit a merészségéért. Van akit a bátorságáért. Van akit a jóságáért. De rajongásunk oka leginkább az, hogy szívünk mélyén mind arról álmodunk, hogy egyszer minket is megment valaki. Na persze, ha a sors nem hozz össze a megfelelő hőssel, kénytelenek vagyunk mi magunk megmenteni magunkat!

Ujabb  és újabb szörnyü órák teltek el. Nem csináltam semmit, nem mondtam semmit, megpróbáltam semmire sem gondolni. Fogságban voltak, akárcsak egy állat a ketrecben. Rezzenéstelen arccal álltam, miközben Mason engem bámult. Egyszerüen csak bámult, azzal az a gyomorforgató tekintetével. Olyan volt, mintha a vesémbe látott volna. Az egyetlen gondolat, ami megállított abban, hogy kikapjan a pisztolyt a kezéből, és magam vessek véget ennek a szörnyüségnek, az Liam Payne emléke volt.
Imádnivaló nevetése, amit annyira szerettem, még mindig a fejemben volt, mélybarna szemei melegítették a lelkemet, a mosolya emléke miatt vert még mindig tovább a szívem.
Bárcsak lenne 5 másodpercem arra, hogy beszéljek vele. 5 másodperc elég lenne arra, hogy elmondjam mit érzek. De most, arra kényszerültem, hogy helyette órákat töltsek egy nem normális, idegbeteg szemét társaságában.
Hirtelen, egy autó állt meg a ház előtt, a nappali pedig világosba borult a kocsi fényszórójának éles és erős fényétől. Azt hittem, hogy csak képzelődök. Azt hittem, hogy csak a képzeletem játszik velem.
De hallottam. Kocsi hangot hallottam, és éles fékcsikorgást, amint megáll a ház előtti kocsifelhajtón.
Minden izmom lefagyott, és erősen koncentráltam, hogy halljak valamit, valamit amiből rájöhetek, hogy ki van itt. De közben féltem is, féltettem azt a személyt, aki be akar jönni a házba, bárki legyen is az, hiszen Mason-nél fegyver van, és nincs beszámítható állapotban.
"Oké, figyelj....maradj a kocsiban, máris jövök, csak megnézek valamit. Valamit meg kell nézznem..."
A hang halk volt és távoli, de ezer közül is felismertem volna. Liam James Payne.
- A francba. -lett egyre idegesebb Mason, majd levette rólam a tekintetét, és az ablakhoz ment. -Megmondtam, hogy ne merj szólni senkinek sem. Ki a francot hívtál ide? -a szeme villámokat szórt, miközben öklével beleütött a falba.
- Senkit! Esküszöm. -dadogtam idegesen. A szívem egyre gyorsabban kezdett verni, Liam veszélybe fog kerülni. -Egyedül jöttem.
- Ki van odakint? -lett egyre dühösebb, hangját megemelte. -Esküszöm Laura, ha a zsaruk azok, akkor nagyon megbánod.
Megállt bennem az ütő, mikor meghallottam, hogy az ajtó hangos nyikorgással lassan kinyílik. Ismerős fehér Converse tornacipők jelentek meg a küszöbön, így most már teljesen biztos voltam benne, hogy Liam van itt.
- Liam, ne. -kiáltottam. De egy másodperccel elkéstem, mert Liam már belépett az ajtón.
Szinte még pislogni sem volt ideje, mert épp hogy belépett , Mason máris ráfogta a fegyvert.
- Egy lépést se merj megtenni Mr. Payne, mert komolyan mondom átküldelek a másvilágra. -figyelmeztette egyre idegesebben Mason. Kezében remegett a pisztoly, amit Liam-re fogott, aki kezeit a feje felé tette.
Ezerszer elképzeltem azt a képet, pillanatot, amikor Liam gyönyörü, barna szemei újra találkoznak az enyéimmel, miután már elintéztem Mason-t, valahogy. Elképzeltem, ahogyan Liam és én lassítva egymás felé futunk, mosollyal az arcunkon. De az az álom a közelébe sem ért a mostani helyzetnek.
Liam a szemeimbe nézett, de semmit sem tudtam leolvasni a tekintetéről. A szemöldökét összehúzta, ajkait összeszorította...düh˜ösen nézett rám.
Ami nagyon fájt, de nagyon is megérdemeltem ezt a tekintetet.
Egyszerüen azt sem értem meg, hogy egyáltalán, hogyan képes rám nézzni, azok után, amiket a múltkor vágtam a fejéhez.
"Miért nem tudod, már végre azzal az idióta agyaddal felfogni, hogy nem szeretlek. Egyáltalán nem. Nem akarom, hogy a közelemben légy, úgyhogy hagyd abba az óvóbácsi szerepét játszani, ne tegyél úgy, mintha te lennél Superman, mert nincs rá szükségem. Csak hagyd abba!"
Ha valamit is megbántam az eddigi életem során, az az, ahogyan a múltkor beszéltem vele. Az volt a legnagyobb, és legfájdalmasabb hazugság, ami valaha is megfordult a  fejemben.
De valamiért Liam mégis itt volt. Megtalált engem, még ha arra sem voltam méltő, hogy egyáltalán megemlítsen. Liam megköszörülte a torkát, mielőtt beszélni kezdett.
- Figyelj, nem akarok semmit sem. -kezdte.
- De honnan tudtad meg, hogy hol vagyunk? -kérdezte Mason idegesen.
- Szerencsés tipp. -válaszolta röviden Liam, teljesen nyugodtan, egy csepp félelem sem látszott rajta.
- Miért vagy itt Payne? Szereted őt? -kérdezte egyre idegesebben, mire pisztolyával felém bökött...én csak lessokkolva nézztem az egész jelenetet.
- Kit? Laurát? -húzta fel az egyik szemöldökét, közben teljesen unott fejet vágott.
- Nem, engem. Persze, hogy Laura-t, te idióta. Azt mondta, hogy szeret téged. Szereted? -emelte meg a hangját egyre jobban. A keze egyre jobban remegett, lélegzete is kezdett egyre szabálytalanabb lenni.
- Mi? Dehogyis. -vágta rá azonnal Liam, majd nekidőlt a falnak. -Nem normális a csaj.
- Mi? -suttogtam, a torkom kiszáradt.
Mason megkönnyebbülten felsóhajott.
- Oké, remek. Akkor húzz el innen. -mondta, de a pisztolyt még mindig Liam mellkasának nyomta, akin egy vörös póló volt.
- Bárcsak megtehetném, komolyan. -válaszolta, kezével a tarkóját dörzsölgetve. -Csak azért jöttem, hogy elmondjam, hogy rengeteg ember tudja, hogy hol van Laura, és épp ide tartanak. Ugyhogy jobb ha sietsz azzal, amit tenni akarsz, bármi is legyen is az. -mondta halál nyugodtan Liam.
- Liam! -mondtam ki a nevét először hangosan, amióta itt van. A könnyeim a dühtől megeredtek. -Te is benne voltál? Nem érted meg, hogy mit akar tenni velem? Mi történt azzal, hogy egy csapat vagyunk? Miért beszélsz így? -nem értettem semmit, egyszerüen nem tudtam, hogy mi folyik itt. Az agyam szinte kikapcsolt.
A mellkasom egyre gyorsabban mozgott le és fel. A térdeim remegni kezdtek. Liam szemeibe nézztem, válaszokat akartam, mégis miért tépi ki a szívem ilyen kegyetlenül a helyéről.
Liam is rám nézett, de semmilyen érzelem sem látszott az arcán. -Mindannyian mondunk olyan dolgokat, amelyeket nem gondolunk komolyan. Csak elég hülye voltál ahhoz, hogy elhidd. -nevetett az arcomba, majd egyszerüen csak meghúzta a vállát.
- Nem vagyok hülye, érted? -kiáltottam, utolsó erőmből. -Mindent azért mondtam, hogy megvédjele, te vadbarom. Hogy ne essen semmi bántódásod. De akkor is itt vagy. -üvöltöttem.
- Bizony. Mert meg akarok bizonyosodni arról, hogy befejezi azt, amit elkezdett. -mondta, majd odasétált Mason-hoz, majd kezét a vállára tette, figyelembe se véve a pisztolyt a kezében.
Liam undorodva nézett rám. Kedves barna szemei mögött, most nem volt semmi más, csakis az undor. Ugy nézett rám, mintha egy halott csótány lennék a szobájában, akit épp most rugdosott odébb.
- Haver, tiszta roncs a csaj. Csak nézz rá. Csak szívességet teszel neki, ha véget vetsz a szenvedésének. -nézett Masonra Liam.
Hirtelen az idő lelassult. Minden oxigén eltümt a tüdőmből, az agyam védekezni kezdett a kegyetlen szavak ellen. Liam Payne a halálomat akarta? A kővé dermett szíverm pedig elhitte minden egyes szavát.
Mason is teljesen tanácstalan volt. Köztem és Liam között járatta a tekintetét. Próbált mindent a helyére rakni, próbálta eldönteni, hogy kit lőjjön le először.
Ugyanannyira össze voltam zavarodva, mint Mason. Próbáltam összerakni a kirakós darabkáit, de túl sok rész hiányzott belőle.
Hosszú csend után, Mason letette a pisztolyt. Nem tudta, hogy mit is tegyen, azok után a zavaros információk után, amelyeket Liam a nyakába zúdított.
Abban a pillanatban, beugrott, megértettem, hogy Liam miért mondott olyan szörnyü dolgokat rólam.
Abban a pillanatban Mason összezavarodott és hezitált.
Abban a pillanatban, a szörnyeted letette a fegyverét, sebezhetővé vállt...és ez volt az a pillanat, amikor Liam megmentett!

31.fejezet

Hali :)
Köszönöm az előző részhez a kommentárokat, igazán sokat jelentenek.
Tudom, hogy az utóbbi részek elég rövidek, tényleg sajnálom.
Ami pedig Ilona hozzászólását illeti: Csak is én tehetek róla, mert olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy tényleg minden egyes dologban megért, akármi történjen. De aztán jövök én, és a nagy szám, és szépen mindent elcseszek!!! :/

Amint felkapcsolta az egyik lámpát, halván fény lepte el a szobát, így végre én is láthattam valamit. Az első dolog, amin megakadt a szemem az volt, hogy a falak nem is voltak teljesen csupaszak és fehérek.
A fal minden egyes négyzetcentimétere tele volt ragasztva fényképekkel, magazinok képeivel, valamint fénymásolatokkal, melyek beborítottak mindent.
Ezer és ezer fotó az anyámról nézett rám vissza, gyönyörü kék szemei lyukat égettek a szívembe.
Miután végignézztem a falon, amelyen csak anyát láttam, a szemközti falon magamat láttam meg. Különböző lesifotók lógtak rajta. Mire észbekaptam felváltva váltogattam a tekintetemet a képek között.
Láttam képeket az apámról is, amikor még fiatalabb volt, különböző magazinokból kivágott képek a One Direction-ról. A szemem megakadt a Liam-et ábrázoló képen, mire kezeimmel akaratlanul is megérintettem azt.
- Tetszik a müvészeti kiállításom? -hallottam meg mögülem a sötét hangot.
- Te...megszállott vagy. -szólaltam meg. -Ez beteges.
Majd szembre fordultam Mason DeFarge-val, ezúttal láttam is őt, hisz már nem volt a szobában sötét.
Azt hiszem, az volt a legfélelmetesebb, hogy teljesen normálisan nézett ki. Kb. a fiatal 50-es évei elején járhatott. Göndör haja volt, fürtjei néhol az arcába lógtak. Lászott az arcán, hogy frissen van megborotválkozva. Egy sötétkék ing volt rajta, valamin egy fekete nyakkendő, és egy sötét nadrág. Hamarabb kinézett valami üzletembernek, mintsem egy elvetemült gyilkosnak, eltekintve a pisztolytól a kezében. Bármennyire is felfordult a gyomrom a ténytől, de be kell valljam, hogy hejes arca volt.
De mégis volt valami rémisztő a sötét szemei mögött, beteges dolgokat láttam a tekintetében, biztosra vszem, hogy valami nincs rendben az elméjével.
- Valaki megszállottságnak nevezi ezt. -húzta meg a vállát. -De én odaadásnak.
- Odaadás? Hiszen gyilkosságot akarsz elkövetni. -kiáltottam, kezemben apám egyik fényképével. -Hol van az apám? Mit tettél vele?
Magam elé helyeztem a képet, hogy jól lássa, de egy lépést sem mentem közelebb.
- Az apád jól van. Nagyonis szeret téged. Megfenyegettem, hogyha nem megy el, abban a pillanatban megöllek, ahogy leszállsz a gépről...és ő mit tett? Egyszerüen összepakolt és lelépett. Annyira könnyü veletek. -nevette el magát.
- Mi? -suttogtam, éreztem, hogy a térdeim megremegnek. -Jól van? -kissé megkönnyebbültem, tudtam, hogy biztonságban van, tudtam, hogy él...valahol.
- Tudod, nagyon beteg vagy. -nézztem a szemébe, próbáltam erősnek látszani. -Nem irányíthatod egy ember életét.
- Nekem nagyon jól müködött. Azt hiszem, két év elektronikai tanulás is segített valamit. Megszerezni a telefonszámodat volt a legkönnyebb. -mosolygott a szemembe.
Dühös voltam. Igy tesz, mintha valami hülye tuskó lennék, akit úgy rángatott, mint egy rongybabát. Gúnyolódik velem, szinte lekezelően veti a szememre, hogy csak egy naív kislány vagyok, aki szembe akar nézzni vele. De azt kényelmesen elfelejtette megemlíteni, hogy megfenyegetett minden egyes személyt, aki fontos nekem. Ez volt az ütőkártyája, be akarta bizonyítani, hogy ő parancsol.
- Nem tudom, hogy mire számítottál, hogy mégis mi fog történni? -emeltem egy kicsit a hangom. -Ezzel soha semmit nem fogsz elérni...ez beteges. -mondtam undorodva.
- Ugy tünik, hogy mégis sikerült. -mondta, rémisztő vigyorral az arcán, majd az agyik tincsemmel kezdett el játszadozni, ami a vállamnál volt.
Nekem viszont most nagyon óvatosan kell játszanom. Nem lökhetem el magamtől ezt az őrültet pisztollyal a kezében, hogy aztán lelőjön, de nem is adom fel, mert nálam semmit sem fog elérni.
Nem hagyom őt nyerni, azok után nem, amiken keresztül mentem miatta.
A mesés londoni kirándulásomat pokollá változtatta. Liam-et, apát, és Sammy-t is egy rémálomba keverte bele.
- Sajnálom. -kezdtem lasan, megértő hangon. -Sajnálom, amit az anyám veled tett. De az már régen volt, nekem pedig semmi közöm nem volt hozzá. Kérlek Mason. -kértem a lehető legszebben.
- Laura... -suttogta. -Nem tehetem. Pont úgy nézel ki, mint ő. Szükségem van rád.
Hirtelen gombócot éreztem a torkomban, zihálva kezdtem el venni a levegőt, mikor észvettem, hogy mennyire közel tartja hozzám a pisztolyt.
- Mason, ez nem igaz. Nem ismersz engem. Nem vagyok olyan, mint anya. -próbáltam meggyőzni.
- Persze, hogy ismerlek. Egész idő alatt figyeltelek. Láttam, amikor nevettél, sírtál, és szerelmes lettél....-az keze ökölbe szorult. -Hiszen én tökéletes lehettem volna. De az az ostoba Liam Payne...mégis, hogyan szállhatnék versenybe egy szupersztárral? -láttam rajta, hogy dühös.
- Nem is tudsz. -vágtam vissza. Nem érdekelt semmi, hagytam, hogy urrá legyen rajtam a harag. -Túlságosan féltem bevallani neki, mert féltem attól, hogy bántani fogod. -mondtam.
Mindenféle érzelem kavargott bennem. Izgalom, félelem, idegesség. Ezen érzelmek tépték darabjaira a szívemet, én pedig egyre inkább a szakadék szélére kerültem. Tudtam, hogy veszélyes, tudtam, hogy egy rossz megjegyzés, és Mason azonanl meghúzza a ravaszt.
De nem adom fel harc nélkül, nem számít, hogy mit kell tennem, nem hagyom magam. Erőt vettem magamon, és minden dühömet összeszedve kiadtam magamból ami bennem volt, az arcába kiabálva.
- De miattad fájdalmat okoztam neki. Fájdalmat okoztál nekem. De most már, nem érdekel. Világgá fogom kiabálni! Szeretem Liam-et, és ez ellen semmit sem tehetsz. Ugyhogy nyugodtan lőjj le. -kiáltottam, mire könnycseppek folytak végig az arcomon.
- Te...te tényleg szereted őt? -suttogta keserüen. Hangja tele volt féltékenységgel, az arcán csalódottság tükröződött.
- Igen, de sosem fogja megtudni. Hála neked.
- Miért történek ez velem mindig? Miért hagynak el mindig azok a nők akiket szeretek, valaki másért? -kérdezte, de inkább csak magától.
Láttam a szomorúságot a szemében, és őszintén sajnáltam ezt a meggyötört embert, aki jelen pillanatban előttem állt. Nem válaszoltam semmit, csak álltam ott némán, nem is tudtam volna mit mondani.
- Kérlek engedj el. -könyörögtem, a hosszú csend után.
- Bárcsak megtehetném, bárcsak el tudnám engedni az anyádat...de nem megy, érted? 18 éven keresztül csakik ő járt a fejemben....
- Nézzd, segíteni tudunk neked. -vágtam a szavába. -Segítek tuljútni ezen, és...
- Segíteni? Mármint pszichológus? Hát, igazán vicces. -nevetett.
- Nem tarthatsz itt. Nem teheted. -lett rajtam újra úrrá a félelem.
- Nem? Hát majd akkor meglátjuk. -nevetett ördögien.
Liam, suttogtam magamban, üresnek és sötétnek éreztem magam. Kérlek, szükségem van rád. Szükségem van rá, hogy megments. 

30.fejezet

Sziasztok!
Itt a legújabb rész, most nem írok semmilyen körítő szöveget, csak nekilátok.
Nem lett éppen a legjobb, mivel annyával összevesztem, így a kedvem sincs éppen a toppon :/..én és az a nagy szám, sosem tudom, hogy mikor kéne befogni, talán búcsút inthetek az osztálykirándulásnak :/

- Hahó? -suttogtam halkan az üres házban, ami egykoron Sam és az apám otthona volt. A hangom vísszhangzott az üres helyiségben.
Pár kacat, bútor, amelyeket anno nem adtak el most fehér lepedővel voltak letakarva, még inkább félelmetesebbé téve, a már így is eléggé hátborzongató házat.
- Van itt valaki? -próbáltam újra, ugyanolyan idegesen és remegő hanggal.
Beléptem egy szobába, ami valószínüleg a nappali lehetett. Minden egyes lépés nyomán hangosan megcsikordult allattam a padló, erősen hallhatóvá téve a jellenlétem.
Nem válaszolt, de tudtam, hogy itt van. Valahol az árnyékban, mint egy oroszlán, aki relytekéből előugrik a kiszemelt prédára. Csak egy ideig figyelni akart engem, játszani az eledelével.
- Laura Michelle Harper. -hallottam meg a nevem, valahonnan a sötétsébgől.
Azonnal a hang tulajdonosát kezdtem el keresni, kevés sikerrel, szemeimet végigjárattam az üres, dohos szobán.
Az adrenalin megemelkedett az ereimben, karjaimat szorosan a testem mellé szorítottam. Próbáltam kontrolárni a lélegzetvételeimet, és nyugotnak maradni, de nem tudtam, hogy mire is számítsak, így ez szinte lehetetlen volt.
- Igen. -válaszoltam. -Itt vagyok, oké? -próbáltam erőt venni magamon.
- Remek. -szólalt meg valahonnan.Azonnal meghallottam britt akcentusát, és kissé erősebb hangját.
Szinte megdermedtem, minden egyes izmom lefagyott, féltem.
Az árnyékban lassan egy alak kezdett el kirajzolódni előttem, egy férfi alak.
- Végre találkozunk. -dőlt neki az ajtófélfának. Azt azonnal észrevettem, hogy göndör haja van, amit el is söpört a szeméből.
- Tudod, egy kissé furcsa bemutatkozni annak a személynek, akit az utóbbi hetekben betegesen követtél. -mondtam ki nagy nehezen. Nem válaszolt azonnal, de láttam, hogy a fejét csóválja az árnyékban.
- Okos lány vagy Laura. Még mindig nem találtad ki, hogy ki lehetek. -tette fel a költői kérdést.
Nem tetszett az, ahogyan kimondta a nevemet. Minden egyes betüt a lehető leglasabban mondott ki, szinte énekelte, amivel még inkább a szakadék szélére tolt.
- Hát, az ismeretségi listám nem valami hosszú, amíg Londonban voltam. -préseltem ki a szavakat a fogaim között.
- Igaz, pont ezzel könnyítetted meg a dolgomat annyira. -nevetett, majd egy lépéssel közelebb jött. -A kis Laura mindent pontosan úgy tett, ahogyan mondtam neki, ezzel megpróbálva megmenteni a barátait...
- Ki vagy te? -vágtam a szavába, kissé megemelve a hangom...én is meglepődtem a határozottságomon. -Hol van az apám? -tettem fel a legfontosabb kérdést.
- Hogy ki is vagyok? Hát lássuk csak...valaki olyan vagyok, aki nagyon törődik veled Laura Harper. -kezdte, rettentően lassan mondva a szavakat. A kezei a háta mögé voltak téve, körülöttem járkált, akárcsak egy ragadozó állat. Túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is lássak. A sötétben még sebezhetőbb és tehetetlenebb voltam.
- Tudod... -kezdte, majd egy hatalmas levegőt vett. -Nagyon jó barátja voltam a mamádnak, de ő csúnyán viselkedett velem... -említette meg az anyámat, mire a kezeim remegni kezdtek. Megtalálta a gyengeségemet, amit alaposan ki is használ.
- Ne merészeld az anyámat a szádra venni, te...
- Shhh, Laura. -vágott a szavamba. -Nyugodjunk meg szépen. Nem hiszem, hogy fel akarsz idegesíteni, vagy talán mégis? Mert ha igen, akkor nagyon rossz dolgok fognak történni a te kis szerelmeddel, és...
Azonnal befogtam a számat, nem akartam, hogy miattam öt élet is veszélybe kerüljön, így nem volt más választásom, csak az, hogy végighallgtam, ezt az "arcnélküli" embert.
- Remek. Hol is tartottam? Persze. Azt ell kell mondanom, hogy nekem és az apádnak nem volt épp a legjobb kapcsolata egymással. Most már tudod, hogy ki vagyok? -kérdezte, majd a válaszora várva megállt.
- Nem. -válaszoltam, szemeimmel a padlót nézzve.
- Gyerünk Laura. Már épp eleget segítettem. -mondta.
Nem válaszoltam semmit, egyre inkább a padlóba mélyesztettem a tekintetemet. Egy lépéssel közelebb jött hozzám, a s˜ötétségen keresztül.
A ziháló levegővételemet lehetett csak hallani az üres szobában, az a valaki, itt állt velem szemben, alig pár lépésre.
- A hasonlóság közted és az anyád között egyszerüen lenyügöző...pontosan olyan vagy, mint Michelle.
A gyomrom görcsbe rándult, amikor az a szemét megérintette az arcomat, kezei tenyere jég hideg volt, az én tüzforró bőrömön.
- Miért? -suttogtam. Próbáltam legyürni a félelem könnyeit. -Miért csinálod ezt velem?
A férfi elvette a kezét az arcomról, és hátrált egy lépést.
- 18 év... -kezdte. -18 éven keresztül vártam rá. Minden éven írtam neki levelet, egyszer sem válaszolt. 18 éven keresztül szerettem. -emelte fel a hangját, öklével beleütve a falba. -De most. -nevette el magát, újra közelebb lépve hozzám. -Most valami jobb van nálam, mint ő. Itt vagy nekem te, Laura.
- Mi? -száradt ki a torkom, szinte azonnal. -Nem.
- Egy kicsit nehéz volt, nem tagadom. Minden egyes pillanatban szemmel tartani téged, lesni minden egyes mozdulatokat, beszélni azokkal, akik mellett elmentél. Az az idegesítő Liam gyerek, ugh. De megérte. Mert most, elmenekülhetünk, csak te és én. Együtt. Ahogy az anyád is tette. Elmenekült tőlem...18 év...azt kell mondanon Laura, hogy teljesen rá emlékeztetsz. -mondta.
A kirakós darabkái lassan kezdtek a helyükre állni, a felismerés szinte villámként hasított belém.
- Mason? Mason DeFarge? -kérdeztem, kezeimet a számra téve meglepetségemben.
- Nagyon ügyes Laura, általában mindenki elfelejt. Az az átkozott Michelle megcsalt azzal a szemét apáddal. Még mindig szeretem, de elment...de akkor megtudtam, hogy itt vagy London-ban, mellettem...
 Nevetett, zsebre dugott kezekkel. -Most már az enyém vagy.
- Nem, sajnálom, én most azonnal elmegyek. -kezdtem hátrálni, megbotolva a saját lábamban a s˜ötétben, minnél hamarabb el kell érnem az ajtóhoz.
- Nem akartam ezt tenni Laura, de ha kiteszed a lábad azon az ajtón, lövök. -mondta, és szinte azonnal meghallottam, amint mögöttem felhúzza a pisztolyát.

29.fejezet

Sziasztok! :)
Itt lenne a legújabb rész, tudom, hogy nem a legjobb de azért remélem tetszeni fog. Köszönöm az előző részhez a hozzászólásokat.
Valamint:
Bravó Directionerek: A srácok Up All Night: Tthe Live Tour a MAHASZ DVD toplistájának eslő helyén debütált...sőt még az Oceanup-on is fenn van!
Valamint Danielle ma ünnepli a 24.-dik szülinapját, már ő is a fiúkkal van Las Vegas-ban. Hát Boldog Szülinapot neki! :)


Végülis a könyvtárban kötöttem ki. Leültem ahhoz az asztalhoz, ahol még anno Liam-el ültem, négy napos ismertség után.
Végigjártam a város azon helyeit, ahol Liam-el is voltam, azokat a helyeket, amelyekhez emlékek kötnek, megpróbáltam visszaemlékezni azokra a dolgokra, amelyeket akkor éreztem, és amelyekekt valószínüleg soha t˜öbbé nem fogok.
Az elmémben újrajátszottam az emlékeket, a képekeket, és ha kizártam a külvilágot szinte éreztem Liam jelenlétét.
De az egész csak még rosszabb lett emiatt. Mert minden egyes alkalommal, belémhasított a kegyetlen valóság, a tudat, hogy egyedül vagyok.
Persze, volt benne egy kis jó is. Az illózióim róla, egy aprócska örömet hozztak az életembe.
Kimondhatatlanul örültem, amikor Frank felimert az óriáskeréknél, és újra ingyen felengedett a kerékre. Az arcomon mosoly terült szét, amikor teljesen a levegőben voltam. Odafennt szabad voltam, és csak nézztem a hatalmas épületeket, amelyek beterítették ezt az őrült várost. Akaratlanul is anyám nyakláncához tévedt a kezem, amely a nyakamban lógott. Hiányzott, rettenetesen hiányzott.
Szinte észre sem vettem, hogy egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
Sajnálom, annyira sajnálom, hogy csalódást okoztam neki, Sam-nek, Liam-nek, és mindenkinek.
Túlságosan fájt visszagondolni mindenre, úgy éreztem, hogy szinte magamat is sajnálom. De ebből elég.
Erősnek kell maradnom, tovább küzdenem, mert még semminek sincs vége. Még mindig maradt időm. Még kitalálhatok valamit, nem?
Hát legalább, abbahagytam a sírást. Amint leszálltam a kerékről, elindultam a fagylaltos stand felé, amely ott állt, nem messze a keréktől.
Karamellás, és vaníliás fagyit kértem. Amióta az eszemet tudom, mindig ezt a két ízt kértem, és nem most akartam változtatni rajta. Kicsit odébbsétáltam, és körbe nézztem a teren. Mindenhol emberek voltak.
Egy fiatal párt láttam meg, akik épp egy pokrócon piknikeztek. A pasi, gondolom rockos beállítottságú lehetett, mármint ami az öltözkedését illeti. Fekete nadrág, fekete pólóval, fülében fülbevalóval. A karján egy kicsinek nem mondható tetkó virított. A mellete ülő nő, teljesen az ellentetje volt. Lenge, virág mintás ruhájában, szinte virított mellette. Minden egyes értelemben különbözőek voltak, de boldognak tüntek,
A nő ülében egy kisfiú ült. Kb. 3 éves lehetett. Ennivaló fürtjei voltak, és elragadó arca. A kis család mosolyogva ült ott, élvezve a délutánt.
Ott álltam, és azon gondolkodtam, hogy ennyire különböző emberek, két eltérő világból, hogyan szerethetnek egymásba. Talán anya és apa is hasonló helyzetben volt 20 évvel ezelőtt, ugyanebben az országban, városban. De ők nem hagyták, hogy bárki is közéjük álljon, ők kiálltak egymásért, hittek egymásban. Nem érdekelte őket senki véleménye. Azt kívántam, hogy bárcsak én is olyan bátor lettem volna, és harcoltam volna Liam-ért. Már csak 78 perc, és találkozom azzal a szeméttel...és bármennyire is meglepett, készen álltam.

Nem hallottam mást, csak a lépteim hangját, amint a 1017 Hawthorne Drive felé tartottam, immáron másodszor. Apró lépéseket tettem meg a bejárati ajtó felé, ami nyitva volt, arra várva, hogy belépjek rajta.
Amint beléptem az ajtón, ismét szétnézztem a szobában. A hatalmas ablakok némi fényt vittek a poros  házba. A padló minden egyes lépésemnél megnyikordult. Még mindig maradt két percem, úgy tünik hamarab érkeztem a bulira. Mély levegőt vettem, és újra körbejárattam a szemem a szobán, ami egykor az apám, Daniel Harper otthona volt. Nem tagadom féltem. A kezeim remegtek, amikor hezitálva bezártam magam mögött az ajtót. Ránéztem a mobilomra, amely egész nap meg sem szólalt, egyetlen üzenet sem érkezett, attól a személytől, akivel bármelyik pillanatban szembe találhatom magam.
Kinézztem az ablakon, amely rögtön az ajtó mellett volt. Az eget sötét felhők borították, úgy tünik nemsokára esni fog. Behunytam a szemem, és próbáltam kizárni minden külső gondolatot.
De mégis volt egy dolog, amit bármennyire is próbáltam, nem tudtam semmissé tenni, nem számított, hogy mennyire erősen próbálkoztam.
Ott volt egy számomra ismeretlen érzés, ami túl erős volt ahhoz, hogy kitöröljem az agyamból és a szívemből. Mégpedig a Liam iránti érzéseim.

Tudom, hogy nagyon rövid lett. De már a vége felé tartunk, és nem szeretném pont itt elsietni, remélem megértitek.