15.fejezet

Sziasztok!
Még délután szerettem volna hozzni az új részt, de aztán filmet nézztem helyette a neten :D ...bocsi :)
A felhők fölött 3 méterrel-igazán remek film, csak ajánlani tudom mindenkinek.
Nem azt a tipikus Hollywood-i nyálas story, amelyek mindig happy end-el végződnek. Nem amcsi film, hanem spanyol, de attól még a legjobb, amit valaha is láttam.
Na de azért a főszereplő pasi sem piskóta, külön miatta is érdemes megnézzni :D
Mindjárt beteszek egy képet róla :D ...és majd várom a véleményeket is ám..a részről plussz a pasiról is jöhetnek!!!




Nem tudom leírni, hogy milyen dühöt és haragot éreztem akkor, amikor elolvastam az üzenetet. Nem nézztem fel, csak mereven bámultam a képernyőt, kezemben szorongotva a telefonomat.
Liam hirtelen megmozdult, amire azonnal felkaptam a fejemet, de szerencsére nem ébredt fel.
- Annyira sajnálom Liam. -suttogtam halkan. A szívemben elképesztő büntudatot éreztem, amiért Liam-et és a többi srácot ilyen veszélybe kevertem.
Gyorsan kilépkedtem a szobájából és átmentem az ideiglenes szobámba.
Alig zártam be magam mögött az ajtót, a könnyek utat törtek maguknak. Nehéz volt kontrolárni a sírásomat, nem szerettem volna, hogy a fiúk meghallják és felébredjenek.
Csak annyit szerettem volna tudni, hogy miért én.
Mégis mi a fenét tettem, amiért ezt érdemlem. Ezt a kegyetlen bánásmódot. Ezt az örökké tartó nyugtalan érzést, tele félelemmel és paranoiával.
Az a szemét szinte darabkáról darabkára tépi szét a szívemet, lassan tönkretéve mindent, ami valaha is számított nekem, minden egyes SMS-el, egyre nagyobbat rúg belém.
Miért nem élvezhetem az ittlétemet London-ban?...és miért, valaki mondja meg miért? Liam-nek miért kellett belekeverednie? Miért kell a fiúknak is veszélyben lenniük?
Azért mert egy önző dög vagy.-üvöltötte az agyam.
Azt hiszem a legrosszabb az egészben az, hogy nem tudok odamenni senkihez sem, hogy alaposan kisírjam magam.
Egy lehetetlen harcot folytattam saját magammal. Egy harcot a szívem és az agyam között, csak az a baj, hogy már mindkettő darabokban hever.
Az okos, önzetlen Laura Harper úgy gondolja, hogy a legjobb az lenne, ha lelépne, el innen messzire a One Direction-tól, megkímélve ezzel őket mindenféle veszélytől, amelyek rájuk leselkedhetnek.
De az önző Laura Harper szerint, inkább itt kellene maradnia a házukban, Liam mellett, aki majd megvédi őt, ezzel kockára téve a saját életét.
Nem tudom, hogy mégis mit csinálja, nem tudom.
De viszont az ártatlan Dexter Trenton halála nagyban megkönnyebbítette a döntésemet. Nincs min gondolkodni. Az a szemét nagyon komolyan gondolja, megölt valakit, ezért nem maradhatok itt, eltekintve attól amit Liam gondol. Nem kockáztathatok több dolgot.
Nagy levegőt vettem, majd gondolatba megköszöntem Istennek, amiért az utamba sodorta Liam Payne-t, egy aranyos, törődő barátot.
Az SMS-kek és az idegesítő játéka mellett, az az idő amit Liam-el töltöttem, eddigi életem legszebb percei voltak, sosem fogom őket elfelejteni.
Ezeket az emlékeket mindig magammal fogom hordozni, lelkiekben felkészítenek arra, hogy egyedül nézzek szembe azzal, ami rám vár.
Minden erőmet összeszedtem, vettem a bátorságot, és visszaírtam annak a szemétnek.
"Meg akarsz ölni? Rendben, nyugodtan, majd meglátjuk, hogy kit érdekel. Csak ne bántsd a fiúkat, ők nem tettek semmit" -küldtem el.
A napsugarak kezdtek bekúszni a szoba ablakán keresztül, odakint is egyre világosabb lett, már lassan 8 óra volt. A szemeimet összesozrítottam, nem sírok többé, egy senki miatt nem. Meg tudom csinálni. Egész életemben erős voltam. Mégis mi a különbség most?
Oh, igen...egy tök idegen orzág. -gondoltam magamban.
Próbáltam megtisztítani a fejemet mindenféle gondolatoktól, rosszaktól és jóktól egyaránt.
A telefonom ismerős rezgése, adrenalint juttatott az ereimbe.
" Ne legyél már drámakirálynő. Nem foglak megölni. De ugyanez a szobály nem vonatkozik a kis barátaidra, ha az utamba állnak. -olvastam.
Csak nagyokat pislogtam, amikor felfogtam mit írt. A szívem kettészakadt, amikor rájöttem, hogy a fiúk nem lesznek biztonságban.
"Minek az útjába?"-válaszoltam. Remélve, hogy talán kapok valami értelmem választ.
"Te és én"-olvastam az undorító válaszát. A torkom kiszáradt, azonnal a legrosszabbra gondoltam, nem tudom mi történhetet azután, mert hirtelen minden elsötétült körülöttem.

Lassan kinyitottam a szemeimet, az ágyon találtam magam. Elájulhattam, mert amikor az órára nézztem, már 11 óra is elmúlt.
Lassan felálltam, majd elindultam lefelé. Próbáltam úgy tenni, mintha sosem olvastam volna el, azt az undorító SMS-t. Kikukucskáltam az ajtón, láttam, hogy Liam épp akkor lép ki a szobájából, majd fütyörészve elindul lefelé.
Lassan követtem lefelé a konyhába, felkészítve magamat a búcsúra. Az igazi, visszavonhatatlan búcsúmra a One Direction-tól.  A búcsúmra Liam-től.
- Jó reggelt. -köszöntem mosolyogva. A konyhában egy kócos, álmos Niall, Zayn, Harry és Louis nézett rám, épp reggelit készítettek.
- Hé, Laura, jól nézel ki. -mondta Louis, Liam túlméretezett pólójára és gatyájára mutatva ami épp rajtam volt.
- Naa. -nevettem szégyenlősen. -De köszön˜öm Louis, igazán jó volt titeket újra látni. -mondtam.
- Nem Laura, még nem mehetsz el, este buliba megyünk. -nézett rám vigyorogva Harry.
- Ha ez meghívás akar lenni, akkor vissza kell mennem a lakásomra, és átöltözni. Bármennyire is tetszik Louis-nak a jelenlegi összeállításom, azt hiszem ez mégsem az igazi. Bocsi Liam. -vicceltem, arra számíva, hogy Liam majd válaszol valamit.
De nem, még csak el sem mosolyogta magát. Még csak rám sem nézett.
Csak mereven bámulta a kávés csészét a kezében, majd egy nagyot nyelt a csészében lévő kávéból.
Nem tudtam, hogy mi játszódhat be lenne, semmit sem tudtam leolvasni róla.
- Oké, akkor szia Laura. Biztos vagyok benne, hogy találkozunk még. -mondta Niall, majd odalépett hozzám és megölelt.
- Majd meglátjuk. -válaszoltam, mielőtt megfordultam és elindultam volna. -Sziasztok. -köszöntem el végleg, szemeimmel Liam-et nézzve, aki még mindig úgy tett, mintha ott sem lennék.
De talán így lesz a legjobb. Egy tiszta, érzelemmentes búcsú. Alig pár métert tettem meg a kertben, amikor meghallottam a hangját.
- Laura. Ugye nem kezded az egészet előről? -szólt utánam Liam.
Megálltam, lassan megordultam, mire szembe találtam magam vele, ahogyan épp az ajtófélfának támaszkodik.
- Mit nem kezdek? -kérdeztem. -Csak haza megyek. Szükségem van pár ruhára. Ennyi az egész.
- Laura Harper, te vagy a legmakacsabb ember a világon. -rázta meg a fejét, majd lassan felém indult, zsebre dugott kezekkel.
- Csak annyit teszek, hogy téged és a legjobb barátaidat biztonságban tartom. -válaszoltam, mire a hangom megremegett.
- Magadat viszont veszélybe sodorod. -mondta, szemében aggódást véltem felfedezni.
- Hát inkább magamat, mint a One Direction-t.
- Nem mindenki ért ezzel egyett.
Nem válaszoltam egy ideig, csak néztünk egymásra csendben.
- Hazamegyek. -mondtam, nem hagyom magam meggyőzni.
- Hadd menjek veled. Csak, hogy tudod...hogy ne légy egyedül. Igy mindenki boldog lesz, és a kanapén alszom. -mondta mosolyogva, meglágyítva a szívemet.
- Szó sem lehet róla. -válaszoltam magabiztosan.
- Mindketten tudjuk, hogy nem akarsz egyedül maradni éjszakára. -győzködött tovább.
Komolyan mondom, ilyen nincs. Csak egyszer, tényleg csak egyszer tudnék neki ellentmondtani, de nem megy.
- Mit mondasz a fiúknak? -kérdeztem szégyenlősen, belegondolva, hogy a fiúk mégis mit fognak képzelni, amikor Liam elmondja nekik, ha ma nálam akar aludni.
- Az igazat. -mondta egyszerüen, mintha az igazság olyan könnyü lenne. -Csak annyit mondok nekik, hogy este elmegyünk valahová.
Nem mondtam semmit, csak sóhajtottam egy nagyot, amit gondolom Liam egy igennek vett.
- Remek. Hadd szedjek össze pár dolgot. -mondta, elmutogatva kézzel-lábba, hogy maradjak ott, ahol most vagyok.
 A francba. Már megint Liam nyert. De titokba a szívem repesett az örömtől, hogy a társaságában lehetek, egészen addig, amíg a mobilom meg nem zavarta az örömömet.
" Ez a póló nagyon rosszul áll rajtad" -olvastam.

14.fejezet

Sziasztok! :)
Nagyon szépen köszönöm ez előző részhez a hozzászólásokat, valamint a díjat is :)



Liam fel-alá járkált a szobában, idegesen jártatva a kezét, az immáron kócos hajában.
- Ez rossz. -hajtogatta, miközben a fejét rázta. -Valaki meghalt, ez már nem játék többé. Egy valódi gyilkos járkál odakint. -mondta.
- Tudom. -válaszoltam, majd az egyik párnát a mellkasomhoz szorítottam. -Valószínüleg én leszek a következő. El kell mennem innen, el kell mennem tőled. -folytattam.
Tudom, hogy ez nagyon drámaian hangzik, de ez az igazság, valamint a gondolat, hogy meghalhatok vagy akár a fiúk, egyszerüen nem akart eltünni a fejemből.
Liam megállt, felém fordult, majd odajött hozzám.
- Laura Harper, most azonnal nézz rám. -szólt rám, akárcsak egy szülő tenné a gyermekére, amikor azon kapja, hogy vacsora előtt sütit majszolgat.
Amikor rávettem magam hogy ránézzek, óvatosan megemelte az fejemem az államnál fogva.
- Mégis mikor fogod végre elhinni azt, hogy nem hagyom, hogy bárki is hozzád érjen? -tette fel a költői kérdést.
Nem tudtam semmit sem válaszolni, csak megráztam a fejem, távolabb húzódva tőle.
- Nem. -suttogtam. -Liam, ez nem mehet így tovább. Te magad mondtad, hogy ez rossz, már nem játék. Már csak azzal is kockáztatod az életedet, hogy most itt beszélgetsz velem, felfogtad ezt? Hiszen alig ismerjük egymást négy napja. Ez az egész ostobaság, nem hagyom. -válaszoltam.
Felálltam, ott hagyva az ágyon összezavarodva. -Most azonnal elmegyek. -jelentettem ki.
- A francba Laura, hogy lehetsz ennyire makacs. -állt fel az ágyról, a hangjában újra éreztem a dühöt.
Makacsság vagy sem, nem érdekel. Liam élete biztonságosabb és jobb lesz nélkülem.
Végső búcsút mondtam a magamban az elbüvölő hírességnek, úgy érezve, hogy ha hangosan is kimondom a búcsú szavait, azt csak a szívem sínylené meg.
Próbált meggyőzni, amig elértem az ajtóig. Vastag hangja víszhangzott a szobában, a benne hallható düh miatt.
- Ha most kisétált azon az ajtón, és valami történik veled, szerinted ki fog megvédeni? Superman? -kérdezte maró gúnnyal a hangjában.
Nem tudtam semmit sem válaszolni, mert mint mindig, Liam-nek most is igaza volt. Hallottam, ahogyan lassan mögém sétál.
- A fejedben valószínüleg most azt mondod, hogy senki. Ugyhogy ne meny el. Mert most mondom neked, hogy ezt nem tudod egyedül végigcsinálni. -mondta.
Hátulról átkarolta a derekamat, fejét pedig a vállamra helyezte. -Menjünk aludni. -suttogta a fülembe, majd lassan elkezdett húzzni az ideiglenes ágyam felé.
Túl fáradt voltam most ahhoz, hogy ellenkezzem, és valahogy Liam karjai azt éreztették velem, hogy biztonságban vagyok.

Kora reggel felkeltem, még csak öt óra volt. Az ég még sötét volt, a nap sugarai alig látszóttak még a horizonton.
Nem azért voltam fenn, mert rosszat álmodtam, vagy mert féltem, egyszerüen csak nem tudtam aludni.
Felültem az ágyban, ásitás és egy alapos nyújtózkodás kíséretében. A ház csendes volt, nehézz elhinni, hogy ezek a srácok egyáltalán alszanak néha, hisz mindig fel vannak pörögve.
Felkeltem az ágyból, majd besétáltam a szobából nyíló fürdőbe. Hideg vízzel alaposan megmostam az arcom, ami akkor nagyon jól esett, úgy nézztem ki.
Amikor belenézztem a tükörbe, a tükörképemtől kis híján frászt kaptam, szinte anya nézett vissza rám. A hosszú barna hullámos haja tökéletesen omlott a vállára. Legalább egy percbe telt rájönnöm, hogy az bizony nem anya, hanem én.
Vettem egy gyors, frissítő zuhanyt, élvezve a langyos víz simogatását, amikor a bőrömhöz ért.
Fél hat volt mire végeztem félig meddig. Van még pár órám, amíg valamelyik fiú fel nem ébred. Liam a szobában hagyta néhány cuccát. Egy egyszerü fehér pólót, valamint egy kockás rövidnadrágot, amíg el nem megyünk a lakásomba pár ruhámért, ez lesz az ideiglenes öltözéke, igy hát gyorsan magamra is kaptam őket.
Az egész cucc viccesen nézett ki rajtam, de nem érdekelt, mert Liam-é volt.
Ugy nézztem ki, mint egy szerelmes idióta, aki körülfonja magán saját karjait, közben nagyokat szippantva a ruhából.
De egyedül voltam a szobában, így nem volt kínos.
Kicsit megdörzsöltem vizes hajamat a törölközővel, titokban azt kívánva, hogy bárcsak itt lenne most a hajvasalóm és a hajlakkom.
Vizes hajamat szétengedve hagytam, úgy nézztem ki, mint egy kutya, aki túl sokat játszott az esőben.
Nem úgy terveztem, hogy a One Direction házában töltöm az éjszakát, így hát semmit sem hozztam magammal.
Semmi nem volt rajtam, még egy spirál vagy púder sem.
Mindig azt kívántam, hogy bárcsak olyan lány lehetnék, akinek nincs szüksége sminkre ahhoz, hogy jól érezze magát a bőrében, de sajnos én nem vagyok ilyen.
Valamint a tudat, hogy öt híres, tehetséges és helyes sráccal vagyok egy házban, csak még inkább kellemetlenebbül érintett.
Nem is tudom, hogy hogyan láthattam a tükörben anyát, pár perccel ezelőtt, hisz ő gyönyörü volt, valamint a mostani kinézetem még csak a közelében sincs annak.
Lassan kisétáltam a szobából, majd óvatosan kiléptem a sötét folyosóra, azon gondolkodva, hogy mennyire lennének a fiúk dühösek, ha reggel hatkor felébreszteném őket.
Tudtam, hogy Liam szobája, a Niall-ével szemben van, a folyosó végén jobbra, de még nem voltam a szobájában.
Az agyam próbálta leállítani a lábaimat, de azok egyszerüen nem engedelmeskedtek a parancsnak.
Olyan volt, mintha vonzott volna Liam titkokkal teli szobája, hogy vajon tisztaság vagy rendetlenség van-e odabenn, tele plagátokkal esetleg gitárokkal, hogy vannak-e fényképek a falon.
Kuncognem kellett, amikor meghallottam Niall horkolását, majd lassan benyitottam Liam szobájába.
Laura, olyan ciki vagy, mondogattam magamban, azon gondolkodva, hogy beosontam a srác szobájába, miközben alszik. De őszíntén szólva, semmi mást nem tudnék csinálni ebben a hatalmas házban kora reggel, így a kiváncsiság győzedelmeskedett.
Az ágy közepén feküdt hasmánt, ugyanabba a pólóban és nadrágban ami tegnap volt rajta, még a cipője is rajta volt.

Mosolyogtam, bevallva ellenállhatatlan lényét, azt ahogyan ott aludt békésen, mélyeket lélegezve.
Liam-et nézzve eszembe jutottak azok a dolgok, amelyek a repülőn történtek.
Eszembe jutott a ruha, ami aznap rajta volt. Eszembe jutott az az érzés, amit akkor éreztem amikor először hozzám szólt, amikor először hallottam mély, britt akcentusát. Eszembe jutott, hogy milyen vicces is volt, amikor a saját videójukat kritizálta.
Eszembe jutott, hogy milyen nyugodtan mondta azt, hogy egy híres banda, a One Direction tagja, akiket a YouTube-on nézztem vele együtt.
Eszembe jutott, hogy milyen aranyosan próbált megnyugtatni, amikor elmodtam neki, hogy félek a repüléstől, valamint az, hogy segített legyürni a félelmemet.
Egyre nehezebb és nehezebb volt eltitkolni azt az érzést, hogy kezdek beleszeretni Liam Payne-be.
Olyan hülyének, butának és naívnak éreztem magam egyszerre.
Csupán egy 18 éves amerikai turista vagyok, szülők nélkül, munka nélkül, valamint tervek nélkül a jövőt nézzve.
De hééé, legalább egy valamim van, egy őrült fenyegetőm. Na jó, ez nagyon hülyén hangzott.
Az agyam egész idő alatt figyelmeztett, hogy ne lépjem át a barátság vonalát, egy híres popsztár Liam Payne felé, de a szívem az ellentetjét diktálta.
Minden ezen a srácon annyira csábító volt. Legfőképp a felemelő nevetése, ami mindig elhitette velem azt, hogy az életem örökké boldog lesz addig, amíg Liam nevet.
Azt hiszem egész életem során megszoktam azt, hogy egyedül kell boldogulnom. Tíz éves kortól fogva, szülők nélkül felnőni. Egyedül nőttem fel...és talán az, hogy Liam most ennyire segíteni akar nekem...majdhogynem megrémített.
Liam törődik velem, ami nem sok emberről mondható el, azok közül akik valamilyen úton módon részesei voltak eddigi életemnek.
A szívem kihagyott egy percre, amikor megéreztem a zsebemben rezgő mobilomat. Legalább 10 másodpercig meg sem mozdultam, biztos akartam lenni abban, hogy Liam nem ébredt fel. Amikor megbizonyosodtam erről, elővettem a telefonomat.
A szobában eléggé sötét volt, csak mobilom szolgáltatott némi fényt. Egyszerüen nem tudom, hogy az a valaki honnan tudja mindazt, amit tud, főleg kora reggel hatkor.
"Na mégis ki a leskelődő most? Csak óvatosan, nehogy felébreszd a te kicsi szerelmedet" -olvastam.

13.fejezet

Sziasztok! :)
Köszönöm az előző részhez a hozzászólásokat, remélem ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket!
Valamint írjátok, hogy ki is vagyok én...bevallom, nem igazán értem, hogy ez miért lenne fontos :D
De okééé....mit szeretnétek tudni? :D:D



Nyolc évvel ezelőtt vesztettem el az anyámat, egy hosszú kegyetlen harc után amit a mellrákkal folytatott. Abbahagyta a kezeléseket, azt mondva az orvosoknak, hogy nem fog idő előtt elhagyni az egyetlen lányát, és csupán adósságokat ráhagyni a drága kezelések miatt, holott nem sok esélye volt a túlélésre. Tíz éves voltam akkor.
Az anyám gyönyörü kék szemei, általában energiától és szeretettől csillogtak, és akkor ugyanazok a szemek csukva voltak, amint ott feküdt az ágyában kezei a mellkasán össze voltak kulcsolva...nem lélegzett.
- Anya, kérlek ébredj fel. -suttogtam halkan könnyek között, próbálva felébreszteni őt. Még mindig hallottam a hangomat, ahogyan azon az estén megállás nélkül anyát szólongattam, de mindhiába.
Csak egy kis temetés volt. A papon és rajtam kívül, csak néhány középiskolás "barátja" volt jelen a temetésén. Nem élt túl társasági életet, nem voltak testvérei sem, ki sem járt nagyon.
Azt mondogatta nekem mindig, hogy én vagyok az ő legjobb barátja, ami fordítottan is igaz volt.
Amint ott álltam a temetésen, a fekete koporsót bámulva, amely anya ágya lett attól a naptól fogva örökre...a legfájdalmasabb dolog volt, amit egy ember valaha is átélhet, főleg ha egy tíz éves kisgyerekről van szó.
Felakartam rázni őt mély álmából beleugrani a koporsóba és átvenni a helyét, feláldozni saját magamat, ha az azt jelentette volna, hogy akár egy napig is, de élhet. Hogy legalább egy napig megoszthatná gyönyörü mosolyát a világgal.
Valamint ez volt az utolsó alkalom, amikor hallottat láttam...a mai napig.
A rendőr azt mondta, hogy a 60 éves biztonsági őr Dexter, egy hirtelen bekövetkezett szívrohamban halt meg. De ez butaság.
Liam és én tudtuk az igazságot. Ami csak még jobban megijesztett. Az pasi tette, nem tudom, hogy hogyan, de ő tette. Megölt egy embert, egy kedves, ártatlan öreg urat, és mindez miattam történt.
A k˜önnyek ellepték a szememet, amint az nézztem, amihogyan a halottkémek letakarják a testet, és egy hullaszállító autóba teszik be.
Dexter-nek volt családja, szülei, gyerekei, unokái. Voltak barátai. Valakinek a legjobb barátja volt...és most meghalt. A eszem folyton anya temetését elevenítette fel, újra láttam magam előtt a szomorú arcokat, a könnyeket.
Az ágy sarkában ültem az egyik vendégszobában, térdemiet felhúzzva a mellkasomhoz, miközbe előre-hátra hintázta, próbálva megnyugtatni magamat.
Az ablakon kifelé bámultam, láttam amint Liam és Niall néhány rendőrrel beszélget.
A mobilom megrezzent.
" Nagyon örülök, hogy rájöttél, hogy nem csupán egy játékot játszom. Nem ajánlom, hogy kereszte tegyél nekem"-olvastam.
Dühös voltam, gondolkodás nélkül elhajítottam a telefonomat a szoba legtávolabbi sarkába, ami hangos csattanással ért földet.
Tudtam, hogy majd később úgyis összerakom, de most túlságosan meg voltam ahhoz ijedve, hogy bármit is csináljak. Egy apró kopogást hallottam az ajtón.
- Héé, Laura, minden rendben? -hallottam Harry hezitáló hangját, lassan benyitott. -Hallottuk, hogy valami leesett. -folytatta.
- Igen, minden rendben. -hazudtam, egy apró mosoly kíséretében.
Besétált a szobába, arcán szomorkás mosollyal, és leült az ágy másik oldalára. Abban a pillanatban Louis sétált be utána.
- Bocsi ezt az egészet. -mutatott az ablak felé. -Kicsit nagy az ijedség és a meglepettség. Dex rendes volt, igazán nagyon kedves fickó. -mondta.
- Igen. -folytatta Harry is. -De le állhatott volna a sok fánkról. -mondta.
A francba, csak az a baj, hogy egyáltalán nem szívroham volt. Egyszerüen csak ki akartam volna üvölteni magamból mindent.
- De mindegy. Csak meg akartunk nézzni. Liam azt mondta, hogy itt maradsz, mert munkálkodások folynak abban az épületben, ahol a lakásod van.
- Igen, valami olyasmi. -suttogtam, ráharapva alsó ajkamra.
- Hééé, gyere ide. -szólalt meg Harry, mire ő és Louis egy kisebb csoportos ölelésbe zártak. -Tudom, hogy ez az egész dolog fora és rémisztő, de ne sírj Laura. -próbált vigasztalni.
Hát ha tudná, hogy még mennyire ijesztő, biztos nem vigasztalna most, hanem a lehető legmesszebbre menekülne a közelemből.
- Igen, csak aludj egy kicsit. Minden rendben lesz. -mondta Louis, gyengéden simogatva a hátamat. -Még ha, bosszút is fogok állni a délutáni vereségem miatt. -mondta.
Ezen a kijelentésém elnevettem magam, annyira szerencsésnek érezztem magam, hogy ezek a srácok itt vannak mellettem, én pedig mindezt így hálálom meg.
- Oké, na és most egy kis szépítő alvás következik. -szólalt meg Harry, olyan fura lányos hangon. -De valószínüleg nincs rá szükséged, elég cuki vagy már így is. -kacsintott rám, majd mind a ketten kiléptek a szobából, becsukva maguk mögött az ajtót.
Hallottam a lépteiket, amint végigmennek a folyosón, majd két ajtócsapódást, vagyis már a saját szobáikban vannak.
Felálltam majd a szoba másik végébe sétáltam, és összeraktam a mobilomat. Liam és Niall még mindig a zsarukkal beszélgettek. Látszott rajtuk, hogy fáradtak és hogy kényelmetlenül érzik magukat a sok kérdés miatt.

Lassan lesétáltam a lépcsőn. A konyhába mentem, hirtelen nagyon szomjas lettem, így egy jó nagy pohár víz, most remekül fog esni.
Megálltam Zayn előtt, aki a konyhapultnak támaszkodva épp a Nando´s-ból hozott csirkét ette.
- Szia. -köszönt teli szájjal. Gyönyörü sötét szemei, most pirosak és fáradtak voltak.
- Szia Zayn. -köszöntem én is halkan, majd egy nagy pohár hideg vizet öntöttem magamnak a hütőből.
Egy kis ideig csend uralkodott a konyhában, majd hirtelen Zayn törte meg a csendet.
- Ez...ez az egész. -kezdte, kezével a villogó rendőrautóra mutatott az ablakon keresztül. -Hihetetlen, őrület.
Egyetértettem, fejemmel egy aprót bólíntva.
- Dexter remek volt...ő volt a kedvenc biztonsági őrünk, legalábbis nekem az volt. Amikor trunén voltunk, mindig közösen találtunk ki mindenféle apró csínytevéseket a többiek agyára menve azokkal. -mesélte mosolyogva és elgondolkodva. -Ez csak olyan hihetetlen. Nem tudom elhinni. Meghalt, mármint tényleg meghalt. Még mindig nem tudom felfogni, hogy holnap reggel nem fog ott álni a kapu előtt, integetve azzal a hatalmas mosollyal az arcán. -mondta.
Nem tudtam mit mondani, csak figyeltem a fiút, aki épp abban a pillanatban szivének egy kis darabkáját osztotta meg velem, velem Laura Harper-el, egy lánnyal, akit elig ismer. A szemei tele voltak fájdalommal. Egy igaz barátot veszített el. Pontosan tudom, hogy milyen is az. Nagyon jól ismertem azt az érzést, amikor egy hozzád nagyon közel álló személy egyszerüen nincs többé.
Egy aprót ittam a poharamból, a hideg érzése lefagyasztotta  a torkomat.
- Igen. válaszoltam halkan. -Pár évvel ezelőtt vesztettem el az anyámat, még mindig fáj néha.
- Sajnálom. -mondta, majd egy újabb hatalmas falatot tolt be a szájába.
Ezen csak nevetnem kellett. -Te eszel ha szomorú vagy? -kérdeztem.
Visszamosolygott rám. Arca meg volt dagadva a sok csirkétől, olyan volt mint egy imádnivaló hörcsög.
- Hogy eszem-e, amikor szomorú vagyok? Mégis milyen csajos dolog ez. -válaszolta nevetve, majd újabb csirkedarabot tömött a szájába.
Csak mosolyogva figyeltem. Ugy éreztem, mintha megosztotta volna velem a lelkét. Hihetelenül közel éreztem magam ehhez a remek sráchoz. Mintha már majdnem barátok lennénk.
A konyha ajtaja hirtelen kinyílt, és egy megviselt Liam sétált be a konyhába.
- Minden rendben haver? -kérdezte kiváncsian Zayn.
Liam nem válaszolt, csak rám nézett. Szemei tele voltak félelemmel.
- Mi történt? -kérdeztem tátogva. Biztos vagyok benne, hogy fal fehérré változhattam, a legrosszabbra számítottam.
- Uh, semmi. Minden rendben, csak hosszú nap volt a mai. -válaszolta az órájára nézzve. Hajnali két óra volt, és a zsaruk is elmentek végre. -Laura már biztos álmos vagy. Jobb lesz ha lefekszel- mondta Liam.
Csak bólintottam, attól rettegve, hogy mit is akarhat nekem mondani.
Megfogta a kezem, majd felfelé kezdett húzzni maga után a lépcsőn. Gyors sebességgel berobogott a vendégszobába.
- Mi? Mi az Liam? -kérdeztem, miután bezárta az ajtót. Féltem a válaszától.
- Laura, találtam egy cetlit Dexter egyik zsebében. Kivettem mielőtt a rendőrök észrevették volna. -magyarázta a szemembe nézzve, majd a zsébebe túrt, elővéve egy apró papírdarabot, majd átnyújtotta nekem, hogy elolvashassam.
"Még mindig egy béna számítógépes alak vagyok a számodra, Liam kedves?"

12.fejezet

Hali :D
Itt is lennék...úristen :O
Nagyon de nagyon szépen köszönöm az előző részhez a véleményeket, igazán nagyon sokat jelentek.
Remélem ehhez a részhez is legalább ugyanannyi érkezik! :))



Már vagy délután ˜öt óra körül járhatott, amikor Liam-el elindultuk a k˜önyvtárból.
- Mehetünk haza? -kérdezte egy mosoly kíséretében, miközben a méregdrága kocsijával kitolatott a parkolóból.
- Haza? Ugy érted a te otthonodba. -javítottam ki egy félénk nevetéssel. Azért annyire régóta még nem ismerjük egymást, hogy a házukat az otthonomnak nevezzhessem.
Együtt tölteni az éjszakét öt, híres és nem utolsó sorban helyes sráccal, nem szerepelt a terveimben mikor eldöntöttem, hogy London-ba jövök, de ezek az üzenetek csak mindent túlbonyolítottak.
Nem válaszolt semmi, csak rám nézett, mire én idegesen ráharaptam alsó ajkamra.
- Laura, őszintén mondom, hogy ami az enyém az a jelenlegi helyzet miatt a tiéd is. A ház teljesen biztonságos, biztonsági őreink vannak, akik éjszaka is dolgoznak. Valamint legalább három vendégszoba van a házban, szóval... -de nem tudta befejezni, mert félbeszakítottam.
- De mi lesz a fiúkkal? Nem fogják furcsálni, hogy csak úgy ott alszom? -kérdeztem.
Pislogott egyet, nem tudta, hogy most pontosan mit is válaszoljon az előbbi kérdésemre. A szemeivel az útra koncentrált.
- Nem kellene elmondanunk nekik? Ezt az egész dolgot? -kérdeztem félve Liam-et, mivel az előbbi kérdésemre sem válaszolt, ezért, hogy tudja mire is gondoltam pontosan, felmutattam a telefonomat, bár szerintem nagyon jól tudta ő.
- Uhm, nem. Nem vagyok biztos benne. -válaszolta. Egyik kezét elvette a kormányról és a tarkóját kezdte vele dörzsölni.
- Liam, figyelj. Nekem ez nem tetszik. Nem tudom, hogy még én sem, hogy milyen veszélybe keverlek bele benneteket...és nem fogok csak úgy ottmaradni nálatok, amikor...
-Laura! -szakított félbe idegesen, a hangját is megemelte. -Most ˜őszintén. Szerinted ez a fickó mit akar veled csinálni? Lefogadom, hogy valami béna alak, aki csak nagyon unatkozik...ért egy kicsit a számítógépes cuccokhoz, megszerezte a számod, kicsit kutatot, és most jól elszórakozik. Haggyuk már az egészet. -mondta idegesen.
Nagy levegőt vettem. Nagyon meglepődtem Liam reakcióján. Nem is nézett rám, csak az utat figyelte, miközben sütött róla, hogy nagyon dühös.
Nem mertem megszólalni. Féltem, hogy Liam újra kiabálni fog velem, ha kinyitom a szám. De a düh, nem vá,toztatta meg Liam gyönyörü arcát. Azok az érzelmek egyáltalán nem tartoztak azokba a szemekbe.
Lehunytam a szemeimet, majd elég erőt vettem magamon hogy megszólaljak.
- Liam, ha tényleg elhiszel mindent, amit most mondtál. -kezdtem. -Arról, hogy az a fickó csak szórakozik. Ha tényleg elhiszed, hogy nem fog bántani. -folytattam, de a könnyek már ellepték a szememet. -Akkor, miért ragaszkodsz ahhoz, hogy nálatok aludjak? Miért csinálod ezt, ha szerinted biztonságban vagyok? -kérdeztem.
- Nem tudom. -válaszolta halkan, szemeimbe nézzve.
A csend eluralkodott a kocsiban. Lejjebb csúsztem az ülésen, abban reménykedve, hogy így talán elbújhatok egész London elől, elbújhatok a dühös Liam-től.
- Liam, sajnálom, hogy belekevertelek ebbe...
- Ne kezd megint. -szakított félbe. A hangja tele volt dühvel és idegességgel.
Ugy éreztem, hogy Liam az a fajta ember, aki mindig nyugodt és kiegyensúlyott. Aztán jövök én, egy buta lány, aki egy ilyen nyugodt lelket, egy szempillantás alatt tönreteszek.
Minden bátorságom elszállt, hogy megszólaljak. Liam is csak mereven bámulta az utat, miközben "hazafelé" vezetett. Feszült volt, mert kezeivel a kormányt szorongatta.
Figyelmeztetés nélkül, félrehúzódott a kocsival, megállt vele, kivette a kulcsokat. Kipattant az autóból, becsapva maga után az ajtót, ott hagyva engem a csendben.
Megkerülte az autót, majd az én oldalamon termett, és kinyitotta nekem az ajtót.
- Menjünk. -szólalt meg ugyanolyan hangnemben, semmilyen érzelem sem volt a hangjában.
- Mégis hol...
- Kajáért jöttünk. -szakított félbe monoton hangon, fejével a Nando´s felé bökve.
Nem is várta meg, míg kiszállok az autóból, elindult az étterem felé.
Ott álltam, remegő lábakkal. Majd bezártam az ajtót. Igy is elég feszült voltam már, de erre még rátett egy lapáttal, mikor meghallottam a telefonomat.
"Aw, mit csináltál, hogy szegény Liam-et ennyire feldühítetted? Szakítottál vele?"-olvastam.
- Fogd be. -préseltem ki a fogaim között, mintha egyáltalán meghallotta volna.

Láttam, amint Liam megállt.. A tárcáját a kocsiban hagyta valószínüleg. Lassan felém fordult, az arcáról semmit sem tudta leolvasni. Lasan odasétált a kocsija mellé, megállt előttem, majd egy szó nélkül szorosan magáhozz ölelt.
- Liam, mégis mi... -suttogtam a vállaiba, miközben karjaival szorosan tartott. Azon töprengtem, hogy mégis mi válthatta ki nála, ezt a hirtelen hangulatváltozást.
- Laura. -kezdte halkan, kicsit elhúzódva tőle, de épp csak annyira, hogy a szemeimbe tudjon nézzni. - Sajnálom. Nem kellett volna így beszélnem veled. Csaj tudod én...én nagyon megkedveltelek.Azt hiszem, azért mondogatom folyton, hogy biztonságban vagy, mert elakarom hitetni magammal. Azt akarom, hogy szabad légy, hogy jól érezd magad ebben a városban. Tégy meg mindet amit csak szerettél volna. Valamint, hogy az a valaki ennek az egésznek az útjában áll, feldühített. --nevetett. Minden düd eltünt az arcáról.
Vele együtt nevettem. Csak azért volt rám dühös...mert Liam Payne törődik velem.
- Meg tudod bocsájtani nekem, hogy olyan bunkó voltam? -kérdezte, olyan igazi kiskutyás ábrázattal.
- Talán, csak akkor ha eszünk valamit. -vicceltem, k˜özben a hasamat simogattam.
Rengeteg táskával sétáltunk ki a Nando´s-ból. Liam szavaival élve, őt tinédzser fiú extra csirkét eszik.
Lassan egyensúlyoztam a kocsi felé, próbáltam nem elejteni a zacskókat és a poharakat. Nevetnem kellett, amikor hátrapillantottam Liam-ra, aki igencsak arra koncentrált, hogy el ne ejtse a One Direction vacsoráját.
- Laura. Vedd ki a kulcsokat a zsebemből, hogy kinyissim a csomagtartót. -szólalt meg.
Ahogy tudtam, lepakoltam a dolgokat a kocsi tetejére, majd Liam-hez sétáltam.
Kicsit lejjebb guggolt, hogy bele tudjak nyúlni a farszebébe.
- Aw, csak óvatosan kicsikém, ez csikiz. -változtatta el a hangját, én pedig azon nyomban elpirultam.
Kihúztam a kulcsokat, majd kinyitottam a kocsi hátuját, bele pakolva a tonnányi kaját.
Ezután elindultuk a kocsival. A rádióból valami ócska rap dal szót...én pedig már olyan mértékben nevettem Liam-en, hogy a könnyeim is kicsordultak, mivel Liam a saját módjára átformálta a szöveget.
- Yo, yo, yo -folytatta tovább, kezeivel hadonászva. Csak nevettem a srác aranyosságán.
Szerintem Liam már rajtam kezdett el nevetni, ezért inkább csatornát váltott a rádión.
- Oh, istenem, imádom ezt a dalt. -hallottam meg kedvenc dalomat, majd azonnal feljebb tekertem a hangerőt.
"Mama, life had just begun! But now I´gone and thrown it all away"-énekeltük együtt Liam-el.
"Goodbye, everybody. I´ve got to go! Gotta leave you all behind and face the truth" -hagytam, hogy Liam egyedül énekeljen, és akkor jöttem rá, hogy most hallottam őt először énekelni. Persze a videón kívül, de ez akkor is más volt. A hanga erőteljes volt és eredeti...és még ha most nem is komolyan énekelt csak bohóckodott, a hangja akkor is elképesztő volt. Megmelengedte a szívemet.
Egy kicsit elgondolkoztam a szövegen, ez a dal pontosan leírja  a mostani helyzetemet.
Liam megérhezett a házhoz, még azelőtt, hogy a dal véget ért volna. Kikapcsolta a rádiót, így a kocsiba csend lett, miközben ő felhajtott a kocsifelhajtóra.
A mosoly nem tünt el az arcunkról, miközben kiszedtük az étellel teli táskákat. Beléptünk a gyönyörü házukba, én ezennel másodszor egy nap alatt. Azonnal letettük a táskákat a folyosón található kis asztalra.
A telefon abban a pillanatban megszólalt amikor Liam bezárta a ház ajtaját.
De ez nem az én telefonom volt. A szívem kihagyott egy pillanatra, amikor Liam elővette a telefonját és olvasni kezdte az SMS-t.
"Elnézést Mr. Payne. De azt hiszem, hogy néhány új biztonsági őrt kellene felvenni az otthonába. Mivel úgy tüni, hogy az egyiküket véletlenül megöltem. Ooops!"

11.fejezet

Na hát, itt is lennék.
Annyit szeretnék kérni, hogy majd előző részhez is írjátok le a véleményeteket! ...köszi :)




Oké...az amerikai könyvtárak nem éppen olyan gyönyörüen csinálják meg, mint az európaiakat.
Csak álltam és bámultam, a falak a formák egyszerüen tökéletesen voltak kivitelezve.
-Na és még én vagyok a fura. -szólalt meg mögülem Liam, amikor észrevette, hogy megtorpantam, valamint az arcom ábrázatát.
- Hé, én lány vagyok, nekünk az ilyen dolgok meg vannak engedve. -válaszoltam, egy grimasz kíséretében, valamint már azon járt az eszem, hogy odabent mennyi mesés könyv lehet.
Bementünk az épületbe, és leültünk a legtávolabb eső asztalhoz, hogy még véletlenül sem zavarják meg most Liam-et a rajongó lányok.
- Na és merre kezdjünk neki? -kérdeztem, amin helyet foglaltunk és a dolgainkat leraktuk az asztal tetejére.
Nem válaszolt semmit, csak leült az egyik számítógép elé. -Még nem tudom, először is, meg kéne nézznünk a születési dátumokat. Az apád neve Daniel Harper, igaz? -kérdezte. Kérdésére egy bólintással válaszoltam.
Nézztem Liam-et, amint kezeivel a megfelelő billentyüket nyomja le, majd szemeivel erősen a monitorra koncentrál.
- Woh. -szólalt meg hirtelen. -608 londoni Daniel Harper-t adott ki első találatra a gép.
- Oké. -válaszoltam egy mély levegő kíséretében. -Ezt az eredményt szerintem le tudjuk csökkenteni. Valószínüleg 1960 és 1980 köz˜ött született. -mondtam. Nem válaszolt, csak azt tette amit mondtam az imént.
- Nos, ez így jobb, de még így is 185 találat van. -mondta.
- Mégis a Daniel Harper név, miért ilyen népszerü? -tettem fel egy költői kérdést, majd tenyeremmel megtámasztottam homlokat. A feszültésg egyre inkább nőtt bennem.
- Gyerünk Laura. Meg tudjuk csinálni. -fordult felém Liam bíztatóan, mire én is leültem az egyik gép elé, ami közvetlenül vele szemben volt, az az másik oldalán, így biztosan többre megyünk.
Különböző régi újságok, magazinok, és történelmi adatok között kutakodtam.
De sajnos London-ban, ezekből rengeteg volt. Az idő pedig egyre csak telt. A helyiségben néma csend uralkodott, az egyedüli hangforrás az az egér kattingatása volt.
Azt vettem észre, hogy minden egyes percben Liam-re pillantok. Nem is tudtam kontrolárni, a szemeimet egyszerüen vonzotta a jelenléte, amint ott ült velem szemben.
Párszor ő is rám nézett, ilyenkor tekintetünk találkozott. Azok a mélybarna, kedves szemek, mindig felélesztették a szívemben a reményt, amikor az épp kihunyni készült.

A egész szituáció reménytelen tünt, de Liam tovább bíztatott, nem hagyta, hogy feladjam.
Fogalmam sem volt arról, hogy egyszerüen mi után kutakodjak. Minden amit tudtam, az a neve volt, valamint az is lehetséges, hogy anya az igazi nevét mondta meg nekem.
Ujjaimmal halántékomat kezdtem dörzsölni, a szemeim égtek, a monitor hosszas bámulása után.
- Liam, haggyuk ezt, felejtsd el. Már eleget kerestük. Nem hiszem, hogy a szerencse a mi oldalunkon áll, inkább menjünk haza. -szólaltam meg halkan.
De ő csak tovább nézzte a képernyőt, arcvonásai meg sem rezdültek, mintha egy szót sem szóltam volna.
- Laura. -nézett fel rám hirtelen. -Hogy hívták a mamádat? -kérdezte.
- Michelle Wakefield. -válaszoltam. -De figyelj, ennek most mi...
- Shh. -szakított félbe, mutató újját feltartva. Nézztem pár percig, amint szorgalmasan keresni próbál valamit, valamint egy apró remény gyúlt bennem, hogy talán Liam-nek sikerül valamit találnia.
- Héé, ezt nézzd. -nézett fel rám, maga mellé hívva. Majd egy régi újságcikket mutatott.
- Duke Daniel Harper felbontotta az eljegyzését Mary Whitten-el. -olvastam meglepetten.
- A cikk 1992. október 17-én jelent meg. Azt hiszem megtaláltuk, ezt nézd, a harmadik bekezdést. Az egész egy amerikai turista Michelle Wakefield miatt történt. -olvasta Liam.
- Istenem. -suttogtam. Szemeimet egy pillanatra sem véve el a monitorról.
Az anyám Michelle Wakefield, meghalt, amikor 10 éves voltam. Az apán Daniel Harper sosem volt része az életemnek.
Az agymban különböző tündérmeséket képzeltem el róluk. Mintha ők lettek volna a modern Rómeó és Júlia.
Felnőve, bármikor amikor magányos voltam, azt kívántam, hogy bárcsak a szüleim velem lennének.
Dühös voltam rájuk, amiért magamra hagytak. De mindig arra emlékeztettem magam, hogy a szerelmük nagyon erős volt, csak nem tudtak eléggé küzdeni érte.
Ezekkel a gondolatokkal könyebben átvészeltem a magányt és a fájdalmat.
De most tények után kutatok, magyarázatok és valós adatok után. Jelenleg épp a kirakós egyik darabkáját nézem a múltamból, aminek segítségével megérthetem a szüleim történetét.
A történetet, amit a "követőm" bizonyára már rég tudott, vagy mindig is tudta. Erősen megtámasztottam magamat az asztal sarkánál, majd nagy levegőt véve olvasni kezdtem.

Duke Daniel Harper felbontotta az eljegyzését Mary Whitten-el.

1992.október 17.
A pletykák amelyek e két pár szakításáról szóltak, tegnap hivatalosan is meg lettek erősítve.Harper-t egy gyönyörü turistával ölelkezés közben kapták lencsevégre, amint a London Eye-ról tarottak lefelé. 

A Whitten család a történtek után a mai napig semmilyen információval nem szolgált.
 Daniel Harper tegnap óta nem mutatkozott nyilvánosan, jelenlegi tartózkodáshelye is ismeretlen.
Az apja William Harper, ezt nyilatkozta:"Nagyon szégyelljük magunkat a fiam viselkedése miatt...elnézést kérünk a bájos Whitten kisasszonytól is. A fiam remek nevelést kapott, arra volt tanítva, hogy felelősséget vállaljon a tettei iránt."
A eljegyzés felbontása bejárta az egész angol sajtót. Ennek a tettnek egyetlen személy lehet az oka, aki nem más, mint egy amerikai túrista. Egy fiatal nő Michelle Wakefield. Húszas évei elején járó szépség. Névtelen ismerősök nyilatkozata szerint, a hölgy korábban már volt meynyasszonya egy angliai mérnöknek, Mason DeFarge-nak, aki nem már, mint Mary Whitten közeli barátja.

Meglepődtem, nem is kicsit az olvasottak alapján.
Nem tudtam, hogy hirtelen mire is gondoljak, lassan távoabb léptem az asztaltól. 18 év bizonytalanság után ezt kell megtudnom. A szüleim kapcsolata nem hagyott mást maga után, csupán szenvedést, két ember számára is, valamint engem.
A szüleim boldog eljegyzésben éltek, készen álltak, hogy összekössék az életüket két másik személlyel. De aztán rátaláltak egymásra, és a józan gondolkodás értelmét vesztette, egyszerüen elfutottak a felelősség elől.
Sajnálatot éreztem Mary Whitten és Mason DeFarge iránt. Vajon valaha is túltették magukat azon a fájdalman amit a szüleim okoztak nekik.
De titkon csodáltam anya és apa bátorságát. Feláldoztak szinte mindent, hogy együtt lehessenek, sajnos sikertelenül. De vajon ez önzőség és butaság volt a részükről?
- Hé. -szólalt meg Liam, lassan a hátamat simogatva megnyugtatóan.
Nem válaszoltam semmit, így szorosan magához ölelt. A mobilom abban a pillanatban megrezzent. De most először, nem érdekelt. Semmi sem ronthatja el ezt a pillanatot Liam-el, ott állva a könyvtár leghátsó eldugott kis zugában. Kirázott a hideg, pedig semmit sem tett, csak egyszerüen ott volt velem.
A szemébe nézzte, mire éreztem, hogy szemeimet ellepik a könnyek. Azt hiszem, hogy most tudatosultak bennem az olvasottak igazán.
- Neked van a legszebb szemed. Tudsz róla? Elképesztően, gyönyörü zöld szemek. -mondta, gyengéden megsimogatva a hajamat.
- Köszönöm Liam. -suttogtam, majd egy könnycsepp gördült le az arcomon.
Liam let˜örölte azt, majd egy puszit nyomott a hejére. Az arcom tüzelni kezdett Liam ajkaitól, a szívem olyan sebességgel vert, hogy azt hittem menten átszakítja a bordámaimat.
- Minden rendben lesz. Megoldjuk. Együtt? -próbált vigasztalni.
- Együtt. -válaszoltam. Egyszerüen szükségem van valakire, egyedül nem fogom tudni végigcsinálni. De önzö sem lehetek, amint túl veszélyessé kezd válni a dolog, Liam-nek ki kell maradnia ebből.
- Menjünk haza. Ma este nálunk alszol, és ne is próbálj ellenkezni. -mondta.
Megtöröltem a szemeimet, majd a szomorú ábrázatom helyett, egy mosolyt varázsoltam az arcomra, a dolgaim után nyúlva az asztalon.
A mobilomat felvettem az asztalról, pár pillanatig csak bámultam rá, majd olvasni kezdtem az SMS-t.
"Gratulálok. Tudod használni a számítógépet. Az első lépés meg is lenne Sherlock" -olvastam.
- Uh, Laura. -jött mellém Liam, idegességet láttam az arcán, de nem nézett rám, a saját iPhon-ját bámulta.
- Azt hiszem a "barátod" egy másik fronton is tüzelni kezdett. -mondta.
Remegni kezdtem, majd lassan a képernyőre pillantottam, amint Liam felém tartotta a telefonját.
Persze, egy üzenet volt az, ismereten számról.
" A te helyedben jobban ügyelnék arra, hogy hová teszem a kezeime Superstar. Kétszer is gondolt át, mielőtt hozzá mersz érni. Ne hidd, hogy nem tudok dolgokat a te múltadról is Liam Payne"

10.fejezet

Sziasztok...itt is lennék.
De most gyerekek tényleg, csak 1 komment? Komolyan ennyire rossz lett? :(







- Te itt laksz? -kérdeztem meglepetten Liam-et. Ez az egész One Direction birodalom hatalmas volt, az én lakásom mellette egy szimpla garázsnak tünik. A gyönyörü zöld pázsiton egy kicsinek igazán nem mondható gyönyörü fehér ház állt. A bejárati ajtóhoz lépcsőn lehetett feljutni, míg az ablak keretei halvány barna színben pompáztak. Nagyot sóhajtottam, miközben egymás után lassan szedtem a lépcsőfokokat.
- Hát amikor a fiúkkal London-ban vagyunk, akkor itt "lopjuk" a napot. -válaszolta. -De remek itt élni. A kerítést szinte lehetetlen megmászni, és kamerák vannak mindenhol. Biztonságban vagy. -mondta, majd féloldalasan megölelt.
Néha teljesen elfelejtettem azt a tényt, hogy Liam híresség. De ezt nem szabad elfelejtenem. Liam híres én pedig nem. Ugyanúgy megszabadulhatna tőlem, mint egy használt ruhától.
Benyitott a házba, ami belülről ugyan olyan mesés volt, mint kívülről.
Egy barack színü szőnyeg volt az előszobában, ami a nappaliba vezetett, ahol négy ismerős tini fiú terpeszkedett sötét színü bőr kanapékon, mereven egy Titanic méretü TV-t bámulva, amiben éppen meccs ment.
- Igen, és gól Irországnak, Mondtam, hogy nyerőek. -hallottam meg egy ismerős ír akcentust, majd arc is társult hozzá, amikor is Niall diadalittasan ugrott fel eddigi ülő helyzetéből és vidáman kezét a levegőbe lendítette.
- Louis, ide a lóvét. -majd tenyerét nyújtotta az említett személy felé, aki morcosan morgott valamit magában.
- Sziasztok srácok. -lépett mellém Liam, majd kezét a vállamra helyezte, -Nézzétek kit találtam.
Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, amint ott álltam zöld V nyakú pólómban, egyszerü fekete rövidnadrágomban, valamint szintén fekete balerina cipőmben, miközben mindannyian felém kapták a tekintetüket. Egyszerüen nem illettem ebbe a környezetbe, London gazdag negyedébe.
- Sziasztok. -intettem nekik.
- Laura! Visszajöttél! Hála Istennek, már hiányoztál. -játszotta túl a dolgot egy kicsit Louis, mivel nem hiszem, hogy annyire hiányolt volna, hogy közben tapsikolni és ugrálnia kellene.
Hirtelen elém ugrott a kanapé mellől, majd megölelt. Majdnem elestünk mind a ketten.
- Hát te tényleg őrült vagy. -válaszoltam neki nevetve.
- Jól van, jól van...elég lesz Louis. -szólalt meg Liam szemforgatva.
- Laura, szia ismét. Hogy vagy? -jelent meg előttem Harry, azzal az ellenálhatatlan mosolyával, gyönyörü zöld szemei csillogtak. Egy apró puszit nyomott az arcomra, amitől a szívem vadul kalapálni kezdett.
- Remekül, és te? próbáltam leplezni zavaromat.
- Szintén. Mi szél hozott ide a lakásunkba? -kérdezte, közben megborzolta a haját.
- Hát összefutottam Liam-el és ő.... -nem tudtam befejezni a telefonom miatt.
" A francba Laura. Minden egyes One Direction taggal versenyeznem kell a szívedért?" -olvastam.
Amint elolvastam, az arcom azonnal visszanyerte eredeti fehérségét. Felnézztem a kijelzőről észrevéve Liam aggódó pillantását.
- Laurával elmentünk beszélgetni, és elhívtam őt ide, hogy veletek tökfejekkel is találkozhasson. -fejezte be Liam a mondatot, amint az előbbi pillanatban nem tudtam megtenni.
- Igen, jó bennetekek újra látni. -tettem el a telefonomat.
- Komolyan, szeretem az amerikai akcentust. -vigyorgott rám Niall.
- Oké, na és játszunk egy kis Mario Kart-ot, vagy mi legyen? -nézett fel Zayn a kanepéról.
- Persze, a harmadik pályától. -lett izgatott Harry, majd azonnal le is huppant a kanapéra, kezébe véve a kis irányító kart.
Liam csak rámkacsinott, majd mind a ketten helyet foglaltunk a kanapén. Niall automatikusan felrakta a lábát a kanapéval szemben elhelyezett kisasztalra.
- A kislányok kezdik természetes a játékot, az első emberkével. -szólalt meg Harry cinikusan, majd oda adta nekem a másik irányítókart.
- Oké, én leszek a másodikkal. Tessék Liam, te fogd meg ezt, Louis te ezt, és Niall, Zayn ti pedig ezeket. -utasított Harry mindenkit, mint valami kisfőnök.
- Várj, Mario Kart? Ezt mégis hogyan kell játszani? Lövöldözni kell, vagy zombikra vadászni? -kérdeztem magas hangon, viccesen az államat dörzsölgetve.
- Jaajj, nem...a Mario Kart, az autóversenyzés. -magyarázta Louis, minden egyes szót csigalassúsággal elmondva, mintha valami idegen bolygóról jöttem volna.
- Oké, oké...menni fog. -válaszoltam.
- Minden oké. A lányok általában nem tudják hogyan kell videójátékozni. -szólalt meg Zayn, közben ásított egyet.
- Biztos játszani akarsz. Niall biztosan megmutatja hogyan kell játszani. -mondta Liam mosolyogva.
- Nem, kösz. Meglátom, hogy egyedül is menni fog-e. -válaszoltam.
Miután a harmadik menetet is megnyertem Louis kiborult és feladta.
- Mi a fene? -kiáltotta, eldobva az irányítókart a kezéből. -Ezt meg hogy csináltad, laposra vertél.
Harry csak hangosan kacagott Louis reakcióján. -Hát most kivívtad a tiszteletemet Laura, még soha senki sem győzte le Louis-t. -nevetett tovább Harry.
- Már nem kedvellek Laura. -dünny˜ögött Louis, akár egy óvodás, karjait összefonva mellkasa előtt.
Egyszerüen csak nevetnem kellett ezen az egész szituáción. Fura volt arra gondolni, hogy épp most videójátékoztam, az egyik leghíresebb bandával, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- De azt hiszem számomra, ez tényleg nem volt nagy dolog. Megismertem őket a repülőn, még azelőtt, hogy tudtam volna kik is ők pontosan...ők csak 5 normális, elragadó, tehetséges srác. A barátaim.
Ugy éreztem, hogy szívesen fogadtak a gyönyörü otthonukban. A stressz amely az elmúlt napokban eluralkodott rajtam, egyszerüen elszállt mikor velük voltam, és nevethettem.
De egy idegesítő hangocska a fejemben folyton azt mondogatta, hogy nem szabadna itt lennem.

Minden egyes perc amit a srácokkal töltök, még nagyobb bajba keveri őket. Mégis ki vagyok én, hogy belerángassam őket ebbe. Ezt nem tehetem, nem szabad.
- Oké. Azt hiszem elég feneket rugtam szét a nap folyamán. -álltam fel, megígazítva a nadrágom és a hajamat.
Liam mellettem állt, mint egy úriember, arra várva, hogy elköszönjek a srácoktól.
- Szia Laura, remélem még látjuk egymást. -ölelt meg Niall.
- Szia, én is. -nézztem bele gyönyörü kék szemeibe, tudva, hogy az előbbi kijelentésem hazugság volt. Nem láthatom őket többi, addig nem, amíg meg nem oldódik ez az egész dolog.
- Szia. -puszilt meg ismért Harry.
- Szia Louis. -kiáltottam oda neki, de mint aki meg sem hallotta, tovább tettette a sírást a kanapén ülve, immáron térdeit is felhúzva.
- Szia Zayn. -intettem neki.
- Szia Liam. -suttogtam hallkan, kezeimet széttárva ölelésre várva. (még rímel is :D)
- Szia? -kérdezte meglepetten, meg sem ölelve.
- Igen, nézzd nem sodorhatlak bajba téged és.... -kezdtem.
- Mit mondott? -szólt közbe, mélyen a szemeimbe nézzve. Nem értettem, hogy mire gondol pontosan. -Láttam, hogy újabb SMS-t kaptál, mikor megérkeztünk. Ismét fenyeget? -kérdezte.
Nem válaszoltam semmit, csak elfordítottam a fejemet.
- Laura. Mit írt? -kérdezte akaratosabban. Az aggodalmat hallani lehetett a hangjában, majd óvatosan tenyerét az arcomra helyezte....érintésébe beleborzongtam.
- Liam, figyelj. -kérdeztem. -Köszönöm, őszintén, azt hogy ilyen kedves voltám velem, mindent amit tettél értem. De ez a férfi...nem viccel. Ez az ő játéka, amit nagyon jól játszik. Mindennel megfenyegett már, ami egy kicsit is fontos nekem. Minden és mindenki aki fontos veszélyben van, és ebbe ti is beletartozhattok. -mondtam...érezztem, amint a szememet ellepik a könnyek.
Liam egy ideig semmit sem válaszolt, csak nézett a szemeimbe. Nem mondott semmit, ezért nekem kellett megszólalnom.
- Ugyhogy viszlát. -mondtam, egy apró mosoly kíséretében, majd megfordultam és kifelé vettem az irányt. Messzire tőlük, a srácoktól, Liam-től.
Alig tettem meg tíz lépést, mikor egy mély hang megállított.
- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy kijutsz ebből a házból nélkülem. -mondta.
Megtorpantam. Az agyam azt parancsolta, hogy menjek tovább, messzire tőlük, de a szívem maradásra kényszerített.  Liam előttem termett.
- Laura. Sajnálom, ha ez furcsa neked. Tudom, hogy csak pár napja ismertél meg, de én tényleg úgy gondolom, hogy...hogy rendes lány vagy. Valamint nem tetszik a gondolat, hogy egyedül vagy ebben a hatalmas városban, egy idióta alakkal a nyomodbam...sajnálom, de nem hagyom, hogy bajod essen. -mondta.
Egy könycsepp gördült le az arcomon, amit Liam óvatosan letörölt.
- Gyere. -mondta. Elővéve kocsikulcsát a farzsebéből. -Menjünk a könyvátrba.
Megkönnyebbültem, hogy Liam nem vette észre a telefonom rezgését, gyorsan elolvastam az SMS-t, amíg ő felszaladt a tagsági kártyájáért.
"Jobb, ha nem kerül az utunkba." -olvastam.

9.fejezet

Sziasztok.
Hát itt lennék, jó olvasást kívánok, valamint köszönöm a hozzászólásokat az előző részhez...lehet hogy nem lett a legjobb, de holnap két dogát is írok, így hát ma csak ennyi telt tőlem :/







Egyre jobban görcsbe rándult a gyomrom, amint ott ültem az étteremben, azt figyelve amint a pincérnő egy áfonyás palacsintát tesz le az egyik vendég elé. Az édes illat azonnal megcsapta az orromat, aminek hatására egyre inkább éhesebb lettem, de ezen nem is csodálkazom, hisz majdnem 24 órája egy falatot sem ettem.
- Hamarosan készen van. -nézett rám kedvesen a szőke hajú pincérnő kedvesen, majd eltünt a konyhában.
Azt hiszem a reggeleg elég zsúfoltag ebben az aranyos étteremben, de úgy döntöttem, hogy a palacsintám és a francia pirítósom megéri a várakozást.
Nagyon hangulatos kis hely volt igazán, olyan igazi családias hangulatú volt az egész, eldugva London hatalmas épületei között, inkább 60-as éveikben járó vendégekkel.
De amikor üzenetet küldtem Liam-nek, hogy találkozzunk és reggelizzünk együtt, azonnal tudta, hogy hol van ez a hely...és abban a pillanatban megpillantottam őt, amint belép az ajtón, mire ajkaim akaratlanul is mosolyra húzódtak. Mosolyogtam magamban, amint végig szlalomozott a szük kis helyen az asztalok között, mire odaért hozzám a leghátsó asztalhoz. Leült velem szemben, és hát mondanom sem kell, hogy megintcsak remekül festett.
- Jó reggelt Laura. -köszönt. -Ember, rég jártam ezen a helyen. -mondta, majd a régi fényképekre nézett, amelyek a falon lógtak. - Anya régebben minden vasárnap reggel eljött velem ide.
- Igen? Nekem is azonnal megtetszett, amint kívülről megláttam. -válaszoltam.
- Na és milyen a harmadik napod London-ban? -kérdezte kiváncsian.
- Nem is tudom, olyan mintha már régebb óta itt lennék. -válaszoltam, de komolyan így is gondoltam. Valahogy a napok hihetetlenül hosszúnak tüntek. -De napról-napra egyre jobb. -mondtam. majd a telefonomat letettem az asztalra automatikusan a kijelzőre nézzve, hisz biztos voltam benne, hogy a "követőm" nem fog sokat váratni magára.
De egyelőre még nem j˜ött semmi. Remélem ez jó jel.
A pincérnő megérkezett az asztalunkhoz, két istenien illatozó tányérral.
- Oh, sajnálom. Ugyanazt rendeltem neked, amit magamnak is. -mondtam, amint Liam maga felé fordította a tányérját. -Mármint, ki ne szeretné a francia pirítóst. -nevettem idegesen, remélve, hogy Liam szereti az említett ételt.
- Ez furcsa. -rázta meg a fejét játékosan, majd felhúzta egyik szemöldökét. -Pontosan ezt szokta én is mindig rendelni. -válaszolta rám mosolyogva, majd nekilátott az evésnek.
- Tényleg. Ennek örülök, mert csak reméltem, hogy nem nyúlok nagyon mellé.
- Komolyan mondom. Minden vasárnap reggel ezt ettem 6 éves korom óta. -válaszolta.
Bármennyire is szerettem volna még most tovább beszélgetni, egyszerüen muszály voltam enni.  Még arra sem voltam hajlandó, hogy alaposan megrágjam, narancsalével nyakönöntve könnyedén le tudtam nyelni.
- Látom éhes vagy. -nevetett Liam. De valahogy nem érdekelt, hogy most, hogyan is nézzhetek ki előtte, egyszerüen ez volt a legjobb francia pirítós, amit valaha is ettem, de azért erre az éhség is rátett egy lapáttal.

A mobilom ebben a pillanatban meg is rezzent, elszálva minden reményemmel együtt.
"Utálom a francia pirítóst" olvastam.
Na tessék, a harmadik nap ezennel kezdetét is vette. Azonnal feszült lettem, mire kezemmel akaratlanul is hajamba túrtam, egy sóhaly kiséretében.
- Minden rendben? -kérdezte Liam, amint észrevette a reakciómat. Valószínüleg még mindig aggasztotta a tegnapi viselkedésem.
- Igen, minden rendben. -válaszoltam egy halvány mosoly kiséretében.
- Hát oké.
A beszélgetéssel ezzel abba is maradt néhány percre, az egyedüli zaj, amit hallani lehetett, az az evőeszközök koccanása a tányérral volt.
- Igazából nem. -törtem meg a csendben, feszülten nézzve Liam szemeibe. -Nincs minden rendben.
- Mi? Mi a baj akkor? -kérdezte.
- Hát...látod, ilyen SMS-ket kezdtem el kapni, egy ismeretlen számról. -kezdtem lasam, óvatosan miközben Liam arcát figyeltem, hogy hogyan is reagál a hallottakra.
- Ismeretlen szám? kérdezte.
- Igen, ami furcsa, mert rajtad kívül senkinek sincs meg a számom itt London-ban. Viszont ez a személy folyton üzeneteket küldözget.
- Milyen üzeneteket? -kérdezte, kezével hajába túrva. -"Olyanokat"?
- Nem, nem semmi olyat. -vettem, hogy mire gondol, egy picit bele is pirultam. -Először azt hittem, hogy valami tréfa- kezdtem magyarázni idegesen, hisz lehet, hogy az a személy itt ül valahol közel az asztalunkhoz.
- Aztán? -kérdezte.
- Hát, és...kezdett egyre inkább furább lenni.
- Hogyan furább? -kérdezte gyorsan, előrébb hajolva a széken, könyökét az asztalra támasztva.
- Azt hiszem, hogy....követ engem. -böktem ki halkan, kezeimre nézve, melyek az ölemben pihentek.
- Követ téged? -kérdezett vissza, ezúttal egy kicsit megemelve a hangját, amiben idegességet és egy kis haragot véltem felfedezni. -Az a személy zaklat téged? Rendben, majd én elrendezem. Add ide a telefonod, és...-de nem tudta befejezni, mert közbevágtam.
- Nem, Liam, nem. -vágtam közbe, kezeimmel megfogva övéit, még mielőtt ostobaságot csinálna.
- Miért nem? Ha zaklat téged, akkor én...
- Nem, Liam, komolyan. -vágtam ismét k˜özbe, halványan rámosolyogva. -Már én próbáltam.
A szemöldöke zavarodottan magasabbra szökött, egyik kezével a tarkóját dörzsölgetve.
- Liam. -kezdtem újra, szemeibe nézzve. -Kezd megrémítetni engem. Zsarol engem, és fenyeget. Azt hiszem tudd valamit a családomról, valamit az apámról. -mondtam, idegesen megrázva a fejem.
-Ki az? Szerinted ki lehet az? -kérdezte, ajkait összeszorítva.
- Hát ez az egymillió dolláros kérdés. -hajoltam előre a székemen, államat kézfejemre helyezve.
Egy ideig ott ültünk csendben, azon gondolkodva mindketten, hogy mégis kinek álna érdekében ezt tenni.
- Az apád London-ban élt? kérdezte.
- Igen. -válaszoltam.
- Tudod a nevét?
- Daniel Harper. -mondtam.
- Utána kéne keresnünk, a városi könyvtárban. Talán többet is megtudhatnánk róla. -mondta.
Ez tényleg jó kezdés lehetne, de nincs olyan, hogy "mi". Olyan nincs, hogy Liam is belekeveredjen ebbe.
- Nem Liam, nem segíthetsz nekem. -utasítottam vissza félénken.
- Mi? Laura, ne már. Mégis ki más segitene akkor neked?
Csak bámultam rá, tudtam, hogy igaza volt, de akkor sem. Senki másom nem volt. Teljesen egyedül voltam.
- De Liam. Te nem érted. -folytattam.
- Pontosan, szóval hadd segítsek, hogy megérthessem. Minden rendben lesz, majd együtt megoldjuk. -válaszolta. Jaaajj, ha a dolgok ilyen egyszerüek lennének.
- Nem lehet. -ráztam meg a fejem, a hangom elcsuklott. -Mert, mert téged is megfenyegetett. -mondtam ki nehezen.
- Engem? kérdezte meglepődve.
- Igen...és a fiúkat is. -bólintottam.
A tudad, hogy az egész banda veszélyben lehet, még jobban nyugatalanított.
Hirtelen felállt, a szék lábai hangosan csikorogtak a köves padlón. Belenyúlt a zsebébe, pénzt véve ki onnan, majd letette az asztalra fizetésképpen, meg sem számolva.
Meg akartam állítani, de amint ránézztem jobbnak láttam, ha mégsem teszem. Amikor belenézztem a szemeibe, valami ismeretlen hidegséget véltem bennük felfedezni, ami arra kényszerített, hogy jobb ha most inkább befogom.

- Gyerünk, állj fel. -mondta.
- De én, uhm... -próbáltam valamit kinyögni, miközben lassan felálltam. Tudtam, hogy Liam-nek igaza van, de féltem ettől az egésztől, féltem nem-et mondani.
- Menjünk. -fogta meg a csuklóm, majd maga előtt tolva elindult velem kifelé. -Most.
- Liam, sajnálom. -mondtam, semmi mást nem érezve csak büntudatot, hogy egy ilyen kedves srácot belerángattam egy ilyen dologba. -Nem akartam...
Hirtelen megállt és előttem termett. Belenézzve szemeimbe. Idegesnek tünt először azóta, hogy megismertem.
De a pillantása hirtelen megenyhült, és egy apró mosolyt küldöt felém, miközben egy kósza tincset eltolt az arcomból.
- Te tényleg be vagy csavarodva, ha azt hiszed, hogy bárkinek is megengedem, hogy akár egy újjal is hozzádérjen. -mondta.
- Nem Liam, ezt nem teheted. Engem senki sem ismer. Téged millióan ísmernek és szeretnek. Nem engedhetem, hogy bajod essen. -válaszoltam. A szívem hatalmasat dobbant az érintésétől. -Ez az én dolgom. -mondtam.
Nem felelt semmit, csak nevetett, mintha valami viccet mondtam volna.
- Azt hiszed, hogy az a valaki felettem áll, vagy hogy van esély ellenem. Most pedig gyere. -kezdett el tovább tolni, esélyt sem adva a tiltakozásra. Láttam rajta, hogy már nem annyira feszült, a vállai is ellazultak egy kicsit. Gondolatban hálát adtam Istennek. Liam-et biztosan ő küldte hozzám.
Nem tudtam, hogy ez csupán szimpla szerencse, vagy véletlen-e. De a romantikus énem odabentről azt súgta, hogy a sors akarta, hogy mindez így történjen, azt, hogy Liam Payne van itt mellettem, azért, hogy feltétel nélkül segítsen.
- Hová megyünk? -kérdeztem.
- Haza. El kell mennem a tagsági kártyámért, ha beakarok jutni a könyvtárba. -nézett rám pimaszul, ezzel is tudatva, hogy ő nyert.
Pont válaszolni akartam volna, megpróbálni tiltakozni, de a mobilom rezgése megzavart ebben.
"Hogy ez milyen aranyos. Próbálsz ellenem szegülni. Sok szerencsét, oh, és egyébként Liam-nek semmi esélye egy olyan pasival szemben mint én vagyok, ezt jobb ha észben tartod aranyom"